A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-09-06 / 36. szám

Vállat von. Mintha azt mondaná: — Ki­nek, mi köze hozzál? — Aztán csak annyit kérdez: — Te mit hallottál? — Körülbelül azt, hogy megbolondultál! Hogyan lehet jó nálad egy ilyen börtön­töltelék, meg hogy mit akar tőled? Egyelőre még azt a szegény fiút ítélik el jobban, mert hogy igazán tudhatná, mit kapaszkodik. — Nincs másra gondjuk? — kérdezi Kati. Gabit vádolják, az meg fél. Úgy látszik hallja, tudja a pletykákat, — jut eszébe, és érti meg hirtelen Kati a fiú legutóbbi viselkedését. Azt mondogatta, nincs sok értelme annak, hogy ők újra együtt járjanak, meg hogy ő minden­képpen elmegy, ha elmehet. Nem bírja a falut. Mit lehet itt kezdeni? — Bolondság! — válaszolta ő akkor. — Itt is megtalálhatja az ember a szá­mítását, sőt talán jobban, mint másutt. Figyeld csak, mennyivel kapósabb itt az ember! Ha városba mégy, igaz, eltűn­hetsz, aztán ki tudja meddig lakhatsz albérletben, és akármennyit keresel, so­hasem elég. — A fiú hallgatta őt. Sö­tétkék szemét néha rajta felejtette. De mintha ellenállás lenne a szemében, mintha némán azt mondaná: — Miért játszod meg az eszed, csőbe akarsz húzni, hogy nevethess? — Megnémultál — kérdezte Piri és nevet, — Nem kell semmit komolyan venni. Bélának is mondták. Furcsállotta, amikor először hallotta, aztán másod­jára már nevetett. — Odacsapott Katinak a kisördög a lapáttal, most viszket neki! — mondta. Mariska néni hozta a hírt és nagyon megrökönyödött, hogy az orvos kinevet­te. Amikor látta, hogy Bélát nem érdek­li, mi volt a brigódvacsorán, inkább csak csípős megjegyzéseket tett. — Ezért volt hát anyámnál ez a vén boszorkány! — fakadt ki Kati. — Anyád mit szólt? — kérdezte a vé­dőnő. — Célzást tett, mondta, hogy ne kezdjem újra. Egy börtöntöltelék és a mi családunk. Egyszer már magyaráz­tam neki, hogy egy gázolás nem olyan mint a bűnözés, abba nem szándéko­san, véletlenül keveredik az ember. Akkor is ült az, mondta ő és az volt a szemében, hogy mit akarhat tőlem va­laki, aki nem úr. Nem értem én ezt. Azt hittem, régen elmúltak ezek a dolgok, de látod, milyen mélyen él ez, és ben­nünk is él, ezért járunk úgy össze, ezért keressük egymás társaságát. — Már megint messze mégy! Nem számolsz a lehetőségekkel. Úgy látszik ez betegség nálad! — Lehet! — nyelt egyet Kati. — A folytatását nem tudom ennek, de engem nem érdekel, mit sutyorognak, és ha úgy érzem, hogy végig kell csinálnom, végigcsinálom, még akkor is, ha el kell innét mennem. — Nana! Már jól benne voltak a télben. Kati egyedül, vagy a megszokott társasággal jár moziba. Azok mindig rajtacsípik, hogy másra gondol. Neveti, az orvos fenyegeti, — Maga beteg lesz! — ő rázza a fejét. — Nincs semmi bajom — bizonygat­ja, és úgy is érzi. Szeret mostanában egyedül lenni, a meleg szobában könyv fölé hajolni, és semmit sem tenni. Nem olvasni, és nem is gondolkodni. Jó ez! Az ember a létét érzi, sem többet, sem kevesebbet. Egy délután beállít Piri. Egyedül van, unja magát. Az egészségházbeli kis szoba rideg. Azelőtt, ha unta magát, hol egyik, hol másik tanítólánnyal kö­tött ki, most csak Katihoz jár. — Látod, behoztam a havat! — mondja, és kiszalad az előszobába még egyszer letörülni olvadó talpát. Kati kávét tesz fel. — Te, vasárnap menjünk el színház­ba! — Kati