A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-19 / 16. szám
GYIMESI GYÖRGY A KAUKÁZUS ORMAIN PUKKAI SÁNDOR Az, aki meg akarja találni Pukkai Sándort a galántai járásban, érdeklődjön fűtői-fától, mert olyan foglalkozást űz, amely megköveteli, hogy járja a járás falvait. Hol itt, hol ott van szükség villanyszerelőre, és így a táncdalénekesek 1968-as országos vetélkedőjének résztvevője ideje legnagyobb részét „házon kívül“ tölti. Az ábrahámi szövetkezetbe irányítottak, hogy ott biztos megtalálom. Szerencsém volt. A régi téglagyár épületeit istállókká alakítják; itt szerelik most a villanyt. A gyalulatlan deszkákból összetákolt asztalhoz ülünk, hogy pár szót váltsunk a múltról, jelenről, jövőről. MÜLT: Felsőszelin született. Azt, hogy a Csemadokkal megismerkedett, a nővérének is köszönheti, aki aktív szereplője volt az énekkarnak és a tánccsoportnak. Persze, elsősorban azért tudott bekapcsolódni a kulturális munkába, mert Felsőszelin mindig jól működő helyi szervezet volt. Legnagyobb élménye a táncdalénekesek országos vetélkedőjéhez fűződik, amelyen részt vett. Nem lehet feledni azokat az estéket sem, melyeket a tánccsoportban töltött el. JELEN: Alsószelin lakik. 1972-től nős, egy féléves kisfiú édesapja. — Sajnos, időhiány miatt passzív nézővé váltam — mondja kissé lehangoltam — Milyen jó érzés volt, amikor nekem tapsoltak, most én tapsolok másoknak. JÖVÖ: — Szeretnék még valamit csinálni a CSEMADOK-ban, hiszen mi az a 25 év, és úgy tudom, hogy a fiatalokra nagy szükség van. Nem élhet az ember csak a múlt emlékeiből. — Erre minden lehetőség adva van — jegyzem meg, amikor búcsúzóul kezet szórítunk egymással. szonylatban a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. A nyár Warmiában és Mazúriában egyaránt vonzó időszak a horgászoknak, vadászoknak, könnyűbúvároknak, vitorlásoknak, kajakozóknak és a gyalogtúrákat kedvelőknek, — mindenkinek, aki szeret szép környezetben, a városi lármától és benzingőztől távol pihenni. A műemlékek értői és rajongói számára szintén számos szép és messze földön híres látnivalót tartogat ez a vidék. 1973-ban a tájegység „turisztikai Mekkája“ minden bizonnyal Frombork lesz, ahol Kopernikusz élt és dolgozott. Warmia és Mazúria bejárása emlékezetes, szép élménye lesz minden idelátogató turistának. 11. Újabb trófea A hegyoldal egyre meredekebb, a mászás pedig egyre nehezebb. S úgy tűnik, egyre céltalanabb is. Ahányszor csak megpihenünk, Avram kitartóan távcsövezi a terepet, ami engem mosolygásra késztet. Ám egyszeriben odalett hitetlenkedésem. Az történt ugyanis, hogy vezetőm oldalt kúszott egy kiszögellésig, hogy szemügyre vehesse a hegy másik oldalát, s a vele szemben elterülő lejtőt. Alig ért el a kiszögellésig, már sietett is vissza. Igen elégedettnek látszott és a dörmögéssel is felhagyott. Helyette karjával már messziről mutatta, mekkora szarvú bakot látott. Ha megfelel a valóságnak, amit mutat, akkor a látott bak szarva a címeres ökörével vetekedhet. Bennünket Avram nem enged gyönyörködni az általa felfedezett csodaszarvban. Meg kell elégednünk azzal, amit ő látott. Kapja a botját és frissen, mint egy vadkecske gyors ütemben megindul fölfelé. Eddig azt hittem, hogy nem is tud sietni. Űjabb sziklafok tetejére tornázzuk fel magunkat. Messze alattunk, legalább egy kilométerre hét túrt, öt nőstényt és két bakot pillantottunk meg. Az egyik bak szarva, bár meszsze jár a címeres ökörétől, elsőrangú trófeát ígér, míg a másiké közepesnek is alig mondható. A nagy szarvpár tulajdonosa egyelőre nem szándékozik megválni a fejdíszétől, mert kényelmesen lépdelve, nyugodtan legelészik. Az egész nyáj lassan ugyan, de állandóan fölfelé tart. — Várjuk meg itt őket! — javaslom Avramnak. — Hátha idejönnek! — Nem, nem, szó sem lehet róla! — tiltakozik Avram. — Másfelé vezet delelőjükhöz az útjuk. Gyerünk feljebb! Üjabb mászás, vesződés és kapaszkodás következik. Meg sem állunk, amíg fel nem jutunk a gerincre. Ott aztán a sziklák fedezékében kényelmesen elhelyezkedünk, szinte páholyban érezzük magunkat és csak arra várunk, hogy elkezdődjön a pompás vadászelőadás. Csakhogy, szinte bosszantásunkra, a főszereplők sokáig nem akarnak mutatkozni. Bármennyire is türelmetlenkedünk, erőltetjük a szemünket, a kecskéknek nyoma veszett. Csak nem neszeitek meg valamit és oldottak kereket faképnél hagyva bennünket? Nem, a túrok nem ültettek fel bennünket. Végre felbukkan az első kecske, s ezt sorban követi a többi. Továbbra is nyugodtan legelnek, és viselkedésükből ítélve még nem sejtik a rájuk leselkedő veszélyt. Valami mély horpadásban időzhettek el eddig, azért nem láttuk őket. Bár a kecskéket