A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-10 / 19. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezredes 22. szerelme — Jó, hogy nem gyulladtam be októberben — mondta Vityenka, miközben a harmadik pohár vodkát öntötte magának. Most már teljesen biztosra vette, hogy Galina Petrovna ott marad nála, és ezért sokkal többet foglalkozott magával, mint vele. — Íme, most is mennyit segítek az egyelőre egyetlen moszkvai színház fellendítésében. Ami a zsenialitást illeti, persze, túlzás, de annyi biztos, hogy nélkülem olyanok lennének, mint akinek se keze, se lába! Nagyon meg volt elégedve magával, és különösen azzal, hogy ígéretéhez híven mindent elintézett Galina Petrovnának, ami a múltban közelről sem volt így mindig. Most, amikor azt mondta Galina Petrovnának, jó, hogy nem gyulladt be, és itt maradt, majdnem igazat mondott. Miután a németeket elkergették Moszkva alól, és Vityenka dolga jobbra fordult, éppen ezért, mert itt maradt Moszkvában, egyre gyakrabban és egyre nagyobb odaadással igyekezett meggyőzni nemcsak másokat, de saját magát is okosságáról és bátorságáról. Csak beszélt, beszélt, Galina Petrovna pedig letaglózva hallgatta, és étvágytalanul evett, időről-időre részvétlenül koccintott, és minden alkalommal, amikor tele volt pohara, ellenkezés nélkül és közömbösen kiitta a vodkát, mint amikor az ember orvosságot vesz be. Anna Akimova két csésze kávét hozott, és ismét visszavonult, ezúttal alighanem végleg. — Nos, mit fogunk csinálni? — Nagy József rajza mondta — Vityenka, hátradőlve a fotelben. Nagyon jól tudta, hogy mit fognak csinálni, de nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy nagyon sietős neki. — Hazamehetek — mondta közömbösen Galina Petrovna. Hazamennie legalább annyira nem akarózott, mint ittmaradnia. Általában semmit sem akart, rendkívül boldogtalannak érezte magát, olyan boldogtalannak, amilyen még sohasem volt egész életében. — Neked egyszerűen elment az eszed — mondta vidáman Vityenka. — Hová „haza“ ? Minek „haza“ ? És aztán, hogyan akarsz hazamenni? Még csak kijárási engedélyed sincs. Haza sem juthatsz. Galina Petrovna sóhajtott, és ránézett ugyanúgy, ellenkezés nélkül és közömbösen, mint ahogy eddig a vodkát itta. Balakirjevék lakásától Galina Petrovna lakásáig félórányi lehetett az út. Reggel hét után, amikor Galina Petrovna hazafelé ment, még teljesen sötét volt, mint télen mindig. A Nyikita-kapui villamosmegállónál, a Krasznaja Presznya irányába sokan várták a' villamost, a munkába menők között különösen sok volt a nő és a fiatalkorú. Hogy várakozás közben ne fázzanak, a gyerekek a járdán és a járdaszigeten birkóztak, fél lábon ugráltak, lökdösték egymást a hóbuckákba. E reggeli életképben Galina Petrovna úgy festett, mint a halott. Ment letaglózva, nem hallotta sem a villamosok csengetését, sem a beszéd zsivaját, sem a kiabálást, jóformán azt sem vette észre, amikor félrelökdösték az őt megelőző vagy vele szembejövő, munkába siető emberek. Egész éjjel le sem hunyta a szemét, és reggel úgy akarta otthagyni az alvó Vityenkát, úgy akart felkelni csendben, hogy senki se hallja, és olyan korán, hogy senki meg ne előzze Balakirjevék lakásán, nehogy valakivel is beszélnie kelljen, vagy valakitől is el kelljen köszönnie. De akármilyen korán kelt is fel, Anna Akimovna már ébren volt a konyhában. Amikor Galina Petrovna meg sem mosakodva, felöltözött és lábujjhegyen kiment Vityenka szobájából az előszobába, a konyha felől hangos dörmögést hallott. Anna Akimovna reggelenként, amikor még mindenki aludt, szerette fölhánytorgatni magában azt, ami különösen nem tetszett neki előző nap. — Hát szabad ilyet csinálni? — morogta, mialatt Galina Petrovna leakasztotta az előszobában bundáját a fogasról, és sietségében alig találva a bunda ujját, belebújt; előre érezte, hogy mindjárt valami olyant fog hallani, amit jobb lenne nem hallania —, hát szabad ilyet? Gyünnek, itt alusznak, ma ez, holnap az, mire jó ez, hol van ez megírva, miféle könyvben ... Galina Petrovna, magánkívül, kezébe fogta a füles sapkát, nem volt ideje arra sem, hogy föltegye a fejére, kinyitotta a zárat, és kiszaladt a lépcsőházba. Most már a városban járt, de még mindig visszacsengett: „Gyünnek, itt alusznak ..Nem azért, mintha mást képzelt volna Vityenka életéről, hanem Anna Akimovna szavai miatt — saját magától is megundorodott. Az, amiről tegnap este közömbösen azt hitte, hogy elkerülhetetlen és lényegtelen, az, amit éjjel olyan mértékig silánynak, kelletlennek érzett, hogy maga is megdöbbent miatta, azt most, reggel, maga is gyalázatosnak és szörnyűnek látta. Hát igen, az a másik élet, ami ott, északon megvillant előtte, nem sikerült, és nem is fog sikerülni. De ha az az élet nem sikerült, és nem