A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-12 / 15. szám
Fényhez az árnyék... A Csilizközben jártam a közelmúltban. Alkalmi kocsival mentem. Baloflban( Balonyban) álltunk meg, éppen a nemzeti bizottság épülete előtt. Kiszálltam, a kocsi tovarobogott, én maradtam. Hiába kopogtam az ajtón, zárva volt. Az óvónéni igazított útba: ott, az új utcában, abban a sárga, emeletes, lapos tetejű épületben lakik az elnök. Odatalpaltam. Hiába: az elnök a járási székhelyre — Dunaszerdahelyre — utazott hivatalos ügyeket intézni, mondta a kisfia. A fiútól megtudtam, hogy új iskola nem épült a faluban, így a régi csakis a templom szomszédságában lehet. A torony útbaigazított, de egyébként is odataláltam volna, mert a gyerekek messzire hallatszó zsivalyának forrása a legjobb iránytű: vidám hancúrozással töltötték a tízperces szünetet. Sztakovics László igazgató-tanító és a felesége végtelen kedvességgel fogadtak. A feleség huszonkét éve, a férje pedig tizenhat éve tanít a faluban. Jó helyre jöttem, nyilván ismerik a falut, sok mindent megtudhatok tőlük, gondoltam. És nem csalódtam. A tavaszizű szél azért karcolt még, viszont odabenn a szobában, a frissen festettben, kellemes meleget sugárzott az olajkályha. Kávé is került az asztalra. A tanító házaspár — Most nemrégiben hoztuk rendbe a lakást — mondta az igazgató. — Bizony eléggé vizes volt, különösen az árvíz óta ... Ha akkor kissé szemfülesebbek vagyunk, most új iskolaépületben taníthatnánk. — A hullámok itt csapkodtak a fal tövében. Most, egy híján tíz év után, eszébe sem jut az embernek, pedig akkor rettenetes napokat éltünk át. Emlékszem, 1965. június tizenhetedike volt, csütörtök. Csupa ragyogás, hőség. Tanítottunk. Szélesre tártuk az osztály ablakait, hogy elviselhetőbb legyen a hőség. Nem zavartak a kívülről jövő zajok, a lombok közt hancúrozó madarak csivitelése. Olykor egy-egy fecske is beröppent, kis ideig pillangózott a mennyezet alatt, aztán kivillant. Mindezt megszokja a falusi ember füle, szeme, természetes velejárója az életének. Gyenge szél lengedezett a Duna felől, mégis behozta az osztályba a közeli mezőkről az érő gabona jellegzetes illatát. Olyan volt az a csütörtöki nap, mint a többi: a tegnapi, a tegnapelőtt!. A falu élte a maga megszokott dolgos hétköznapját. Aztán ... úgy tizenegy óra tájban, éppen az ablaknál álltam, idős bácsi lépett le kerékpárjáról az iskola előtt. Szorongva, izgatott hangon kiabálta felém: „Baj van, tanító uram, Kulcsodnál szakított a Duna ...“ A távolban keskeny, sárga csík látszott, ami egyre nőtt, s közeledett a falu felé. Zúgó morajlását mind jobban lehetett hallani. Az ár teljesen elborította a határt. Lehengerelt és elpusztított mindent, ami az útjába akadt. Estére körülvette a falut és behatolt a mélyebben fekvő részekbe is. — Milyen kárt okozott az árvíz? — Pénzben ki sem lehet fejezni... Harmincnégy családi ház dőlt romba, hetvennégy pedig annyira megrongálódott, hogy le kellett bontani és újjáépíteni... Az árvíz után húztak új kerítést az iskola épülete, udvara köré, s az udvaron a betonjárdák is azóta épültek ... Jelenleg negyvenkét tanulónk van az 1—4. évfolyamban, a többiek a radványi körzeti iskolába járnak... A faluban erős a CSEMADOK-szervezet, a SZISZ, a Vöröskereszt és a nőszövetszég. Sajnos, a kulturális élet teljes kibontakozását nagyon hátráltatja az a tény, hogy nincs kultúrházunk. Közben megérkezett Vörös Ferenc, a nemzeti bizottság elnöke. Magabiztos, határozott fellépésű fiatalember. — Ami az árvizet illeti — mondta —, az volt a helyzet, hogy 1965 végéig minden károsult család fedél alá került. Nem ment az olyan simán, mint ahogy azt most kimondja az ember, de az már a lényegen mit sem változtat: mindenkinek felépült az új háza, különb a réginél... És az is tény, hogy a katasztrófa első pillanatától érezte a község lakossága a társadalom támogatását, segítségét és gondoskodását. Az elnök szavain felbuzdulva, felkerestem Kulacs Imrét, egyet a károsultak közül. Nagydarab, pirospozsgás arcú férfi. Traktorista. Három lánya és a fia az árvíz idején még iskolás volt. Kulacs Imre sorsa, életútja kemény és bonyolult. 