bólint, majd hozzáteszi: — Szombaton jobb lenne! — Akkor szombaton — mondja a másik. Kati nagyot lélegzik, aztán szembefordul Pirivel. — Ha lehet, elcsalom Gabitl — Engem nem zavar! — Kati bólint. — Azt gondolod, eljön? — Talán — mondja bizonytalanul Kati. — Szeretném, ha eljönne! Ha el­jön, akkor minden könnyebb lesz! — Elpirul, a másik mosolyog és tekinteté­vel kutatja Kati arcát. — Mi lesz könnyebb? — kérdezi Piri. — Fél ez a fiú! A bálban mondtam neki, hogy szamár, ne törődjön semmi­vel, úgy éreztem, megérti. Azt hittem, mindennapos lesz nálunk, vagy legalább a faluban. De ő? Pedig tudom, érzem, hogy akkor megértett engem, újra kezd­te a bujkálást. Amikor találkozom vele, kedves. Érzem, tudom, hogy ugyanazt érzi, mint én, de még a moziba sem jön át! Nemsokára megint vacsora lesz. Tudom, hogy meghívják. Az elnök sze­retné, ha hozzánk jönne dolgozni. Lát­tam a nevét a meghívottak névsorán. Jobb lenne hát a vacsora előtt beszélni vele. Erre lenne jó a színház. — Bátor vagy — mondja gondolkod­va a védőnő. — Azt hiszed, hogy neked való embert csinálhatsz abból a fiúból? Őszintén mondom, féltelek! — Mitől? — A csalódástól! — Csalódás? Ha az ember megsze­ret valakit, nem számol a csalódással. Volt egy osztálytársam, most Hársváron dolgozik. Megszeretett egy embert, nős, nem is akar elválni, és a lány nem érez csalódást. Pedig, ahogy mondja, sokat vacsorázik nála a férfi, és sohasem kérdezi, miből telik vacsorára. Kívülről nézve ez csalódást jelenthet, de ő sze­relemnek látja, szerelemnek érzi. Mit mondjak én? Mondjam azt, mint anyám mondta, amikor még többször láttak bennünket együtt: — Te aztán jól kiválasztottad! Nem kellett az agronómus! Meg az állat­orvos! Hát miért nem azok és miért ez? Mondtam anyámnak: Igaz, nőtlen volt az állatorvos, de mire ideér, nős lesz. Mert ide nőtlen ember nem jön! Külö­nösen orvos nem. Hisz látod, Bélának is, meg a többi orvosnak is az a véle­ménye, hogy ők városi lányt vesznek feleségül, hisz van annyi jövedelmük, hogy eltarthassák! » — De bölcs vagy, Kati! — mosolyog gunyorosan Piri. Gabi nem tudott kitérni a hívás elől. A rendőri felügyeletet felfüggesztették, tehát mehetett. így aztán szombaton ünneplőben ment dolgozni. A városban várta meg a két lányt. Cukrászdába mentek, hallgatták az öreg hárfást, aki hangszerével egy egész mesevilágot va­rázsolt köréjük. Jó volt ülni a két lány­nyal, különösen azért volt jó, mert nem látták a falubeliek. Kávét ittak. Gabi csodálkozott önmagán, már megszokta a kávét. A csésze fölött Kati arcát látta. Mély szemét, amiről most nem tudja eldönteni, hogy barna, vagy milyen? Mert a presszóban félhomály van. A másik lány kedves, szemérmes. Nem za­varja kettőjüket. Ha ő véletlenül meg­simítja Kati kezét, Piri másfelé néz. Szurkol nekik! Gabi szabadjára engedi érzelmeit. Egyre inkább tudja, nemcsak tetszik ez a lány, hanem újra szereti is. Vágyat érez arra, hogy megcsókolja Katit, hogy magához húzza, érezze végig a testét, de nemcsak ennyit érez. Egy-egy kéz­szorítással szeretné önmagát mindenes­től átadni ennek a lánynak. Pedig álmatlan éjszakákon sokat gyötrődött: szerette volna elfelejteni még a létezé­sét is. Régen elszánta magát, hogy ha kezébe kapja a segédlevelet, elmegy olyan messzire, hogy még a híre sem járjon haza. És ez az idő egyre