A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-14 / 24. szám
°v igaszt, lelki tanácsot, erkölcsi gyámolltást akármennyit el tudnék helyezni. Az embernek születéssel kapott tulajdonsága: szereti jóváhagyatni végzett cselekedeteit, és igazolást áhít, majdhogynem beleegyezést a jövendőkre. Él az Igény: legyen, aki korhol — legyen, aki feloldoz. Ami jót tettél, bizony arra is ráfér egy kicsi bocsánat. Elkél a tanács is, holnopra. A te dolgod aztán, hogyan élj vele. S a te titkod is. Előadásaim címe városról városra mindig ugyanaz, s ha egy-egy szót változtatok a plakáton, csakis a magam szórakozására: „Az elbukás és felemelkedés lélektana.* Vagy: „Gondolatok a züllésről és a gyógyulásról”. Kit ne érdekelne az ilyen téma? Leginkább persze a nőket. Kíméletes szavam és mégis férfi voltom asszonyokat, lányokat állít lépcsőházak gádorába, ajtók árnyékába, mikor tódul kifelé, és oszlik a felzaklatott és megenyhült hallgatóság a kinyilatkoztatás és tanulság után, mely emberi vétkekről szól, s amelyben a távozók valamenynyien bűnösek. Legtöbben magukra ismernek példáimon, s viszik kifelé arcuk szégyenét. Boldogok, hogy nem neveztem őket néven I őket már nem féltem I De aki reményre éhest A várakozók csupa ilyenek. Ott az a kendős asszony, mindjárt a terem sarkában: „Egybenyílik a két szobánk. Uram olyasmiket kíván tőlem két fiam füle hallatára, amilyeneket én magunkban sem szívesen tennék. S önként soha, csak ha patkós sarka tápod elébb hátamon. Akkor is sírva". Karikás szemű városszéli munkásasszony. Olyan kicsi a város, ő még orvoshoz sem merészkedett el eddig. S nyomban megértem én háromszoros panaszát, melyben nem az egybenyíló szobák és nem o bakancssarkos szerelem a legfájóbb, hanem a harmadik, a gyilkosság. A két fiú elébb-utóbb meggyilkolja, agyonveri apját: kalapáccsal, fejszével vagy ásóval. Ezeken kell segíteni I Vajon más ötvenéves asszony nem örülne-e inkább, mintsem panaszkodnék az efféle miatt? Hogyan segítsek? Tanácsom: külön bejáratú szobákra cseréljék el mostani lakásukat. Húsz évvel fiatalabb, tehát harmincat mutat a másik várakozó, a lépcsők fordulóján a szemérmes asszonyka: — „Tízéves lányom van, akit nevelek nyolc éve özvegyen. Vőlegényem huszonöt éves, és mohó. Mit tegyek? Lányom bőre, mint az alabástroml Mi lesz tíz év múlva?" Es nekem mindenre válaszolnom kell: intézkedéssel, paranccsal vagy jóslattal. Még könnyű, ha felnőtt a panaszos. Viszi az utasítást. A többi az ő dolga. De ez a lány Itten, a nagykapu támasztóvasa mellett ez a Marica, ez tizenöt esztendős mindössze, és elsős gimnazista. — Nagyon szégyellem magamat — ezzel kezdi rögtön, s rejti szemét —, elmondani talán nem is tudnám sorjában, de leírtam, és tessék elolvasni I Négyrétű levéloldalt nyújt át, teleírva, iskolásnál lágyabb leányírással. — Gyerünk be ide a kávézóba — indítványozom. Bólint, s jön a nyomomban udvariasan. Fai mellett telepszünk le, hogy mindenki láthassa és senki se hallhassa a gyónást. „Negyedmagammal lakom Kánya néninél, csupa jó lány. Idősebbek is nálam, valóságos internátus, csak a jót láthatom tőlük, de a földszinten garázs van és autószerelő műhely, s én a teherautót szeretem legjobban." Ránéztem a kislányra, Illedelmesen sütötte le szemét a szimpla feketére. Nem látszott butácskának. De segítséget várt. Másfél oldal a szülőkről: anyukáról, aki meghalt, s apukáról, aki mérnök, s megnősült olyan helyen, ahol nincsen gimnázium, ö fizeti Kánya nénit. — Milyen tanuló vagy? — Jeles. De mostanában egy kicsit