A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-05 / 27. szám

rokban, városokban sáncolták el ma­gukat, Utolsó erősségeik közé tartozott Nis. • 1809-ben véres csata zajlott le a Nist megszállva tartó törökök és a kö­zeli Cegár-ban gyülekező szerb felkelők között. Négyezer szerb birkózott tízezer törökkel. A csata kimenetele nem lehe­tett kétséges. Amikor a felkelők vezére, Stefán Sindjelics látta, hogy tovább nem tarthatják magukat, a lőporos hordókba lövetett. A hatalmas robba­nás következtében együtt pusztultak védők és támadók. Az életben maradt, fogságba esett szerbeket Kursid pasa kíméletlenül lefejeztette. Lefejtett fej­bőrüket homokkal tömette ki, ezután pedig győzelme örömére emlékművet, egy tornyot építtetett. S a torony kövei közé tizenkét sor magasságban beépí­tette a kivégzettek koponyáit. 952 fejjel „ékeskedett" Kursid pasa győzelmi emléke! Ma is ott áll a Koponyatorony Nis­­ben. Időközben egy mauzóleumszerű épületet emeltek fölé, megvédeni az idő pusztításától. (Meg az emberek pusztításától, akik látogatásuk után nemegyszer elvittek „emlékbe" egy-egy koponyát magukkal. Micsoda vandál ötlet ez is!) De állnak a kőfalak. És belőlük üres szemgödrökkel, holtan is eleven mementóként ránk tekintenek a régen holt harcosok. Egyik koponya fehér, mint a mészkő, másik krémsárga, akár az elefántcsont. Egyik őrzi még a fogait, van, amelyiknek fokos szakította a homlokát. Látni széles, mongolos po­facsontokat, magas homlokot, alacso­nyát, keskenymetszésű finom trák fejet. Emberek voltak, szerettek élni, jókat enni, nagyokat inni, szerették az asz­­szonyt, gyereket — és mindenekfelett a hazájukat. Akkoriban a város lakói talán azt hit­ték: ennél soha kegyetlenebb, barbá­­rabb tettet nem lehet végrehajtani. Le­hetett. Tanúsították a második világ­háború harcterei, kínzókamrái, gázkam­rái. 1945 után azoknak emeltek emlék­művet Nisben, akiket a fasiszták pusz­títottak el. JELKÉPE­: o r o n y NEMZETKÖZI Dusek Imre GYORS Reggel negyed nyolckor Indul a Hungária a berlini Keleti pályaudvarról, Prágába dél­tájban érkezik, este kilenc után fut be a budapesti Nyu­gatiba. Ketten beszélgetnek az egyik kocsi­ban, a vonat pedig Drezdához köze­ledik. — Tiszta időben, fentről ahol dol­gozom, látom a felcsillanó Balti-ten­gert, messzi északon, Lengyelország­ban meg Szczecin tornyait — mondja Zoli, aki az Odera parti városban Schwedtben tanulja a szakmát, majd folytatja. — Amikor nézem a folyót, olyan, mint otthon a Duna. Pihenés közben néha jobb híján számolom a hajókat. — Hajóskapitánynak mehettél volna — vágja rá nevetve Rudi, aki egy prágai vállalat szerelője. Közben le­teszi kezéből az újságot, amit olvasott. — Valamikor mozdonyvezető szeret­tem volna lenni. Te, idefigyelj, mit gondolsz, hányszor váltják ezek egy­mást, amíg a végállomásra ér a vonat? — Ha megkérdeznék tőlük, talán meg is mondanák. Lehet, hogy azt is, hányán figyelik a vonat útját ahol át­halad, a váltóőrtől az állomásfőnökig. Ez Is valamiféle nemzetközi együttmű­ködés. Az útlevélvizsgálat szakítja meg a beszélgetést. — Wo fahren Sie, bitte? — Hová utaznak kérem? — Prágába, — válaszolja Rudi. — Hazamegyek látogatóba pár napra. — Nach Ungarn — mondja a másik, miközben átnyújtja a felesége útleve­lét is. A német tisztnek Pusztaszabolcs, ahová a gyerek utazik, nem sokat mond, de nem fs érdekli különösebben. Gyakran találkozik a szakmájában a hazájában dolgozó külföldi fiatalokkal, nincs ebben semmi különös, hacsak az nem, hogy most velük utazik Erika Kovács is, Zoli felesége, aki aludt ed­dig. — Danke, alles in Ordnung — mond­ja és sapkájához