A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-11 / 2. szám

KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezredes 5. szerelme — A lényeg nem az, hogy tizen­négy repülőgépet lőttek le, én ettől függetlenül legalább annyira tiszte­lem Kollert, mint Bruce-t, noha ő csak három repülőgépet lőtt le... Fordítsd le ezt! Bruce nem sértődik meg, ismerem. Én azért tisztelem őket, mert idejöttek, és velünk együtt harcolnak. Akárhányat lőttek le, az nem fontos; mi sem egyformán pusz­títjuk a németet — az egyik többet, a másik kevesebbet. Nem ez a lényeg, a lényeg az, hogy ma díszszem­le volt a Vörös téren... Fordítsd le nekik! És egyetlenegy fasiszta sem tudott betörni Moszkvába! Ez a fon­tos! Te hagyd, nem kell — fordult Polinyin hirtelen Henniger őrnagy­hoz, aki szintén fordított valamit egyidejűleg Gavrjusinnal —, te na­gyon kurtán fordítasz, én már észre­vettem, én szeretném, ha mindent le­fordítanának, amit mondok... Polinyin érezte, hogy még nem si­került egészen leküzdenie a fejében levő kábultságot, de ez nem nagyon zavarta. Bízott abban, hogy az an­gol pilóták megértik. Végül is, azért pilóták! — A díszszemle — mondta —, for­dítsd le nekik, az nagy dolog, én egy ilyen díszszemléért meghalnék, és nem sajnálnám! Ha azt mondanák: élhetsz, de díszszemle nem lesz, nem akarnék! De, ha azt mondanák: halj meg, és lesz díszszemle — meghal­nék. Fordítsd le nekik, ők megértik. És az angolok, úgy látszott meg­értették, sőt egyetértettek vele. A két Bruce — az őrnagy és a százados — józanon és vidáman bólogatott, Kol­ler őrnagy komolyan, a kis Clark századosnak pedig még könny is szö­kött a szemébe. Még vagy egy-másfél órát töltöt­tek együtt, falatoztak, amit találtak — tojásrántottát szalonnával, egy do­boz heringet, húskonzervet. Valaki az asztalra akart tenni még egy angol sonkakonzervet is, nagy háromszög­letű dobozban, de Polinyin észrevé­ve ezt, intett, hogy vigyék vissza: sértette volna a hiúságát, ha saját sonkájukkal kínálják az angolokat. Amikor kikísérték az angolokat, Henniger őrnagy, aki keveset ivott, és általában vidám, bőbeszédű em­ber volt, most mintha búskomorrá vált volna, odaült a jeep kormányá­Nagy József rajza hoz, a két Bruce és Koller hátra, a részeg, nekiszomorodott Clare szá­zados pedig Henniger mellé, az első ülésre. Erősen szorongatva Polinyin kezét, valamilyen, hosszú, szentimen­tális mondatot rebegett, amit Henni­ger nem fordított le, Gavrjusin pe­dig nem hallott. így Polinyin nem tudta meg, sem akkor, sem azután, hogy mi volt ennek a mondatnak a tartalma, mert Másnap Clark száza­dos lezuhant repülőgépével a Mur­­manszki-öbölbe. Henniger véget vetett a búcsúzko­dásnak, hatalmasat dudált, és az an­gol jeep elrobogott. Polinyin egy darabig követte sze­mével, azután fölemelte fejét, és fölnézett az égre. Az északi fény hi­deg csillogással, lassan szaladt át az egész égbolton, és Polinyin hirtelen úgy érezte, mintha a magasban re­pülne, ötezer méteren keringene Moszkva fölött, valahol a másik vé­gén ennek az északi fénynek. — Gricko! — szólt Polinyin rövid ábrándozás után. — Gricko őrnagy!-- Parancs! -- szólt vissza Gric­ko. — Megyünk? — Menjünk — mondta Gricko —, csak bemegyek a bőrkabátért. Gricko bement az étterembe, ki­hozta a kályhától átmelegedett bőr­kabátot, és Polinyin vállára terítette. — Köszönöm — mondta Polinyin, és csizmájukkal csikorgatva a fagyos havat, elindultak a fedezékük felé. Polinyin és Gricko órát aludt, azután megivott egy termosz erős teát. Polinyin még szerette volna végigjárni a pilóták körletét, de fájt a lába, és elhatározta, hogy majd másnap megy szemlére. — Minek mászkálnál — mondta Gricko, aki szolgálaton kívül köz­vetlen hangnemben beszélt Polinyin­nal. — Van, aki alszik, mások foly­tatják a mulatozást, van olyan is, aki többet ivott a