A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-18 / 3. szám
Prágában január elején 67 kommunista- és munkáspárt képviselőinek részvételével tanácskozást tartott a Béke és Szocializmus szerkesztősége. Genfben, a Nemzetek Palotájában folytatódnak az egyiptomi—izraeli katonai szakértők tanácskozásai a csapatok szétválasztásáról. r I rJ 1/\/ v , | KEPES HÍRADÓ Január 3-án a bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjában találkoztak Szlovákia fővárosának képviselői a pionírokkal. A prágai metró C-vonalán megkezdődött a próbaüzemeltetés. A főváros lakói nagy érdeklődéssel várják a metró első vonalának megnyitását. Nesvadyban (Naszvadon) harminc alkalmazottal kosárfonó üzemet nyitottak. Felvételünkön Csontos Gyula, az üzent egyik dolgozója. Köszönöm, fiam, köszönöm... Ki ne tudná, hogy az újságokat nemcsak újságírók írják. Minden lapnak népes levelezőtábora van. Hogy kik ezek a levelezők? Emberek. Hazánk minden tájáról. Egyszerű munkások, szövetkezeti tagok, pedagógusok, akik érzik, s vállalják az írásnak minden örömét és a vele járó felelősséget is. Egy szép napon elkezdtem én is. A beküldött rövid hír hamarosan meg is jelent nyomtatásban. Ezután már gyakrabban fogtam tollat. Bátran kezdtem nagyobb dolgokba is, annak ellenére, hogy nem rendelkeztem különösebb újságírói tapasztalatokkal. Igyekeztem mindig jobb anyagot gyűjteni, olyat ami időszerű, s amellett tanulságos, s másokra esetleg ösztönző hatással van. Tudósításaimhoz rendszerint fényképet is csatoltam. A szerkesztőségektől kapott biztatás még növelte munkakedvemet. így ma már jónéhány fénykép és cikk jelent meg különböző lapokban az aláírásommal. Persze mindennek külön története van. Ezek kapcsán sokat tanultam, sok emberrel, azok szakmájával Ismerkedtem meg. Valamennyit szeretem, de közülük egy, az első pillanatban jelentéktelennek tűnő cikkecske talán mindnél kedvesebb számomra. Ennek a történetét írom most meg. A kicsi falum mellett szunyókálva folydogáló Ipoly partján ballagva kerestem, mit kaphatnák lencsevégre. Igaz, nehezen talál az ember újat ott, ahol minden bokrot, minden árkot ismer. így hát szívesen tettem eleget Pista bátyám kívánságának, hogy telepedjek le hozzá a rakpartra, öreg napjait szívesen tölti horgászással. Úgy látszik, jókor jöttem. Az öregnek nagy bánata volt. Ilyenkor ki kell beszélnie magát az embernek, s akkor talán megkönnyebbül egy kicsit. Szépen harapott a hal, az előbb — kezdi Pista bácsi. — Be is vágtam annak rendje és módja szerint. Néhány percig tartott az ádáz küzdelem, de a végén mégis leakadt — panaszolja, s szinte újra átéli a néhány perccel ezelőtt lezajlott csatát. — Pedig szép lehetett. S milyen szép ajándék lett volna nyolcvanegyedik születésnapomra. — De az öreg nem szomorkodik sokáig: — Majd talán legközelebb sikerül — biztatja magát. Róla írtam. Egy egyszerű emberről, aki tanúja volt a múlt minden viszontagságának, aki magas kora ellenére szemüveg nélkül olvas, akinél a remény még most sem halt meg. Amikor a cikk megjelent, azzal mindjárt Pista bácsihoz siettem. Ezúttal is ott találtam az Ipoly partján. Kezébe nyomtam az újságot. Néhányszor rám, majd az újságra nézett. — Hisz ez meg én vagyok — lelkendezett. — Olvassa csak — mondtam. Neki is látott, csak úgy szemüveg nélkül. Az első sorokat gyorsan, félhangosan suttogva. Később elelakadt. Mintha a torkán akadt volna a szó. Az utolsó sorokat már csak szemmel olvasta. Nem jött ki hang a torkán a meghatottságtól. Amikor elolvastam, még néhány percig a fényképet nézte. Majd reszkető kezével összehajtotta az újágot és átnyújtotta nekem. Könynyes szemekkel, félig zokogva, csak annyit tudott mondani: — Köszönöm, fiam, köszönöm. Mit tagadjam én is meghatódtam. Arra nem is számítottam, hogy ezt az idős bácsit úgy szíven találom, hogy örömkönnyeket csalok a róla írt cikkemmel, idős, de még mindig csillogó szemeibe. Talán azért is fordultam el, hogy egy gyors mozdulattal, csak úgy az ingem ujjába töröljem a szemem sarkába bugygyanó könnyemet. NAGY LÁSZLÓ
