A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-26 / 17. szám
Pál Elemér és Szekeres János izennégy év után újra Zalabára vitt az utam. Zalabára, a kis, Sziki nce menti faluba, melyhez ezernyi kedves emlék fűz, s melynek képe örökre belevésődött a szívembe. Nem csoda, hiszen életemnek egy darabkáját őrzik az iskola falai, a falu utcája, a labdarúgó-pálya, a kultúrház s a határ dűlői: Hegyföle, Kerekkenő, Lóhegy, Gátszög, Felső tilalmas, Bajtsi és Böjti domb. Hányszor, de hányszor bebarangoltam azokat a dűlőket, hányszor, de hányszor találtam megnyugvást a réteken, szelíd hajlatokon, dombtetőn és az akácosban. De bennem élnek a zalabai emberek is, és én is bennük élek, a tudatukban. A volt tanítványaimban visszhangot vernek szépre és jóra intő szavaim, az életbe indító és egész életre szóló példázataim. Érzem, emlékem bennük él, fiatalban és idősben egyaránt. Mindig tisztelettel és szeretettel fordultam hozzájuk, értük, velük voltam, és ők is tisztelettel néztek fel rám. Szerettek és szeretnek. Azt éreztem az újratalálkozás első pillanatától egészen a búcsúzásig, azt bizonyította a kézfogásuk, a mosolyuk, a szemük csillogása, a meleg, baráti hangjuk, vendéglátásuk s megcsillanó könnyeik. Miért is kedves számomra Zolába? Hat évig tanítóskodtam ott, könyvtárat vezettem, színdarabokat rendeztem és játszottam, futballoztam ... de minek soroljam, hiszen mindez a falusi tanító életének természetes velejárója, ha szüntelenül keresi, kutatja és meg is találja azt az utat, amely az eredményes népneveléshez vezet. A népnevelő munka bonyolult. Sok az összetevője. És nehéz. Aki szívvel, lélekkel, szeretettel és felelősséggel csinálja, csakis az érheti el a célját, fajtájának és egész népének a felemelését. Aztán azért is kedves számomra Zalaba, mert akkor és ott indultam el írói pályámon, ott tettem meg első, botladozó lépéseimet. Gyermekkorom és ifjúságom élményanyagához, a szülőfalumból hozott világképemhez, annak kiteljesedéséhez sokat adott a zalabai táj szelídsége és különös varázsa; a zalabai emberek észjárása, jelleme, magatartása, öröme és bánata, szorgalma és törekvése pedig megerősítette bennem azt a csodálatosan szép érzést, hogy tudtam s azóta is tudok hinni és bízni az emberben. Zalabán írtam meg első kötetem elbeszéléseit és novelláit, továbbá a Boldogtalanok című irodalmi forgatókönyvet, első színművemet, a Húsz év utánt, és első regényemet, A csillagszemű asszonyt, Termő évek voltak. És szépek. Tanultam a néptől, és tanítottam a népet. Dolgoztam. A munkámért elismerést kaptam. És aránylag fiatal voltam. Telve élet- és munkakedvvel, Ha vasárnaponként kis zenekarunk élére állva játszani kezdtünk, valóban vidámság vert tanyát a rogyadozó kultúrházban. S ha felidézem a havas szilveszterek, a vidám disznótorok, keresztelők és lakodalmak hangulatát, sokszínű szivárvány szövődik az emlékekből, amely szép koszorúként ívelődik életem delelőjére. Kívánhat-e többet magának az ember? Az emlékek záporán át azonban 1500 rózsatő szegélyezi a járdákat mábafordulón látnom és láttatnom kell a mai Zalabát. Sok minden megváltozott itt az utolsó találkozás óta. Csontos Vilmos barátom bizonyítón bólogat: bizony minden nappal változik valami, bár mi öregszünk, valami mindig születőben van, mint ahogy minden napkeltével új nap kezdődik, s mint ahogy minden telet új tavasz követ. . . Egy valami azonban nem változott. 1954-ben, amikor Zalabára kerültem, 280—300 között ingado-Régi ismerősök és barátok között ' Megváltozott falukép fogad a Várhegy alatt Űj házsor a Libadomb lábánál Iskolások és nyugdíjasok szembesítése a jövővel Egy és ugyanazon forrásból fakad a mosoly és a könny zott lakóinak a száma. Húsz év elteltével ez a szám nem fogyott, de nem is nőtt. Figyelmeztetésként jegyeztem fel: hatvanhat nyugdíjas él a faluban, ezzel szemben csak tizenkét tanuló jár az egytanerős iskolába. Riasztó ez a szembesítés, nem sok jót ígér a jövőre nézve. Hogy miben gyökerezhet ez az áldatlan állapot? Hadd álljon itt példaként egy ok a sok közül: hat elsősöm volt, amikor tanítani kezdtem a faluban. Közülük négyen, a négy lány — Dencső Joli, Méri Eszti, Szőllősi Erzsi és Tapló Margit — ugyan férjhez ment, de egyikük sem maradt a faluban. Elvitték a szaporulatot is. Dehót így van ez manapság: nyugtalan az ifjúság, szárnyra kél és másutt keresi a boldogságot. Talán nekik van igazuk. Megyünk a napsütötte utcán. Az i A vendéglő és az élelmiszerbolt út portalanított, a házak előtt betonjárdák. A járdákat 1500 rózsatő szegélyezi. A póznákon neonégők csillognak. Annak idején térdig érő sárban jártunk, s még villanyunk sem volt. Emlékszem, az egyik sikeres színdarab előadásainak bevételéből televízió-készüléket vásároltunk. Elsőként a faluban és a környéken. Pedig még villanyunk sem volt. A villany bevezetése után aztán nagy volt az öröm. Esténként hatvanan-hetvenen néztük a műsort a szépen berendezett könyvtárban. Ma aligha akad ház tévé nélkül. — Talán nincs is — jegyzi meg Pál Elemér, a nemzeti bizottság titkára. Ahogy végignézem, elkeseredek. Ilyenkor látja az ember, menynyire öregszik. Akkoriban nádszálvékony fiúcska volt, ma meglett férfi. Az ám, az akkori titkári Keserű hot 6
