A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-11 / 2. szám
i M ózsi Ferenc: Nemzetiségi iskola — irodalmi nevelés című könyvét olvasva Fábry Zoltán Hidak és árkok című művének sorai jutnak az eszembe: „A híd: az ember. A híd: az emberség. Ahol ez nincs, ott árok van: embertelenség, gyűlölet, fasizmus, ököl és barbarizmus. A híd a megismerés eredménye: a gondolat és a béke igaza és útja. A hídon ember találkozik emberrel. Népek, kultúrák közlekedési útja: a híd.“ A nemzeti kisebbség, nemzetiség marxista értelemben vett történelmi szerepe a „híd-szerep“. A szerző az olvasó figyelmét mindenképpen afelé irányítja, hogy hazánkban a magyar tanítási nyelvű iskolák, illetve az irodalmi nevelés mennyiben töltik be ezt a híd-szerepet. A hídszerepet, a két nyelvet tökéletesen beszélő, mind a két kultúrát ismerő, szerető és igénylő szocialista ifjúságunk nevelésében. Mózsi Ferenc könyvének egyik nagy erénye, hogy széles körű programtisztázó vizsgálódásaival történelmi áttekintést ad az összehasonlító pedagógiáról és szakdidaktikai tényekről. Könyvének minden sora azt a tényt bizonyítja, hogy amennyiben nem akceptáljuk a nemzetiségi iskolák tartalmában sajátosságainkat, úgy az általános sem érvényesülhet. Az általános szempontok a nemzetiségi iskolák tartalmát tekintve mindig csak a sajátosság részeiből állhatnak össze. Mózsi Ferenc tulajdonképpen a nemzetiségi iskolák helyzetének vizsgálatmódszerét is kidolgozta, utalva arra, hogy csak az egyetemes szlovák és magyar kulturális élethez vaíó helyes viszonyulás alakíthat ki egy tökéletesebb s egyben kritikusabb szellemi magatartást, amely a gyökértelen és önámító illúziókkal szemben nem kisebbségi, hanem országos szinten segíthet megoldani a problémákat. Mózsi Ferenc könyve nemzetközi viszonylatban is egyedülálló, és első szintézise az e témakörben megjelent általános érvényű problémák vizsgálatának. Kiinduló pontja, hogy a nemzetiségi iskolának több az előnye, de több a hátránya is. Előnye, hogy külső forrásai bővebbek, közvetlenebbek. Bátran támaszkodhat a magyarországi iskolák tananyagára. A szlovák és a cseh iskolák eszmei irányító és egyéb módszereiből is korlátok nélkül átvehet, válogathat. Hátránya, hogy az átvett módszereket, anyagokat, vagyis a válogatást önállóan kell elvégeznie. S az átvetteket önállóan kell rendszereznie viszonylag kedvezőtlenebb feltételek között, vagyis nehezebb a helyzete mint a sokoldalúan szervezett tudományos és kulturális intézményekre támaszkodó nemzeti iskoláknak. „De alkotni, produkálni kell“, — hangsúlyozza Mózsi Ferenc s ebben igaza van. Hiszen a nemzetiségi iskolaügynek is csak az lehet a sajátja, amit kellőképpen adaptál és magáévá tesz. Kár viszont, hogy a szerző e problémáknak, illetve a megoldásnak különböző lehetőségeit ebben a művében nem fejti ki minden esetben. Cikkeiben viszont gyakran foglalkozik ezzel a problémakörrel is. Egyébként Mózsi Ferenc vizsgálati módszerének alaptétele, hogy csak az egyetemes és az egyedi körülhatárolása segíthet az átvételek „sajátunkká válogató (szelektáló) adaptálásakor“, figyelembe véve a jelenségek történelmi, társadalmi hátterét, kulturális fejlettségét stb. S annak ellenére, hogy az iskolák gyakorlatában az egyetemes és az egyedi nehezen elválasztható, a szerző problémaérzékenységére és gazdag tapasztalatára vall, hogy ezzel á feladattal is sikeresen megbirkózott. Mintegy bizonyítva, hogy nincs „érzékeny és kényes kérdés", csak a tudományágnak vannak még megoldatlan kérdései. Mózsi Ferenc logikusan kifejtett gondolatsorának további alaptétele, hogy a nemzetiségi iskola tananyagában a két nyelv és a két kultúra páráiéi- tanításából eredő zavaró hatást (interferenciát) éppen a két nyelv és két kultúra tudatos kontrasztív szembeállításával és együttes vizsgálatával lehet a minimumra csökkenteni. A nyelvi, a társadalomtudományi, s ezek keretében a művészeti tantárgyak ilyen óra- és tantervi koncepciójával tulajdonképpen az iskola egyik központi tevékenységét emelhetjük ki. Más területeken szerzett általános tapasztalatok bizonyítják, hogy az ilyen felépítésű összetettebb módmindenekelőtt a szlovák és cseh nép irodalmának megismerése lényegesen hozzájárulhat a proletár nemzetköziségre való nevelés hatékonyságának elmélyítéséhez. Értékesek és tanulságosak Mózsi Ferenc könyvének azok a fejezetei, amelyekben a már említett komplex elemzést például Arany János: Szondi két apródja című művén keresztül bemutatja, és párhuzamot von Chalupka: Turcin Ponican című költeményével; másrészt a Toldi és a Gyetvai legény