sikerül, akkor helyette miért van szükség feltétlenül erre az életre? Hát valóban nem lehet, ha mást nem, egy kis időre egyedül maradni? Saját magának élni, egyedül? Most, reggel, amikor körülötte az emberek siettek a munkába, és a város rádöbbentette a zord valóságra, azt hitte, hogy igen, lehet! Lehet és kell! Így gondolta most, reggel, hazamenet. De mit fog gondolni otthon, nem reggel, hanem este, a négy fal között, egyedül, anya és apa nélkül, gyermek, és férj nélkül, anélkül, hogy valamire vagy valakinek meg kellene őriznie magát, majd ha nem lesz más, csak a magárahagyott és senkinek sem hiányzó asszony éjszakai vágyódása egy elárvult, üres és hideg szobában? Amikor fölment a harmadik emeletre, Galina Petrovna sokáig forgatta a kulcsot a zárban minden siker nélkül, az ajtó megint be volt zárva egy másik belső zárral is, és hiába dörömbölt, senki sem nyitott ajtót. Nyilván Kuzmicseva már hazajött, a munkából, és elment a boltba. Más meg nincs, aki kinyissa. A többi szomszéd már régen elmenekült. Galina Petrovna nem tudta mit tegyen, hova menjen. Vagy félórát ácsorgott az ajtó előtt, majd leült a lépcsőre, és fejét fáradtan kezébe hajtva, hirtelen elaludt. Arra ébredt, hogy Kuzmicseva, a szomszédasszony, akinek egyik kezében szatyor volt kenyérrel, a másik kezével a vállát rázza. — Mit ülsz itt a kövön, szabad egy asszonynak a hideg kőre leülni? — mondta. — Csak az utcán jutott eszembe, hogy nem adtam másik kulcsot. Gondoltam, gyorsan elszaladok, és hamar visszaérek, de hát nagy volt a sor ... Galina Petrovna felállt, és Kuzmicseva nyomában bement a lakásba. — Egyáltalán nem fűtenek, egyáltalán — mondta Kuzmicseva, lebontva fejéről a kendőt, és kibújva férje köpenyéből. — Amíg elmegyek kenyérért, égve hagyom a petróleumfőző egyik lángját, mert amikor bejövök, félek levetkőzni. A te petróleumfőződet használom, a konyhából hoztam be, most majd visszaadom ... Bemelegítheted a szobádat, vagy talán hozzám költözöl, és két lánggal melegíthetünk ... — Vidd ezt a széket is, erre tedd, mert tönkreteszed az asztalt... — Köszönöm — mondta Galina Petrovna. Majd bement szobájába Kuzmicseva kíséretében, aki hozta a petróleumfőzőt és a széket. (Folytatjuk) ? árcius közepe tóján, úgy éjfél körül, magányos katonaember lopakodott az egyik Garam menti falu ^ felé. Lopakodott, bár nyílt parancs és szabadságoslevél lapult a zubbonya zsebében. De azért sosem lehet tudni: a frontvonal közelében, az éjszaka kellős közepén sok minden megtörténhet. Egyébként csend volt. Csak néha röppent fel a magasba egy-egy világító rakéta a folyó térségében, hogy aztán fényét vesztve, vékony füstkígyót húzva maga után visszahulljon a mélybe, a folyó vizébe, vagy a parti füzesekbe. Akkor, ezerki lencszáznegyvenötben korán tavaszodott. A február elvitte a hó utolsó maradványait, a március eleje meg kiszívta a föld fagyát. Kissé hűvösek voltak ugyan az éjszakák, de annál melegebbek a nappalok. Zsendült a fű az árkok, utak mentén, a kertekben rügyeztek a fák, virított az ibolya, megrészegülten trilláztak a madarak. Újjászületőben volt a természet, mit sem törődött a világ dolgaival, gondjaival, azzal, hogy a frontokon Imég mindig ölik egymást az emberek, hogy a tengernyi szenvedés most tetőzik. Pedig azon a tavaszon már minden józanul gondolkodó ember tudta, hogy a háború rövidesen befejeződik. Csak a német hadvezetőség nem akart tudomást venni róla. További ellenállásra, görcsös védekezésre buzdítja, értelmetlen támadásokba hajszolja az ezer sebből vérző, szétzilált sereget. A Garam mentén karácsony óta állt a front. A folyó keleti partján a szovjet csapatok, emitt a németek várták a nagy tavaszi támadást. A háromhónapos állóharc próbára tette a falvak, kisvárosok lakóit, hiszen nap mint nap folytak a kisebb-nagyobb csatározások, Itűzpárbajok a két fél kökött: ágyúztak, aknavetőztek, s fel-felkelepeltek a gépfegyverek is. Lassanként elromosodtak a falvak, miközben a halál szorgalmasan szedegette áldozatait. Emi» gyerek, amott családanya, másutt idős bácsi esett áldozatul a látszólag céltalan lövöldözéseknek. És temettek az emberek, pap, koporsó és harangszó nélkül, sokszor !! jajtalanul, szárazon égő szemmel. A frontokról megszökött katonák is ide, erre a vidékre húzódtak, civil ruhába öltözve bujkáltak és várták, hogy I A. SZURKOV: Anya Katonák. Köpenyek garmadája. Rideg lángok csapnak szanaszét. Egy „onnan" jött asszony sírdogál a tábortűznél, megölt lányáért. Erdő zúg — de az ő hangja tompa. Szája száraz rét, fekete fű, — s mintha lánya a húgunk lett volna — szava szívünknek oly keserű. Hallgatunk. A ködből hegy zuhan ránk. Elszorul hirtelen a torok. Fénylik a csönd, s mint a puskazávár, fülsértőén, kegyetlen csikorog. Bella István fordítása