most teljesen tisztán látjuk, a gerincen elfoglalt állásunk mégsem olyan kedvező, mint eleinte hittük, mert a kecskék legelés közben elsodródtak jobb felé. Ha tartanák is jelenlegi irányukat, akkor sem érnék el a gerincet tőlünk közelebb, mint ötszáz méterre, ami elég nagy távolság egy biztos puskalövésre. De az is lehet, hogy jobbkézt teljesen eltűnnek szemünk elől, átváltva a hegy másik oldalára. Kilátástalan helyzetünk felmérése után világossá vált, hogy a siker érdekében nekünk kell közelebb mennünk a kecskékhez. De hogyan? A gerincből kiugró bazaltkúp alatt, amelynek fedezékében hasalunk, kissé jobbra a környező szürke sziklától elütő fekete görgetegsáv kezdődik. Odáig eljuthatunk anélkül, hogy a kecskék észrevennének bennünket, és nyerünk vele legalább száz métert. Leereszkedünk tehát a sziklakúp bal oldalán, megkerüljük azt és a túloldalán négykézláb mászunk fel a görgetegre. Fölérve még tanácstalanabbak vagyunk, mint azelőtt. A kecskéktől bennünket elválasztó félkilométernyi hegyoldal teljesen nyitott, sehol egy szikla, sehol egy árok, amelynek fedezékében közelebb mehetnénk. A túrok ismét valami mélyedésben tartózkodnak, mert nem látjuk őket. Csak a vén „matróna“ áll strázsát egy magányos sziklatuskón. Jól tudjuk, hogy éber szemét nem kerülné el a legkisebb moccanás sem, ezért dermedt mozdulatlanságba merevedve várjuk, mi történik alattunk. Feszült várakozásban telnek a hosszúra nyúlt percek. A túrok nem mutatkoznak, sőt, most az őrszem is megkívánja a hervadt füvet vagy zuzmót, és őrhelyét elhagyva eltűnik a többi állatot rejtegető mélyedésben. Csak erre vártunk! Az elöl osonó Avram hirtelen megtorpan, aztán leguggol. Hátra sem néz, csak a kezével int, hogy menjek oda hozzá. Avram szótlanul mutatja az irányt. Meresztem a szemem, de amerre mutat, nem látok semmit. Kissé felemelkedek és akkor meglátom a túrokat. Vagy 350—400 méterre lehetnek alattunk, és még mindig nem fogtak gyanút. Egyelőre tehát nem sietős a dolgom. Nyugodtan előkészítem a puskámat a nagy pillanatra, a távcsövet háromszáz méterre állítom, és ellenőrzőm, vajon a fegyver töltve van-e ... Mindent rendben találok, nemcsak a puskán, hanem a kecskék viselkedésében is, így ülepemen csúszva még egy pár métert bátorkodom megtenni a kecskék felé. Két társam szótlanul követ. A túrok már nem legelnek, hanem fejüket felénk fordítva, mereven figyelnek. Ez csalhatatlan jele annak, hogy valamit gyanítanak, vagy talán már észre is vettek minket. Látja, mit kell tenni, és az eddig oly nyugodt ember szinte reszket, amint a fülembe sziszegi: — Sztrilaj, sztrilaj!. Felülök és könyökeimet térdemre támasztva célzok. Most már tiszta a látómező, nem zavarja többé a kilövést semmilyen akadály. Csakhogy nincs mire lőni! A kecskék mind megvannak, de az erős bakot elnyelte a föld, kővé változott vagy egyszerűen elpárolgott. A helyzet kétségbeejtő. Nincs tovább, nem marad több idő a keresgélésre, mert a legfelső kecske már elindult, és a többi követi. Ekkor észreveszem, megvan, legalul áll a bak! Még tétovázik, még nem indul el a kecskék után. Keresztbefordulva kissé értelmetlenül bámul a megriadt nyáj után. Villámgyorsan a bak gerincére célzok. A csattanó lövés eszeveszett vágtára kényszeríti az egész csapatot. A megcélzott bak velük rohan, mintha kutyabaja sem volna. A szakadék peremén azonban megáll, megtántorodik, majd elvágódik. Még vagy kétszer megemeli a fejét, aztán elcsendesedik. Avram és Amurkhán a nyakamba ugranak, ölelnek, nyomorgatnak, aztán talpra állítanak. — Rohanjunk elibük, mert amint a szakadékból feljönnek, egyszer még tűz alá vehetjük őket. Jó öt perc múlva tűnnek fel ismét a túrok, de ott, ahol a Legkevésbé vártuk: a gerincen vágtatni éppen keresztül, leghátjul a nagy bak menti az irháját. A nagy kapkodásban a gyengébbik bakot lőttem meg! Sebaj! így is feledhetetlen élményben volt részem, hiszen két nap alatt két bakot ejtettem el ebből, a világon sehol másutt elő nem forduló ritka vadból. Az, hogy egyiknek sem volt rekordméretű a trófeája, még nem ok a csüggedésre, sem elszontyolodásra és bosszankodásra. Leereszkedünk a nehezen megszerzett zsákmányhoz és sokáig gusztáljuk fekete szarvait, simogatjuk selymes tömött bundáját, aztán kezdődhet a fényképezkedés. A feledhetetlen és az életben még egyszer nehezen megismétlődhető örömpillanatokat igyekszem minél több filmkockán megörökíteni. Lefényképezem a bakot minden oldalról, egyedül és Avrammal, aztán mint az első bak esetében, Amurkhán fejezi be a fotografálást, amikor a bak mögé kuporodó Avramra és énrám csettinti a kamera reteszzárját. A szerző (balról) Avrammal és a második túrral