összevetésével, elemzésével a kapcsolattörténet tanításának módszerét is demonstrálja. Lényegében tehát egy egészen új didaktikai elvet állít fel: az anyanyelvi irodalmi nevelésre való támaszkodásnak az elvét, s ezzel egyidejűleg a szlovák és cseh irodalmi kapcsolatok megismerését. Nem hallgathajuk el azonban, hogy Mózsi Ferenc műve, ami az irodalomoktatás tárgykörét illeti, számos vonatkozásban annak bírálatát is nyújtja, de egyben előre is mutat, mintegy kijelölve az irodalomoktatás terén a nemzetiségi iskolák esetében az egyetlen járható utat. Kár azonban, hogy nem elemzi bővebben is ezt a problémát a maga dialektikájában, s nem utal NEVELÉSBEN arra, hogy 1945 után az egész magyar iskolaügy, s így az irodalomoktatás is „a nulla pontról indult“. Azóta azonban, s ezt minden szerénytelenség nélkül állíthatjuk, e téren is jelentős fejlődést értünk el. Ma már az irodalmi tantervek fokozott mértékben hangsúlyozzák az irodalomoktatás szövegközpontúságát, s ott, ahol azt a legújabb eredmények lehetővé teszik, a magyar-szlovák és a magyar-cseh kulturális-irodalmi kapcsolatokat is feltüntetik. Természetesen, az eredmények mellett, e téren is van még bőven pótolnivaló. S ez a hiány Mózsi Ferenc könyve után még szembetűnőbb. A könyv áttanulmányozása után egyre inkább meggyőződünk arról, hogy ma már nem lehet az irodalmat úgy oktatni, mint a múltban. Szakítani kell azokkal az elavult módszerekkel, amelyek az irodalomoktatásból száraz szűk körű tantárgyat konstruáltak. Helyette a szélesebb körű és komplexebb oktatást kell választani, amely a jelenségeket összefüggéseiben szemléli. Csak ez vezethet egy olyan irodalmat kedvelő, olvasni szerető ifjúság neveléséhez, amely majd a népeket s nemzeteket összekötő híd pilléreként nő fel. S vállalni fogja, vállalni tudja a híd-szerepet. S ehhez szükséges, hogy Mózsi Ferenc: Nemzetiségi iskola — irodalmi nevelés című művét minél többen megismerjék, s a reájuk vonatkozó tanulságokat és feladatokat magukévá tegyék. Hiányoljuk a könyvben a név és tárgymutatót, annál is inkább, mivel a könyv alapozó jellegű szakirodalmat jelent számunkra. A könyv 230 oldalon, több mint háromszáz jegyzettel a Bratislavai Tankönvvkiadó gondozásában jelent meg 1973-ba. TANKÓ LÁSZLÓ ■■■MNMü IfeliMMMRnHnnHfiMM ■■■■■■■■■■■■■■■l GYURCSÖ ISTVÁN két verse EMLÉK Holt vizeken zöld békanyál, az ősz halottról muzsikál. Holt vizek partján tavasz volt, érett, szép narancs volt a hold, jó narancsízű volt a szód: egy bokron hintázott ruhád. Két melled harmat-csoda volt — érett, szép narancs volt a hold. A szagos, fodros tó fölött a táj most ködbe öltözött. Hol vagy pisztráng-szemű halam? pacsirtás-szívű madaram? — Dérlepte szempillám mögül nézem, a tó jéggé kövül. NÉGY SOR Én nem gondolok soha az idővel, de együtt élek mindig az Idővel. Te is így tedd, ha számolsz az idővel; élj együtt mindig a futó Idővel. V. PRIBYL FELVÉTELE A HÍD SZEREP AZ IRODALMI NEVELÉSBEN szerek pozitívan hatnak, s nagyban elősegítik az ifjú nemzedék, a tanulóifjúság sokoldalú fejlődését, s lehetővé tennék, hogy hazánk magyar tanítási nyelvű iskolái még szorosabban kapcsolódnának szocialista társadalmunk általános ideológiai irányvonalához, gazdasági életéhez. A könyv részletesen foglalkozik a társadalomtudományi problémákkal, és nagy teret szentel az irodalomoktatás problémáinak. S ez természetes, ha figyelembe vesszük, hogy éppen az irodalom az, amelynek nagy tudatformáló szerepe van és lényegesen meghatározza az ifjú nemzedék szocialista öntudatának elmélyítését, társadalmi elkötelezettségét. Ennek kapcsán foglalkozik Mózsi Ferenc az irodalom tanításának általános értelemben vett cél- és feladatrendszerével is. S ez nem véletlen, mert napjainkban az irodalomoktatás egyre szélesebb, komplexebb összefüggéseket teremt a zene, képzőművészet, a film és a színház területeivel. Másrészt megállapítja: „Ma már társadalmi igény: a nemzetiségi iskolák irodalomoktatása lépje túl a szűkén értelmezett iskolai irodalomoktatás kereteit, s váljék a művészi értékek, összefüggések és párhuzamok szintézisévé, valamint a magyar—szlovák kulturális kapcsolatok tudatosítójává.“ A könyv érdekesen vitatja, hogy a sematikus és verbális irodalomoktatást túllépve nem lehet elég egy nép saját nemzeti kultúrájának, irodalmának a megismerése. Szükséges, hogy a tanulóifjúság a különböző jelenségeknek, az általános fejlődésnek irodalmi, történelmi és eszmei vonatkozásait szélesebb összefüggésekben, a kapcsolatok és rokonvonások kimutatásában ismerje meg. A szomszédos baráti népek irodalmának.