rontottam, mert nagyon szórakozott vagyok, a gondok miatt. A levélben is az következett. „ ... Most nagyon szomorú vagyok, mert Feritől nem kapok levelet, őt Miskolcra helyezték, és azóta egy sort se ír már fél éve. Ezt én csak most érzem igazán, hogy Lőrinc kifizette nagy nehezen az orvost. Mert nagyon nehezen fizette ki. Elvei ellen vanl Ha őt kérdeztem volna, nem járult volna az orvoshoz. Tulajdonképpen helyesebb fiú is, mint Feri, mert Feri éppen ellenkezőleg viselkedett volna. Pénzt nem adna, de követelné az orvost. Ezért is van, hogy sokat gondolok rá mostanában". — Hány évesek? — Lőrinc tizenhét, Feri tizenkilenc. — És hová akarnál kerülni? Rámutat a levélkére, hogy azt olvassam türelemmel, abban bent van minden. „ ... Csak el innen, akárhová, mert érzem, én,* hogy a lejtön nem tudok megállani,i ha itt maradok, ahol akármilyen jó | is az életem az emeleten, de ott tudom a földszinten meg az udvaron meg az alagsorban a lejtős úton pufogó teherautókat." A tragédiát teljesnek éreztem, ha nem is befejezettnek. — Ugye, meg bírok szabadulni? Az eddigiektől. — Én bólogattam, meghatotta n. Utánaérdeklődtem Móricának aztán. A gimnáziumban keveset tudtak szándékairól, s még kevesebbet értettek gyakori villamos jókedvéből s hirtelen előtörő sírásaiból. Kánya néni szerint „ennél kedvesebb gyereket el sem lehet képzelni, de hát apja kicsi korában már a gépek közé vitte, persze hogy vágyódik a masinák közéi” Lent a garázsban megkértem a kocsimestert, mutatná meg nékem a különféle autók sofőrjeit. A betérő taxikban nők és idősebb férfiak ültek. S ha kiszálltak, nem sokat tanyáztak a benzingőzben. A magánautós egyszer fordul elő: jön és megy. De ott várakozik a kocsija faránál. Bizalmatlan legtöbbje. Az állami és vállalati személykocsik sofőrjei között a bohóckedélyűtől a morózusig mindenféle akad. De öltözött valahány. Még az ingujj is ritka. Nem szeretik a hátul ülő hivatalosak. A teherautók legénysége? Egészen más világi Amint hévül az idő, trikó mindegyiken. Feszülő trikó. Némelyiknek a melléből még késő ősszel is kilátszik elöl egy karéj. Barnán buggyan ki a fehér trikóból a karjuk, bár a bal mindig barnább, mert azt többet éri a nap, kilendíthetik az ablakon. Mindezt a kocslmester mesélte el nekem. S magam láttam, mennyi delta, mennyi bicepsi fér meg egy emberben, s hogy a barna bőr sokkal több erőt mutat s több egészséget. S ha szűk a trikó egy csöppet, a nyak, a mell, a vállak húsa úgy türemllk ki belőle, kedve támad rácsapni az embernekI Még tetoválás is akadt. Amíg így beszélgettünk a kocsimesterrel, valaki lehelethalkan a fülembe súgta: — Marica címéti Különben baj leszl Mert addigra Móricát már elköltöztettem. Mire meglepetten hátrafordultam, négy fiút láttam labdázni egy törött tengelydarabbal. S hogy kitartóan a kocsimesterrel diskuráltam tovább, egyszer csak a fejem fölött dobták keresztül labdamód a vasat. Gondoltam, véletlenül, de hallottam a vezényszavukat: Eltartás fél méterI Na most keresztüli Vissza oldaltI Kétségtelen, hogy nekem szól. Súgta is a kocsimester: — Tessék elpucolniI Önre pályáztak. Távoztam is, nem tudhattam meg, Lőrinc melyik lehet közülük. Emlékeztem Móricával történt beszélgetésünk egy töredékére. — A lányok közül bizonyára többen tudják, diáktársaid, ami veled történt, s azt is kívánod, hogy hír ne előzzön meg új helyeden s ne is kövessen. Először emelte fel csodálkozó szemét. — Lány senk# se tudjál Hinni kezdtem, hogy fantáziálás, vagy ki tudja, miért sarjadt hazugság az egész, amit Marica