A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-10 / 19. szám
belül Korytnica már kereken ezer vendéget fogadhatott, és a századfordulón már országos híre volt Az 1911-ben kitört tűzvész a fürdő több épületét elpusztította; az első világháború alatt az újjáépítés stagnált, majd 1921-ben egy újabb tűzvész a még megmaradt létesítményeket is elpusztította. A burzsoá Csehszlovák Köztársaság egészségügyi szervei semmi megértést nem mutattak iránta, úgyhogy a fürdő tulajdonosai 1925-ben árverésen eladták. Az új tulajdonosok nagy lendülettel kezdték meg az újjáépítést, de a gazdasági válság következtében egyre kevesebben látogattak el Korytnicóra. Hosszú tárgyalások után 1941-ben a Központi Betegbiztosító vásárolta meg a fürdőt, amely végül 1949-bén állami gondozásba került. Korytnica újjáépítésére figyelemreméltó terveket dolgoztak ki, s a fürdő korszerűsítését már 1957-ben megkezdték, amikor a gyógyintézetet modern berendezéssel szerelték föl. A leggazdagabb vizű Béla-forrásból naponta körülbelül 1600 liter 5,4 C fokos víz tör fel, a Zsófiaforrás vizét felmelegítve kádfürdéshez használják, a Klement-forrás vizét pedig palackozva Korytnica néven árusítják. A korytnicai gyógyfürdőben kitűnő szakorvosok vezetésével könnyebb cukorbetegségeket, gyomor-, epe- és májmegbetegedéseket gyógyítanak. A gyógyítást ivókúrával vezetik be. A föld mélyéből feltörő jéghideg vizet a szükség szerint felmelegítik. A komplex kezeléshez kádfürdő, vízsugárkezelés is tartozik. A kezelőorvosoknak a legkorszerűbb laboratóriumok és felszerelések állanak rendelkezésükre. De nemcsak a betegek, a gyógyulást keresők látogatnak el Korytnicóra, hanem a turisták, a kirándulók ezrei ejtik útba a festői völgyet. A környék legnevezetesebb kirándulóhelyei: a közeli Donovaly, a Hiadef-nyereg és a Prasivá-hegy — a történelmi idők néma tanúja. „Aegrotis salutem — santis letitiam! — A betegek gyógyulására, az egészségesek vidulására! — jelszó fogadja a gyógyulást, pihenést és nyugalmat keresőket a fürdőtelep bejáratánál. Korytnica jelentős szerepet játszott a szlovák nép történetének legdicsőbb korszakában: a Szlovák Nemzeti Felkelésben. A fürdőt katonai kórházzá alakították át, számos önkéntes orvos és az egészségügyi személyzet mindent megtett, hogy visszaadja a szabadságért harcoló partizánok, katonák egészségét. Később, amikor a nácik a legkorszerűbb fegyverekkel felszerelt egységeket vetettek be a partizánok felszámolására, a fürdő fölött emelkedő Prolivá oldalában kiépített bunkerekben készültek újabb harcukra a fasiszták ellen küzdő hazafiak. A korytnicai völgy rejtette el a hősiesen harcoló partizánokat, amikor a náci túlerő elől vissza kellett húzódniuk a hegyekbe. Korytnica szerepe a Szlovák Nemzeti Felkelésben nem ért véget a szabadságharc elfojtása után sem. 1944 októberében a partizánok utolsó egységei Korytnicán át vonultak föl a Prolivá erdeibe, hogy ott folytassák harcukat. A Prolivá környékén közvetlen a Szlovák Nemzeti Felkelés előtt fokozatosan 404 ejtőernyősből álló partizán-csoport ért földet, majd Prolivá volt a Jegorov-partizánbrigád és a Valnyszkij kapitány vezetése alatt álló II. partizánbrigád törzskarónak ideiglenes székhelye. Október utolsó napjaiban pedig ide települt át Donovalyból az egész szlovákiai partizánmozgalom főparancsnoksága, Oszmolov tábornokkal az élen. Ahogyan már említettük, a gyógyfürdő csodaforrásainak vizéről sok érdekes rege maradt fenn a nép ajkán. Az alábbiakban az egyik legérdekesebbet mondjuk el olvasóinknak. Valamikor réges régen, amikor az égbe nyúló Prolivá körül még sűrű, sötét őserdők terültek el, és amikor arra ember még alig járt, a Magas-Tótra bércei alól menekült, fiatal juhpásztor tört utat a Csevice-völgyben. Az erdő sötét és sűrű volt; az áthatolhatatlan mocsarakon, ingoványokon és sűrűségeken még a madárnak is nehéz volt átsurranni. Csak nagy nehezen haladt előre, de nem sajnálta a verejtékes munkát, mert tudta, hogy oda üldözői már nem követik. Juhai és hűséges kutyája a nyomában jártak, nem kellett attól félnie, hogy szétszélednek. A nap már félúton járt kelet és dél között, és mind forróbban sütött, amikor a legény a Csevicei-völgy egyik tisztására ért. A sötétzöld erdő peremén hatalmas fenyők álltak s mint őrök néztek farkasszemet a tűző nappal. A Béla-forrás A partizánemlékmű Az egyik hatalmas fa árnyékában megpihent. Juhai a réten legeltek. A juhpásztor tarisznyájából sajtot, kenyeret, szalonnát és hagymát vett elő. Jóízűen falatozni kezdett. Közben a nap mind magasabbra emelkedett, mindjobban izzott és olyan meleget árasztott, hogy a tisztás fölött már rezgett a levegő. Az erdő felől csak néha-néha jött valami