1947- ben Csehországba került. Rakovníkban egy kerámiaüzemben dolgozott. Keményen, ahogy azt megszokta gyerekkorától. Azelőtt is, meg most is azt tartja, hogy a munkában becsülettel helyt kell állni, különben semmi értelme ennek a kérlelhetetlen, küzdelmes, mégis szép életnek. Mert szépnek tartotta és tartja, különösen ha körülkapták a gyerekei, ha belenézett a csillogó szemükbe, megfeledkezett a saját és a világ gondjairól. Szerették őt az üzemben is. A tizenhat év alatt többször kapott jutalmat, dicsérő és elismerő oklevelet. A hatvanas évek elején egyre gyakrabban szállt haza gondolatban. Haza, a csilizközi Balonyba, a szelíd síkságra, ahol gólyák kelepeinek, fecskék csicseregnek, ahol karcsú jegenyék nyúlnak a magasba, ahol a nyári mező kalásztengert érlel ringatva. Oda, abba a tájba eresztette gyökerét a gyerekkora, s most onnan jött egyre gyakrabban és sürgetőbben a csalogató, visszahívó szó. Rövid tépelődés és mérlegelés után határozott: hazaköltözik. Hiába marasztalták az üzemben, senki és semmi nem tarthatta vissza. Csomó pénzzel a zsebében és új bútorral tért Rendezett a falu utcája haza. Kétszoba-konyhás lakást épített, gyorsan beleilleszkedett az időközben megváltozott hazai világba, s megkönnyebbülten felsóhajtott: most már végre egyenesbe jutott az élete. És akkor jött az az emlékezetes júniusi nap: a háza összeomlott, maga alá temetve bútort, ruhát, minden értéket, munkás életének és szorgalmának minden gyümölcsét. — A feleségem kórházban feküdt, súlyos műtéten esett át, a négy gyerekemet elvitték, azt sem tudtam, hová — mondta Kulacs Imre. — Egyedül maradtam a pusztulással. A tegnapi boldogság helyett bénító fájdalom költözött belém. Sírva fakadtam ... Nem ment könnyen, mégis talpra álltam. A biztosító negyvenháromezer koronát fizetett ki a házamért, tizenkétezret a berendezésért, s a nemzeti bizottságtól is kaptam ezer korona gyorssegélyt. Tízszer tizenhárom méteres kockaházat építettem. Szép, korszerű, különb a réginél, de azért ha nem jön az ár, azóta már én is autón futkároznék. Dehát ami késik, nem múlik ... Fényhez az árnyék ... hozzátartozik, jutott eszembe a gondolat, ahogy elnéztem ezt a keménykötésű embert. Ismét a nemzeti bizottság elnökéhez fordultam: — Köztudott, hogy az árvíz sújtotta községek rohamosan fejlődtek, valósággal újjászülettek, szebbek, modernebbek és gazdagabbak lettek. Mi a helyzet Balonyban? — Az egész Csilizközben tudják, hogy Balony a múltban, a környező falvakhoz viszonyítva igen gazdag és fejlett volt. Most ez az arány kissé megváltozott. Például: nálunk a középületek elavulóban vannak, míg másutt újak épültek. No, de azért mi sem panaszkodhatunk. Az utóbbi esztendőkben szinte az egész falu újjáépült. A valamikori legrangosabb házak — áll még néhány ma a legszürkébbek, a legkisebbek. Az árvíz után építettünk sporttelepet, ravatalozót, portalanítottuk az utakat, járdákat, korszerűsítettük a közvilágítást. Jelenleg másfél millió koronás költséggel két tantermes óvodát építünk, s természetesen bővítjük és felújítjuk a járdákat, fák és díszbokrok kiültetésével szépítjük a falut. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy jól élnek itt az emberek. Legnagyobb részük a szövetkezetben dolgozik. Egy-egy szövetkezeti tag átlagos évi keresete meghaladja a huszonhétezer koronát... A Csilizköz jelenlegi legnagyobb eseménye, hogy hét község szövetkezetének egyesülésével létrejött a Csilizközi Egységes Földművesszövetkezet, amely január elsejétől mintegy öt és fél ezer hektárnyi területen gazdálkodik. Pillantásom a falu fölé emelkedő hatalmas csillogó gömbre téved. Az elnök elmosolyodva megelőzi a kérdésemet : — Igen, a csatornázást és a vízvezetéket is az árvíz után kapta a községünk. Megfizethetetlen. Ma már el sem tudnánk képzelni nélküle az életünket ... Szóval azért fejlődünk, gazdagodunk mi is ... Távozóban jó messziről is látom Balony fölött a hidroglóbust, amint csillog a leáldozó nap sugaraiban jelkép és példázatként: együtt jár a fény és árnyék, s mégis gazdagodunk. LOV1CSEK BÉLA Az épülő új óvoda 5