írt és mondott. Ám az orvos, akinek nevét megtudakoltam, igazolt mindent, ami igazolható. — Nem értelek, Marica — adtam vissza a levelet —, nem értelek egészen. , Amikor útjára engedtem a feketekávé mellől (kérhettem volna neki habtortát is, de ő maga rendelt) a gyérforgalmú járda mellett kezdett futni, mint egy vásott fiú, száguldott hazafelé, mert várta Kánya néni, s nem akarta, hogy megszólítsák az esti utcán. (— Mindent tud a könyvekből — mesélte Kánya néni —, bújja falja a tudományt. — S még Kánya néni sem sejtette, hogy Marica a könyveknél is többet tudl) Néhány telefonnal s pár írással sikerült elhelyeznem Móricát a v-i leánykollégiumban: addigra apja beleegyezése is megérkezett. Hamar el is feledtem sorsát, városról városra, előadásról előadásra járván, vigaszt és gyámolítást hagyva magam mögött. Tél közepén levelet kaptam, néhány soros levélkét. Marica írásával. „Sokat törtem a fejemet, mért mondta: „Nem értelek egészen Marica". És igaza volt: mert hogyha én mindenkinél jobban a Ferit szeretem, mért nem Miskolcra kértem magamat? Hiszen azt is megtette volna. Igaz? Csakhogy én ám Kánya néninél is jól éreztem magam. Zokogtunk, amikor el kellett válni! S ott csak négyen laktunk, az internátusbán meg negyvennél is többen. De fő ,,hogy Lőrinc nem erőszakoskodik, hogy neki kell a gyermek, mert ő imád engemet, és feleségül vesz. Még mit nem? Ha imád, az rendben van, de ne parancsolgasson nekem. Mert Feri az soha nem viselkedett így, pedig néhányszor voltunk a zöld moziban! És én mégsem tudok haragudni Lőrincre sem, mert azóta Is kutat utánam. őmiatta kellett nekem iskolát változtatnom. Pedig most már sokat gondolok őreá is. mert itten én na-» gyón jó leány vagyok." Pár sort írtam válaszul. Küldtem egy könyvet neki: Erdő, mező virágai. Azt említette egy alkalommal.* Lapjai között húsz forintot, fagyira. Aztán még jobban elfeledkeztem róla, de most május elején megint kaptam levelet tőle. De ezentúl én már nem foglalkozom Móricával I JajI Itt a nyár, és én nagyon féleki Mitől vagy kitől? Ugye, azt kérdezi? Nem attól, amit gondol. Ferinek írtam, visszaírt: Hagyj békén, Marica I Lőrincnek nem írtam, de Kánya néni megadta neki mégis a címet. A múlt vasárnap beállított: sötétkék ruha, mintás nyakkendő. Ö, istenem, majdnem elnevettem magamat. Mit akorsz, te szegény kislegény, te sovány, vézna, mikor én matematikát és nyelveket tanulok! Nem Is tudom, mit ettem rajtad. Te olyan sovány vagy, mint egy girgincl Nem akarta megérteni, hogy mért nevettem. Nagyon szomorúan utazott el, pedig kikísértem az állomásra. Szabad napja lévén, vonattal jött. Meg akart kérni, hogy legyek a felesége. Merthogy értem ő felelősséget érez. Megszabadultam tőle, de én is beleszomorodtam. Jaj, jön a nyár, és én nagyon féleki Van itten egy erkélye a kollégiumnak, csak egy kiskert választja el az utcától. S néhány fa görbedez a kertben. Látni jól az utcát, hogy jön-megy a forgalom. De az mind semmi, szinte hogy unalmas. Hanem ott szemben, az utca szegletén — a benzinkút. Ezt én egész télen nem Is vettem eszre. Hogy kicsoda és micsoda emberek és motorok járulnak odal Csak most, hogy 24 Celzlus fölé emelkedett a hőmérséklet. Délben, árnyékban. Ott állnak meg a teherautók. És már a sofőrök kezdenek kabát nélkül járni. Láttam is már egyet: kék csíkos trikója volt. Jó messze van ide, a kút, de én letettem a könyvetI Félek! Szeretném hallani. Legalább szóban, írásban, olvasni, ugye nem bűn, amire én gondolok? Ugye, nem bűn?!“ CsereS cribor~‘ c 7 W A R IC A