emeli a kezét. — Hallottad? Azt mondta, minden rendben. — Miért ne lenne? — Még kérdezed, amikor ilyen érté­ket csempészel? Erika álmosan hunyorgat Rudira. — Micsoda gyönyörűséget látnak sze­meim — mondja nevetve Rudi, ráme­resztve szemét a fiatalasszonyra. — Danke, Rudi. Mit mondott, kit csempész? — Téged szívem, a németek egyik legaranyosabb teremtését. — Nem csempész. Van Passport... — Mondjátok gyerekek, ti hol tele­pedtek le tulajdonképpen? — Majd meglátjuk, amikor letelik a szerződésem. — Ha Pusztaszabolcson, mihez kez­dene ott Erika? — Ott semmihez. Százhalombattára költözünk a gyárba. Akad ott a szá­mára munka. Amint tudod, fogtechni­kus. — Hallod, szépségem? Itthagyod ha­zádat, anyukát, a kék vizű Oderát a hajókkal együtt, meg az új lakást a fal­tól falig szőnyeggel? — Ott is lesz hajó. Duna is. Anyu­ka jön látogatni... közel Budapest, Berlin is. Reggel felszáll gyorsvonat, este otthon ... — Gyerekek, nem nézzük meg, ad­­nak-e az étkezőkocsiban valami ha­­rapnivalót? A vonat átrobogott Drezdán. — Tessék az étlap — nyújtotta a pincér. — Ha szabad ajánlanom, friss pirított májjal szolgálhatok ... — Hozza azt, legyen szíves, három­szor. — Igen kérem, és milyen italt pa­rancsolnak? — Sört és egy málnát kérünk. — Kérem — mondta a pincér és el­sietett. — A háború alatt földig rombolták a bombázók ezt a várost — mutatott kifelé Rudi. — A pályaudvar is úgy nézett ki, mintha valami nagy kéz ke­verte. hajigálta volna egymásra a va­gonokat. Amit nem parittyáztak szét a repülőgépek, azt a felrobbant lőszer söpörte el. Aki tehette, ész nélkül me­nekült, kivéve Európa különböző nem­zetiségű foglyait, akiket a tehervago­nokba zárva „ottfelejtettek" a mellék­­vágányokon. Köztük volt az apám is, tőle tudom. Valahol a roncsok között tért magához, ahová a légnyomás dob­ta. El innen, ez volt az első gondola­ta. Fájt mindene és a füst átkozottul marta a szemét. A sötétben, az égő ro­mok között vánszorogva beleesett egy bombatölcsérbe. Valami hangokat hal­lott. Két fegyveres katona állt meg a gödör szélén. Mozdulatlanul fekve ma­radt. „Holnap a többit is ide kapar­juk ..." — mondták és továbbmentek. Sokáig kínlódott, amíg kimászott a gödörből. Valamibe belebotlott, ahogy a vágányok között botorkált. Egy do­boz konzervet talált. Valamelyik szét­lőtt vagonból eshetett oda. Ekkor csil­lant fel benne az első remény, hogy talán életben marad. Valahol a váltókon túl a hajnali szür­kületben egy vasúti őrház állt. Nem őrzött már semmit. Ajtaja kiszakítva, ablakai betörve. A földön egy ócska vasutasköpeny és nadrág hevert. Ma­gára kapta és elindult a sínek mellett, amerre a napot látta felkelni. Erdőkben, majorokban, szalmakaz­lakban bujkált, amíg átvergődött a frontvonalon. Kimerülve, betegen ta­lálták meg a szovjet járőrök. Egy ka­tonai kórházba szállították. Amikor talpraállt, hazajött Galántára. Otthon alig ismertek rá, évek teltek el, amíg egészen rendbe jött. — A szűkebb pátriádról jut eszem­be az ismert zeneszerző — mondta Zoli. — Láttam egyszer aláírását az egyik szerzeményén. Így kezdődött „Galántai népiskola, mezítlábas pajtá­saim ..." Persze, te még nem lehettél közöttük. — Egyszer átutazóban Drezdán — folytatta Rudi — eszembe jutott, hogy meg kellene egyszer nézni a várost. Itt adtunk egymásnak találkát .firkával, ö érkezett meg előbb Prágából én meg röviddel utána Berlin felől. Tavaszi napsütésben fürdött a város új arca, a Prager Strasse. A Zwingerben olyan lelkesedéssel mutogatta a képeket, mintha a diákjainak tartana előadást. — Főúr, legyen szíves hozzon még három feketét — szólt Zoli a pincér­nek, amikor