kelleténél... Gu­­lajevné' egy lány van a kantinból, láttam amikor beosont hozzá — mi­nek zavarnád őket. Mit szólnál, ha az jelentené: „Ezredes elvtárs, ké­rek engedélyt a foglalkozás folytatá­sára“ ? — így jelentene Gulajev? — ne­vette el magát Polinyin. — Jobb lenne, ha megnéznéd az elküldött jelentéseinket. Ha akarod, elhozom a törzsirodából. — Holnap reggel rögtön hozzálá­tok. Ne sózz rám mindjárt mindent! : Egyelőre csak feltételesen írtak ki, ha nem hiányoztatok volna, szimu­lálhattam volna tovább. — Jobb, ha nálunk szimulálsz, ha egyszer hiányoztunk. — Mit csináljon az ember, ha az egész élete az ezredben zajlik, és azon kívül semmi sincs. — Tényleg nincs? — mondta Gricko. — Hát a kis cigánylány? Az égimeszelő Gricko Polinyin­­nak többet jelentett, mintha a fivére lett volna: együtt tanultak a lipecki repülő-iskolán, együtt voltak Spa- j nyolországban és Halhin-Golnúl is. j Sőt, amikor a háború első napjai­ban Polinyin, aki a moszkvai főpa­­rancsnokságon dolgozott, kérte, hogy l küldjék a frontra, akárhová, akár­milyen beosztásba, Gricko önként ; jelentkezett, hogy ő is vele utazik északra, csakhogy ismét együtt le­gyenek. És Polinyin nagyra becsülte j Grickónak ezt a lépését. Talán I nagyobbra, mint azokat az eseteket, ! amikor Gricko kimentette a bajból a levegőben. Ott, a levegőben ő is letudta a tartozást, de ebben, úgy érezte, adósa maradt. Most mégis habozott: beszédbe elegyedjen-e Grickóval Galina Pet­­rovnáról? Egy ilyen beszélgetés fel- j idézhetné a nőkről folytatott korábbi beszélgetéseiket, és ezt most éppen­séggel nem nagyon szeretné. — Torony eívtárs, jelentem, az más, azt nem tudom magam sem — mondta, még a lipecki iskolában rá­ruházott gúnynevén szólítva Gric­­kót. — Nesze, olvasd. — Elővette Galina Petrovna levelét a zubbony­zsebéből, és odanyújtotta Grickónak. Gricko átvette a levelet, és sokáig jártatta hosszú orrát a sorok fölött. Jártatta, jártatta, fordított a levélen, végigolvasta, aztán kezdte elölről. — Mit tanulmányozod? — kér-1 dezte Polinyin, és fölállt, hogy ki-1 vegye Gricko kezéből a levelet. — Ez nem a repülési szabályzat. — De méltó a tanulmányozásra. Nyikoláj, téged meg akarnak házasí­tani. — Az miből derül ki? — Neked semmiből, de nekem, a ! nős embernek, rögtön kiderül! — És ha úgy van, mi abban a rossz? — kérdezte hirtelen Polinyin. ' — És mi a jó? — kérdezte Gric­ko, visszaadva a levelet. — Férjül vesz, aztán elválhatsz. — Te nem váltál el? — Én úgy választottam feleséget, hogy ne kelljen elválnom. — Rossz véleménnyel vagy róla? j Miért? Mert színésznő? — kérdezte Polinyin, és szeme előtt megjelent Gricko felesége, a szerény, csendes visszahúzódó Maruszja, és gondolat­ban összehasonlította Galina Petrov­­nával. — Nem tudom — szólt Gricko, rö- f vid hallgatás után, megértve, hogy a válasza fontos Polinyinnak. — Va- | lószínű, hogy nekem egy nő sem fog tetszeni. Nekem a nőtlen Poli­nyin kedvesebb, mint a nős. Annyi bizonyos, hogy szépen énekel. De, hogy neked valók-e azok a nóták, azt nem tudom. Megcsördült a telefon. Gricko hosszú karjával a kagyló után nyúlt, végighallgatta, amit a telefonban je­lentettek, aztán megparancsolta: „Engedjék be!“ — Kit? — Az ezred ügyeletről telefonáltak: a gyalogság érkezett vendégségbe. — Gricko elnevette magát, de Polinyin még nem értette, mit jelent ez a ne­vetés. — Hányszor látogatott meg a kórházban ? — Nem számoltam — vágta oda Polinyin, pedig számolta: hétszer. — Ha így áll a dolog, gyújtsunk rá — mondta Gricko, és fölbontott egy doboz „Kazbek“-et. Hallatszott, amint a barakk előtt gépkocsi fékez. — Megyek, megnézem, ki jött. — Gricko kiment, az ajtónál mélyen lehajolva, hogy be ne üsse a fejét. (Folytatjuk) Pablo de la Torriente Brau (1902— 1936), kubai író. Az első latin-amerikai önkéntesek egyike, akik a spanyol köz­társaság segítségére siettek. 