közele­dik, és tavasszal vége a tanulási idő­nek. És most itt van, fogja a lány kezét, csuklóján érzi szívverését, hallja hang­ját, felszabadult nevetését, s látja sze­mét. Egy egész életet ígért? Nem akar­ja hinni, de el kellett hinni. Egymás mellett ültek a vonatban. Velük szemben ült Piri, aki kinézett a sötét ablakon, de az üvegben többet látott kettőjükből, mint amennyit ők sejtettek. Most félti Piri Katit. Szótlan ez a fiú. Csak hallgat. Tekintete beszé­des. De hogyan lehet eltölteni egy éle­tet egy némával? Vonzó fiú. Magas, férfivá érett, az a típus, akit szívesen megnéznek a lányok. De nem udvarol, még önmagáról sem beszél. Pedig a férfi másról nem is tud beszélni. Legalább önmagát dicsérné. Vajon Kati gondolt-e ezekre? Vajon szereti-e annyira, hogy lesz türelme megváltoz­tatni, vagy ő változik hozzá? Leszálltak a vonatról, gyalog mentek a színházba. Kati belekarolt a fiúba, s mintha elfeledkezett volna mindenről, néha ugyan mondott neki valamit, majd nevetett egyet, és közelebb rántotta magához Gabit. A Bolond lányt játszották. Nevetett is a két lány. Piri meg Kati még a szünet­ben is el voltak telve a kellemes elő­adástól. Gabi elfogódottan ült közöttük. Nem merte mondani, hogy katona ko­rában volt először színházban, de hogy mit látott, arra már nem emlékezett. A katona úgy van a színházzal, hogy jó kint lenni a laktanyából, nézni a lá­nyokat, s esetleg a színésznőket is. Több mint egy órájuk volt a vissza­­indulásig. A két lány karonfogta Gabit, és elvitték a Nádorba. A kupolaterem­ben kaptak helyet. Itt tánczene van, és egy dizőz is énekel. Gabi csak egyszer járt itt; valami technikai versenyt nyer­tek meg, és jutalomból itt ebédeltek a kiskatonák. Milyen más ez a Nádor! Másabb, mint a pesti Nemzeti! Fény­ben úszik, s az emberek, mintha vala­mennyien ünnepet ülnének. Gabi nem tudja levenni szemét a zenekarról, s hallgatja a lány énekét és azt érzi: ezért érdemes volt bevonatozni. Gabi kezdte elhinni, hogy Kati nem játszik. Eddig bármilyen kedves is volt a lány, félt. Nemcsak a pletykák zavar­ták, meg apja káromkodása, anyja so­­pánkodása, mert ezeket megszokta. Nem törődött vele. Anyja sokszor sír­­dogált, kérte, ne szamárkodjon, hisz az a lány csak játszik. Ezeregy embert ta­lálhat magának, miért éppen ő kell. — Nézze mama, nem csinálok én semmi olyat, amit nem lehet! Mit tu­dom én, hogy mit akar az a lány! Egyet viszont vegyen' tudomásul! Ilyen szép lány a környéken nincs, és ha ját­szik?... — feleli egyik alkalommal és elgondolkodik. Kicsit mosolyog, a bri­gádvacsorára gondol, majd a bálra, mert akkor kezdte hinni, hogy ez a lány mást akart, mint amennyit a tánc jelent­het. Akkor fedezte fel újra Kati szépsé­gét is. De hogyan lehet mindezt el­mondani egy asszonynak, aki anyja is és akinek rossz élete is volt, és aki őt most óvni akarja!? Elodázta hát mindig a választ. De most, hogy megint róluk beszélt mind a négy falu, a mama szó­ba is hozza: — Azt mondják a boltban, hogy a Veresék lányával voltál Pécsett! — Nemcsak azzal! — feleli Gabi kelletlenül. — Hanem a védőnővel is, ugye? Azt mondd meg, mit akarsz te azoktól? Az egyik könyvelő, a másik védőnő. Ugyan mit akarsz tőlük? — Hagyja anyám! — A mama végig­méri, könnyeivel küszködik. — Folytatjuk — 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom