A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-11 / 2. szám
flott Quijote hazájában Don Quijote egykori ellenfelei a manchai szélmalmok Megtanultam már, hogy az igazi turista nem kételkedik. Nem naivitás, hanem inkább áhitat szükségeltetik az efajta hithez: az a meggyőződés, hogy amúgysem a tárgyak, hanem a művek őrzik az óriások szellemét. Dél-Spanyolország felé haladva tovább izmosodott bennem a turistáknak ez a hite. És stílusosan — Don Quijote volt illúzióm védőszerítje. Találkozásunk Toledo és Cordoba között a Manchai tájon kezdődött. Sík vidéken, olajfák, szőlők, fehérfalú „kontyos“ házak között róttuk a kilométereket, de a láthatárt már körben dombok szegélyezték. A dombtetőn pillantottuk meg először a búsképű lovag szelíd ellenfeleit — a szélmalmokat. Ha' idegenvezetőnk nem közli soha nem jövök rá, miben különböznek ezek az épületek holland testvéreiktől: a spanyol szélmalom ugyanis mindig köralaprajzú. Akárcsak Don Quijote magam is reménytelen szélmalomharcba kezdek. Hogyan lehetne az országutat a dombtól elválasztó távolságot fegyvertelenül legyőzni, azaz: teleobjektív nélkül lencsevégre kapni a szélmalmok távoli csoportját. A harc kimenetele valamivel szerencsésebb ugyan, mint a búsképű lovagé, de győztesnek aligha nevezhető, Ezért kénytelen voltam később a szélmalmokról képeslapot vásárolni. A Don Quijote-házban szerencsére nincs ehhez hasonló gondunk. Ide a A bús képű lovag mai szobra — egykori házában környék minden turistája betér egy italra, vagy legalább egy kukkantásra. Don Quijote házáról beszélek magam is, hála turista hitemnek, pedig kalauzunk félreérthetetlenül megmondta: az a körülmény, hogy a hagyomány szerint ebben a házban lakott a bús képű lovag, finoman megfogalmazva annyit jelent, hogy akár itt is lakhatott volna. Hogy a napfényben fehéren-kéken ragyogó manchai udvarház, s annak valamenynyi berendezési tárgya híven jellemzi a kort, s környezetét, amelyben Servantes hőse élt. S ha sohasem merítette is bele kupáját a házban létesített idegenforgalmi attrakcióvá lett kocsma hatalmas kőedényeibe, akik csak megfordulnak a vendégváró asztaloknál, mégis mind Don Quijote vendégeinek érzik magukat. S akik Puerto Labicheban „elhitték“, hogy Don Quijote udvarházának vendégei voltak, miért kételkednének az áhítatot árasztó sevillai katedrálisban — Kolumbusz Kristóf földi maradványainak valódiságában? Különösen, amikor a négy spanyol királyságot jelképező négy kőóriás hordja vállán, s őrzi a szarkofágot. A tengerparti építkezés méretei és tempója lenyűgöz. De mégsem feledteti az egy órával korábban látottakat: Purulenna falu vályogviskóit. Bálint György a harmincas években „a Földközi tenger mostohagyermekeinek“ nevezte a spanyolokat, aki-Kolumbusz testét őrző szarkofág Sevillában két „soha semmilyen vonatkozásban nem kényeztetett el a sors.“ S az indoklás: „ebben az országban a 15. század végén lassan rohadni kezdett a feudalizmus. Olyan lassan rohadt, hogy elfelejtett összeomlani, mint más országokban tette. Csak félig nőtt át a kapitalizmusba, a mai spanyol kispolgár, munkás és paraszt mindkét rendszer hibáit egyesítve és fokozottan érzi. Nem csoda, ha ez ország izgatott, nem csoda ha itt kestílusban zajlik az élet. A 20. század harmadik harmadából hirtelen mintha a történelmi múltba zuhannánk vissza. Évszámot, századot sem mondhatok: hiszen tulajdonképpen barlanglakokról van szó, amikor Purulennában a vályogházak lakóit nézem. Messziről jött embernek szinte elképzelhetetlen, hogyan lehet a felhőkarcolóktól és luxusnyaralóktól egy órányira ilyen hegyekbe vájt barlanglakásokban élni. A szegénység tehát nem szűnt meg, csak fedezékbe vonult. Sem a természet, sem a társadalom nem osztja egyformán javait. Hiszen Spanyolországban láttunk olyan vízszegény tájakat is, alfol a kiszáradt folyómederben futballoztak, és láttunk virágzó pálmaligeteket is. Ki tagadná, hogy a pálmaliget a kedvesebb, szebb emlék? De elfelejteni nem lehet a barlangba vájt otthonokat sem. F. A Vályogviskók a huszadik század harmadik harmadából KEGYETLEN KRÓNIKA A statisztika szerint az amerikai haderő 1900 és 1945 között 44 alkalommal, azaz csaknem minden évben részese vglt valamelyik latinamerikai kormány erőszakos megbuktatásának. A második világháború után az USA katonai támaszpontok hálózatát alakította ki Közép- Amerikában és a Karib tenger térségében. Innen ugyanis viszonylag a leggyorsabban el lehetett juttatni a mozgékony egységeket oda, ahol jelenlétüket, esetenként harcba vetésüket az USA érdekei megkívánták. A Washington Post szerint az Egyesült Államoknak 12 latin-amerikai országban állomásoznak különleges csapataik. A Fehér Ház szóvivője újságírók előtt ismerte be: a hírhedt „zöldsapkások“ egységeit a többi között Panamában, Bolíviában, Venezuelában, Kolumbiában és Guatemalában is meg lehet találni. Az amerikai hadsereg második világháború utáni beavatkozásai a latin-amerikai kontinensen 1945-ben Venezuelában kezdődtek. A következő évben Ecuadorban, 1947-ben Chilében, 1948-ban Costaricában, Peruban, majd ismét Venezuelában, 1949- ben Columbiában, 1951-ben Bolíviában, 1952-ben Kubában, 1953-ban újra Columbiában lépett színre az amerikai hadsereg. 1954-ben Arbenz, Guatemala akkori elnöke megpróbálta országát gazdaságilag függetleníteni az USA- tól. 1954 júniusában az United Fruit Company konszern közreműködésével döntötték meg az elnök kormányát. 1961 áprilisában a kubai Disznóöbölben ugyan nem az amerikai hadsereg egységei szálltak partra, hogy megpróbáljanak fölkelést szítani Fidel Castro kormánya ellen. A 71 óra alatt szétvert zsoldosokról azonban csakhamar bebizonyosodott, hogy szinte valamennyiüket az amerikai hadsereg képezte ki, fegyvereik és lőszereik egyaránt az USA fegyverraktárából származtak. Két évvel később Ecuadorban már leplezetlenül az amerikai katonák döntötték meg Arosemena elnök kormányát, mert nem volt hajlandó részt venni a Kuba ellen szervezett gazdasági blokádban, sőt bizonyos kapcsolatokat létesített a szocialista országokkal. Ugyancsak 1963-ban Hondurasban történt államcsíny. Szintén amerikai segédlettel buktatták meg a Morales-kormányt, amely néhány USA monopólium hatalmát akarta korlátozni. Hasonló okok miatt bukott meg 1964-ben Brazíliában Goulart elnök, szintén erőteljes amerikai katonai beavatkozás eredményeképpen. A Dominikai Köztársaságban 1965-ben több mint harmincezer USA-katonát vetettek harcba a népi mozgalom ellen, ami végül is elbukott, s katonai junta került hatalomra. 1968, Panama: az alig néhány hónapja megválasztott Arnulfo Arias elnököt katonai államcsínnyel mozdították el. Az elnök ugyanis azt követelte az Egyesült Államoktól, hogy hazája 50 százalékkal nagyobb mértékben részesüljön a Panama csatorna hasznából. Bolíviában jobboldali radikális politikusok 1971-ben katonai puccs révén buktatták meg Torres elnököt. A puccsot a CIA készítette elő és Ernest Siracuza amerikai nagykövet irányította. Torres kormánya ugyanis imperialistaellenes program végrehajtásába kezdett, s szerette volna az ország társadalmi és gazdasági fejlődését függetlenné tenni. Bolívia után 1973-ban Chile következett. Itt is katonai junta ragadta kezébe a hatalmat, természetesen az USA segítségével.
