A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-20 / 38. szám
hangos kutyaugatás, a juhásztanyán pedig a birkák nyakához szíjazott csengőcskék csilingelése fogadott. A bojtárok egyike az okol ajtaját zárta be éppen, társa a nyáj délelőtti legeltetésére indult. Vladimír Blechác bacsóval a kalyiba előtt rázunk kezet. A gépkocsi vezetője friss kenyérrel, felvágottal, zöldséggel meg egyéb élelemmel és néhány érdekes falubéli hírrel örvendezteti meg a kalyiba „legénységét", megrakja a kocsit az elszállításra szánt juhsajttal és máris indul vissza a völgybe. A reggelek ugyan csendesek Itt, de annál dolgosabbak. A kalyibában most is nyílt lángon lobog a tűz, és a bacsó — miután egy bögre illatos zsendicével kínál — fürgén tovább folytatja a néhány perce félbemaradt munkát: sajtot készít a hajnalban fejt harminc liter friss juhtejből. Pontosságot, figyelmet és tisztaságot igénylő munka ez. A frissen fejt tejbe oltóanyagot kevernek, a tej néhány perc alatt megsavanyszik, majd egy hatalmas üstben nyílt lángon fölforralják, végül négyzet alakú formába öntve leszűrik és néhány óráig száradni hagyják. Persze, a valóságban távolról sem olyan egyszerű ez az egész folyamat, mint amilyennek az esetleg így, első hallásra tűnhet. .. Nemcsak én, a juhásztanya alkalmi, „zöldfülű bojtára", hanem a bacsó is alaposan megkönnyezik a füstben, amíg munka végeztével szusszanhat egyet. A tűznek azonban most, hogy a bacsó elvégezte a dolgát, most sem szabad kialudnia, hiszen pattogó lángjaira éjjel-nappal szükség van itt. .. A tűz a kalyiba állandó fényforrása. Tűz forralja az oltóanyaggal savanyított juhtejet. Tűz füstöli a közkedvelt ostyepkát. Tűz szárítja a nyári zápor vagy az őszi esőzések áztatta fát. Tűz melegíti a kalyiba lakóinak elgémberedett ujjait, szárítja nedves ruháikat. Tűzön pirítják a szalonnát, melegítik az edények elmosogatásához szükséges vizet. Éjjel pedig fegyverként szolgál a bacsó kezében lángoló fahasáb: elűzi a bárányhúsra leső medvét... A juhászoknak jobbára vérükben van foglalkozásuk minden titka, hiszen többnyire már nagyapáik mestersége is ez volt, s így nemzedékről nemzedékre öröklődött — és öröklődik — e munka iránti szeretetük és ügyességük. Keménykötésű férfiaknak való, szigorúan megtartott napi időbeosztás szerint élnek. Legkésőbb hajnali négy óra tájban fel kell kelniök, hogy hatra elkészüljenek a fejéssel. Két bojtár aztán legeltetni indul, a számadó juhász és a „szolgálatos“ harmadik bojtár pedig nekilát a sajtkészítésnek. Többnyire kilenc óra is van már, amikorra az utolsó két-hórom kilós friss sajttömb után is lakatra zárják a kamra ajtaját. Mi tagadás, ilyenkor a fák csalogató árnyékába lenne a legjobb ledőlni és szundítani egyet, pótolni valamicskét a hajnali fölkeléssel mulasztottakból. Csakhogy mindig akad valami igazítani való az aktokon, javítani való a kalyibán vagy a fölszerelésen, szinte naponta kell fát vágni, és bizony a bojtárok is éhesen jönnek majd vissza a legeltetésről . . . Délben újra fejés és sajtkészítés következik, délután ismét legeltetni mennek a bojtárok; este hatkor megint fejni kell, gomolyát készíteni. Nyár derekán is magasan állnak már a csillagok, amikor kilenc óra után végeznek a napi teendőkkel . .. A bacsó keze alatt szinte ég a munka,. Zömök, szőke hajú férfi. Arci pirospozsgás, tekintete barátságosan nyugodt. Ahogy az már lenni szokott, ő is az őseitől örökölte a mesterséget. Talán még ötéves sem volt, amikor a közeli Jakubovany, Vavriäovany környéki lankás lejtőkön az édesapja mellett bojtárkodott. Mosolyogva emlékszik azokra az időkre, örömmel mondja, hogy ma már emléke sincs azoknak a szűkös esztendőknek, amikor a harmincas években legföljebb ha 900—1000 koronát kerestek a juhászok egy-egy idény alatt. — Mit tanultam meg apámtól? — gondolkozik el a kérdésemen. Kicsit töpreng, mindjobban mérlegeli a szavak súlyát, végülis csak ennyit mond: — Mindent!... Elérti kérdő pillantásom, mert magyarázattal is megtoldja a szűkszavú, tömör választ: — Mindent, ami ennek a mesterségnek a velejárója: a hegyi tisztáson csilingelő vagy az akolban bégető juhok és a természet szeretetét... Beszélgetünk. És a bacsó mondataiban folyvást vissza-visszatérő gondolat a természet iránti szeretet. Az erdőben él, magasra nőtt fák és zsenge fenyőcsemeték között, az évről évre fiatalodó juhnyáj között, a múlt és jövő között; és számára az jelent igazi örömet, ha egészségesen gyarapszik a nyáj, ha növekszik a tejhozam s egyre több sajtot tud készíteni. Külön-külön ismer minden egyes juhot, minden egyes bárányt, játszva fölismeri a környező erdők legparányibb neszét. Előtte sem a birka sem a természet nem titkolózhat; ismeri és érti, tudja és beszéli a nyelvüket. — Minden esztendőben változik a nyáj, és nekem évről évre, újra és újra meg kell ismerkednem vele — mondja határozottan. S míg ő beszél, nekem úgy tűnik: ezért érzi hát fontosnak mindazt, amit az őseitől örökölt, amit az apjától, no meg saját tapasztalataiból tanult. Rövidesen, a télbe hajló őszi esőzések heteiben a völgyekbe és a környező falvakba hajtják le a pásztorok a nyájukat; a szövetkezetek fedett aklaiban telelnek majd a birkák. A számadó juhász meg a bojtárok néhány hónapra, a telelő nyáj etetése mellett más munkát is vállalnak, míg ismét kitavaszodik, s akkor a virógbaborult természet, az új tavasz csábítása ismét győzedelmeskedik: a juhásztanyák lakói majd viszszaköltöznek az erdő, a tisztások világába. Mert már megszokták, s az életelemükké vált, hogy a hegyekben töltsék napjaikat; a természetjárás és a juhászat minden egyébnél többet jelent számukra .. . Dehát végülis éppen ez teszi a bacsót bacsóvá, a bojtárt bojtárrá. BORSAI M. PÉTER 7 Fejés közben a bojtárok