1936-ban hősi halált halt. ÉJFÉLI TÖRTÉNET Az udvar végében várakozott a férfi, ott ahol a nagy pálmafa állt. A sűrű néma éjszaka teljesen elrejtette. Csak a cukorgyár távoli bugása változtatta át a síiket csendet monoton zúgássá. Kék munkaruhájának szine megegye­zett az árnyak sötét tónusával, hatal­mas, sűrű szőrrel benőtt olajos karjai alig látszottak a sötétben. Mozdulatla­nul várt. Az udvar az övé volt, a ház is, de csak állt és várt a hűvös éjszakában. Széles zsebében tőr volt, durva, gépek­kel dolgozó munkáskeze a papírdara­bot szorongatta, amit véletlenül talált egy asztalon az irodában, mikor a fő­mérnököt kereste. Felvette, s most itt volt a markában, a végzetes találka órájában. A cédulán ez állt: „Férjed­nek ma éjjel a gépházban van műszak­ja, tizenkettőre mindenképpen elme­gyek." A „mindenképpen“ szó alá volt húzva. A papír alján a művezető neve állott. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy hazarohanjon és meghúzódjon az ud­var végében. Gondolatai még mindig zavarosak voltak a meglepetéstől, düh­től és megaláztatástól. A pálmafa mö­gött nem is ember állt, hanem egy ra­gadozó fenevad. Nem sokkal éjfél előtt megjelent a másik. Lábujjhegyre állt, így kémlelt át a kerítésen, a házat és az éjszakát figyelve. Aztán túlzott óva­tossággal átmászott. Sötét inget viselt. Hirtelen megállt, egy pillanatra, a ke­rítéshez bújt, de csak szíve zakatolá­sát hallotta. A pálma mögül villogó szempár követte minden mozdulatát. Az egész villámgyorsan ment végbe. A munkás vasmarka megragadta a mű­vezető nyakát, és egyetlen pillanat alatt megfojtotta. Az iszonyú tett szin­te eszét vette, önkívületében nem volt annyi lelkiereje, hogy állati dühét tür­tőztetni tudta volna, döfött... Most ott állt a mozdulatlan test felett és a vé­res tőrre meredt. így állt egy ideig üres aggyal, szinte egybeolvadva a fák ár­nyékával. Ha nem beszélhettem veled, majd be­szélek az asszonnyal — gondolta. Na­gyot rúgott a holttestbe, és megindult a ház felé. Hangtalanul ment, és gyor­san, mint egy fekete macska. A hátsó ajtó előtt megállt. Különös félelem dermesztette meg. Egy pilla­natra az a furcsa, izgató gondolat ke­rítette hatalmába, hogy most valójában ő a szerető, ő az, akire a nő vár. Re­mény és aggodalom lett úrrá rajta. Már odaért az ajtóhoz. Semmi különlegeset nem észlelt, azonban érezte, hogy az asszony közel van hozzá. Az ajtó hal­kan roppant egyet, amikor tenyerével óvatosan benyomta. Bentröl ismerős neszt hallott. Várt rá — futott át tom­pán az agyán. Vad dühében olyan erő­vel vetette széles vállát az ajtónak, hogy a retesz azonnal leszakadt róla. De még mielőtt kettőt léphetett volna, földbe gyökerezett a lába az asszony hangjára. — Gazember, megmondtam, hogy... Halkan felsikoltott, a meglepetés és az ijedtség torkára fagyasztotta a szót. Aztán a kapcsolóhoz rohant, fény ön­tötte el a helyiséget, és a férfi leírha­tatlan gyötrelmet olvasott le halálra­­vált arcáról. — Miért, miért — suttog­ta, és férje, mellé rogyott anélkül, hogy bármit is értett volna. Aztán lassan öröm jelent meg az arcán, öröm, amely a beteg gyermek arcáról sugárzik, ha gyógyulófélben van. Az asszony szo­rongó hangja egy pillanat alatt szét­oszlatott minden gyanút a férfi szívé­ben. Restellkedve, de boldogan az asz­­szony felé nyújtotta a papírdarabot. Az felkiáltott az írás láttán, balsejtésé­­nek beteljesülése még nagyobb fájdal­mat okozott neki. — De olvastad az egészet? Láttad azt amit én írtam? — kérdezte s megfor­dította a cédulát. — Nézd, ezt olvasd... A papíron az asszony írásával ez állt: „Ne írjon nekem többé! Ha ide meri tenni a lábát, megölöm.“ Az ember elsápadt, de arcán a mo­soly egyre jobban ragyogott, ahogy ott állt a keservesen síró asszony mel­lett. .. Fordította: Zsoldos Péter

Next

/
Oldalképek
Tartalom