megebédeltek. — Te Rudi, valami Jirka mondtál előbb. Ki az? — kérdezte Erika kíván­csian. — Tudtam, hogy megkérdezed! — mondta nevetve Rudi. miközben visz­­szaidézte életének egyik kedves epi­zódját. A vonat a Szász-Svájc festői szép hegyei között kanyargott, köze­ledve a csehszlovák határhoz. — Pár évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele az Ermitázsban. Akkor érett­ségiztem, a prágai gépipari technikum­ban. Az utolsó vakációra egy leningrá­­di úttal ajándékozott meg a jóapám, mondván, hadd lássak valamit a vi­lágból. A Téli Palotában a képzőművészeti főiskola növendékei rajzolgatták a ké­peket, szobrokat, a lépcsőház márvány díszeit. Kíváncsiságból az egyik kis­lány mögé álltam és néztem a munká­ját. „Elég jó, de itt — mutattam az ujjam­mal — baj van a rajzzal“, — mondtam neki oroszul. „Maga képzőművész?“ „Nem. Technikumot végeztem, de valamit konyítok ehhez is. Nem ha­ragszik?“ „Hol végezte a technikumot?“ „Prágában.“ Kiderült, hogy ő is prágai. A le­­ningrádi képzőművészeti főiskola ösz­töndíjas hallgatója. Aznap nem is raj­zolt tovább, és talán senki sem látta olyan szépnek az Ermitázs műkincseit, mint én. Estefelé sokáig néztük a Né­­va túlsó partján a Péter-Pál erőd templomának tűhegyű tornyát. Észre sem vettük, hogy későre jár az idő. Akkor láttam először fehér éjszakát. Sok mindent szerettünk volna el­mondani egymásnak, de nemsokára in­dult a vonatom. Arra sem jutott időnk, hogy megnézzük a Néva hidjait, amint felnyitják őket a tengerjáró hajók előtt. Az állomás felé menet a neonokkal kivilágított Njevszki Prosrpekten meg­szólított bennünket egy svéd diák. Hosszú magyarázat után értettük meg, hogy elfogyott a pénze és gyorsan ki kell jutnia a kikötőbe, mert indul a hajója, öt kopeket kért buszra köl­csön. Nagyon hálás volt szegény feje és el akarta kérni a címem, ahová a pénzt megküldheti. Amikor a vonat elindult a leningrá­­di pályaudvarról, még sokáig integet­tünk egymásnak. Jirkával leveleztünk, és augusztusban virágcsokorral vártam őt a prágai repülőtéren. Táviratot küld­tem neki, hogy ma érkezem. Bad Schandau. Határállomás. — Gyerünk — mondta Rudi —, jön a csehszlovák útlevélvizsgálat. — Főúr, fizetek! Dééinből sokan utaztak Prágába. Csupa sportoló, fiúk, lányok, akik va­lami prágai mérkőzésre mentek. Vidá­mak voltak és persze a tranzisztort sem felejtették otthon. „Kedves hallgatóink, a pontos idő tíz óra harminc perc, rövid híreket mondunk. Külföldi jelentések: A hír­­ügynökségek jelentik...“ — Ki az a Szadat? — kérdezte egy kislány. — Látod, szivecském, ha most oda­figyelnél, tudnád... — oktatta ki őt bölcsen a partnere. Rudi kiment a folyosóra. Nem akart hinni a szemének. Pár lépéssel odébb, volt osztálytársa. Zdenék könyökölt ki az ablakon. Nem nagyon barátkoztak az osztályban. Vissza is akart menni a helyére, de az észrevette. — Szevasz, cimbora! Hogy kerülsz ide? — Az NDK-ban dolgozom — vála­szolta Rudi —, utazom haza látoga­tóba. — Jól élsz, öregem. Kapod a kikül­detési pénzt, pótlékot, miegymást. — Te hogy vagy? — Sehogy. Múlt évben kisiklottam. Engem is kiküldtek, úgy, mint téged, de engem Ausztriába. Amíg csehszlo­vák szerelőként dolgoztam, megbecsül­tek, de amikor bejelentettem, hogy kinn maradok, úgy bántak velem, mint a többi külföldi vendégmunkással. Ku­tyába se vettek. Átmentem Nyugat- Németországba. A szakmámban ven­dégmunkás volt épp elég. A letelepe­dési engedélyt nem adták meg, ma­radt hát Franciaország. Ott sem fogad­tak katonazenével, a nyelvtudásom pe­dig kezdetben egyenlő volt a nullával. (Befejezése a következő számban)

Next

/
Oldalképek
Tartalom