hűvös fuvallat, mely megringatta a rét szivárványszínekben pompázó virágait. Evés után megpihent. Elszundított. Álmában üldözői elől a tátrai bércek között bújdosott. Kutyájának csaholásóra ébredt. Önkéntelenül a fokosa után kapott. De nem üldözőit látta maga előtt, hanem egy toprongyos, fehér szakóllú vénembert. Tejfehér haja fürtökben lógott homlokára és nyakára. Az arca sovány és ráncos volt. Végtelennek tűnő másodpercekig szótlanul nézték egymást. A fehér szakóllú öreg letelepedett mellé. Tarisznyájából hüvelyk nagyságú, harmatos, jó illatú erdei málnát szórt a fűre. — Egyéll — biztatta a juhászt. — Ez a legjobb szomjúság ellen. — Az öreg egy ideig tűnődött, majd megkérdezte: — Honnan jöttél, merre tartasz? — Messziről... És hogy hová megyek, azt még magam sem tudom. Ez az erdő talán minden veszélytől megvéd ... — üldöznek? — és miért menekültél? — Késmárk ura nagy dáridóra készült. Húsra volt szüksége. Megparancsolta, hogy juhaimat másnap reggelre a vár udvarára hajtsam. Úgy határoztam, hogy ha már földönfutóvá kell lennem, akkor a juhaimmal megyek világgá ... Az öreg bognár és a keménykötésű juhász a völgyben telepedtek le. Munkájukkal egymást seígtették. Az ügyes kezű vénember a kidőlt fák törzseiből házat épített, asztalt, padokat, ágyakat faragott, a juhász meg az élelemről gondoskodott. A forró nyarat fölváltotta a hűvös ősz. Hosszú hónapokon át éltek már együtt, de még nem tudták egymás nevét. Ez nem érdekelte őkét. A vénember fiamnak, a juhászlegény meg apónak nevezte az öreget. Az egyik őszi estén a vénember váratlanul megkérdezte: — Hogyan hívnak, fiam? — Apóm mondta, hogy az ő nevét kaptam; Györgynek. — Én meg Jakab vagyok ... Jakab és György felkészültek a hosszú télre. Már minden együtt volt, amikor György megbetegedett. A fájdalmak mint görcsös, ágas botok feszegették, fúrták, égették a gyomrát, de Jakabnak nem szólt. A betegség néhány napon belül annyira elővette, hogy még panaszkodni sem volt ereje. Jakab egy ideig szótlanul figyelte a legényt, majd megkérdezte: — Mi bajod, fiam? Napok óta alig szólsz, betegség gyötör? — Az ... A gyomrom fáj... — És miért nem szólsz? — Úgysem tudsz segíteni. — És ha mégis tudok ...? & — Hogyan? — A közelben van egy forrós. Csodálatos erejű vize van. Ha abból iszol, rendbe jössz! Reggel elvezetlek oda ... Az idő már csípős volt, jeges szél fújdogált, amikor mindjárt pirkadat után útrai keltek. — Hiába megyünk a forráshoz. Víz ott nem lesz... Minden befagyott már... — Az a víz a föld gyomrából bugyog, sohasem fagy be. Pedig hideg! No, de majd meglátod, gyere, lépj ki, hogy minél hamarabb odaérjünk. • A vénember megállt. Előtte a föld mélyéből lassan bugyogott a kristálytiszta víz. — Igyál belőle, amennyit csak tudsz! — biztatta Györgyöt. A juhász a forrás mellé térdelt, nagyot ivott a különös ízű vízből. — A kulacsodat is töltsd meg, hogy délutánra is maradjon a vízből — tanácsolta Jakab. György megtöltötte a kulacsát, s leült a forrás mellé. A kínzó görcsök lassan szűnni kezdtek. Mire odaértek a tanyájukhoz, el is múltak. Olyan éhes vagyok, mint a farkas! — mondotta örömmel György. Jöhet a kolbász. — Azzal még várnod kell! Három napig csak a vizet ihatod, és szárított gyümölcsöt' ehetsz — mondotta az öreg Jakab. így is történt. György néhány-napon belül egészséges lett, s régi jókedve is visszatért. És évek múltán, amikor úgy határoztak, hogy az erdő mélyéből útra kelnek, és a nyáj egy részét a városban eladják, a csodaforrás vizéről sem feledkeztek meg. Abból is vittek, s a város lakóinak elmondották csodálatos erejét, gyógyhatását. Csakhamar utat törtek az erdő mélyére, és onnan szekereken, hordókban hordták Rózsahegyre és a környező városokba a korytnicai gyógyvizet. — A nyugodt életet keresem. — Itt megtalálod! Régóta élek itt, de te vagy az első ember, akivel találkozom. A zólyomi várból menekültem . . . Bognár vagyok. Éjjel-nappal dolgoztattak, de fizetségül éppen hogy csak enni adtak, és ha szólni, vagy követelni mertem, deres volt a fizetségem. Amikor azután mindezt megelégeltem, s az állandóan gúnyolódó várkapitány csontjait kissé megrepesztettem, a kegyetlen várurat meg az erdő szélén egy hárshoz kötöttem s az ülepére botommal néhány véres hurkát ragasztottam, nem maradt más hátra: menekülnöm kellett — mesélte az öreg, majd megkérdezte: — Téged, öcsém, meg mi szél sodort ide? — Apám meghalt, s ezt a nyájat örököltem. Mifelénk, a Tátra bércei alatt sovány legelőkön legeltettem a nyájat. Arrafelé nagyon nehéz az élet. Kevés jut ott az állatnak, de annál is kevesebb az embernek. Hiába dolgoztam, küszködtem. Munkám gyümölcsét hol Késmárk ura, hol pedig a portyázó rablók vitték el.
