A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-05 / 14. szám
Új élet a romokon Harminc év csak egy pillanat a történelemben, ezeknek a hegyeknek, völgyeknek életében. Mert a természet örök ... Csak az embernek szabatott rövidre az ideje ezen a sártekén, harminc esztendő már egy emberöltőnek számít, s a mai gyermekek, akik oly gondtalanul játszadoznak a nagy hegyek árnyékában a tavaszba bomlott réteken, csak nagyszüleik, apáik s anyáik elbeszéléséből sejtenek meg valamit azokról a szörnyűségekről, amelyek Közép-Szlovákiának ezekben a máskor oly békés kis falvaiban — Hámréban, Skícovban, Prochofban, Ostry Grúnban vagy Klakban — lejátszódtak. A falvak mai képe semmiben sem emlékeztet az akkor lejátszódott tragédiákra. Mindenütt takaros új házak, forgalmas üzletek, parádés művelődési otthonok, jól öltözött emberek, akárcsak bármelyik városban, legfeljebb az öregek hordják még az ősök viseletét. Ha a gyerekek nem is, az idősebbek annál jobban emlékeznek az 1945-ös esztendő hideg, zimankós januárvégi napjaira. A szürkeruhás katonákra, akik kegyetlenül és értelmetlenül gyilkolták e falvak népét, felgyújtották házaikat, elhajtották állataikat... S mindezt miért? Mert az emberek megelégelték az idegen hordák basáskodását, mert szabadságot akartak, szebb, emberibb életet, s ezért a férfiak fegyvert fogtak, hogy kiűzzék földjükről, apáik földjéről a fasiszta hordákat... A ma 43 éves Gizela Benéová meséli: — Tizenhárom éves voltam, amikor a németek rajtaütöttek falunkon, Klakon. Január 21-e volt, 1945-ben. Lövöldözést hallottunk az alvég felől, nem tudtuk, mi történik, aztán mondta valaki, hogy a mieinkre lövöldöznek. Egyszerre csak dörömböltek a kis faházikónk ajtaján. Német katonák voltak. A házban többen voltunk, a szomszédok is hozzánk menekültek. A németek kizavartak a házból, azt mondták, menjünk oda, ahol a többiek vannak. Akkor már vagy háromszázan lehettek fönn a kápolna előtt a dombon, majd az egész falu — aszszonyok, öregek, gyerekek. A férfiak fönn voltak a hegyekben a partizánokkal. Anyám kézen fogta a húgomat, én ott voltam az egyik oldalán, a bátyám meg a másikon, s azt mondta: „Gyerekek, maradjatok velem, ha elkezdenek lőni ránk, találjanak el egyszerre minket!“ Körülöttünk mindenütt, géppuskák voltak felállítva. Aztán odacipeltek egy partizánt, aki a többiekkel nem tudott kimenni az erdőbe, mert megfagytak a lábai. Ott előttünk elkezdték kegyetlenül kínozni, nekünk meg néznünk kellett. Levágták a fülét, kiszúrták a szemét, össze-vissza szabdalták, aztán bedobták egy égő házba. Közben jött egy német katona 2arnovicából, átadott az itteni parancsnoknak egy levelet, ez azután kihirdette, hogy egy óra időt ad, szedjük össze a legszükségesebb holminkat. Aki egy óra múlva nem lesz itt, azt agyonlövik. Mentünk a házunkhoz, ez még nem égett, a többi már igen. Akkorra már ki volt rabolva a házunk. Amint beléptünk, ott volt mögöt-Gizela Bencová — tizenhárom éves volt, amikor a németek felégették a faluját. tünk egy német s mindjárt meggyújtotta az ágyat. Volt ott három vekni kenyér, azt magunkhoz vettük, de ahogy hajtottak tovább, azt is elveszítettük. Behajtottak minket a zsarnócai farostlemezgyárba. Szörnyen össze voltunk fagyva, megkínozva. Ott vártunk aztán a további sorsunkra. Szörnyű volt, de ezt a nehéz időt is átvészeltük valahogy. Mikor megjöttek a felszabadítóink, sírtunk az örömtől, de meg azért is, mert tudtuk, mi vár ránk otthon a faluban. Nem volt hova menni, nem volt hol álomra hajtani a fejünket. Mindenünk ott pusztult, csak éppen a puszta életünket sikerült megmentenünk. S így kezdtük el az új életet.. . Ma jól élünk. Jómagam közéleti tevékenységet is folytatok, titkára vagyok a Nőszövetség és a Vöröskereszt helyi szervezetének, a helyi nemzeti bizottságon dolgozom. Klak község — a felvég ma. A falunak ez a része a mészárlást követően teljesen leégett. HŐSÖKRE Motto: A Szlovák Nomzoti Fölkelés nemcsak váratlan meglepetést, hanem nagy politikai és katonai bonyodalmat is jelentett a náci Németország számára. Politikai szempontból a Szlovák Nemzeti Felkelés felforgatta Tisónak Hitlertől függő államát. Frankót állandó félelemben és idegességben tartotta a protektorátus sorsát illetően, végül Magyarországon meggyorsította azokat a tendenciákat, amelyek képviselői hátat akartak fordítani a náci szövetségesnek: egyszóval összekuszálta a nácik közép-európai helyzetét. Gustáv Húsúk Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről című könyvéből. Pavlina Adamová Ostry Grúft-i lakos: Negyven éves voltam akkor .. . Január 21-én, vasárnap szörnyű hidegre ébredtünk. Hét óra sem volt még, amikor két fehérköpenyes katona rontott be hozzánk, s géppisztolyukkal hadonászva kérdezték szlovákul: „Hol az ember?“ Elsírtam magam, úgy mondtam: „Odakinn az istállóban, a teheneket eteti.“ Megragadtak, kilöktek az ajtón s velük kellett mennem az istállóba. Aztán mindkettőnket hajtottak a Debnárék házához, ahol akkor már jó sok ember tolongott, asszonyok, gyerekek, öregek. Szörnyű hideg volt, s igen rosszul voltunk öltözve. Zarnovica felől egy nagyobb egység német katona érkezett, gépkocsikon, páncélozott autókon. Kézigránátot dobtak a Debnárék házába, de senkinek sem esett baja. Aztán benyomultak azok a hóhérok a házba, s akit csak benn találtak, azt mind agyonlőtték. Csak csodával hare jobban hallottam és láttam, ahogy körülöttem haldoklanak, kiszenvednek az emberek. A legszörnyűbb pillanatokat éltem át, amikor látnom kellett, ahogy a haldoklók rám vetik utolsó, elhalványuló tekintetüket. Aztán bejött Bielik Ondrej, akinek szintén lőtt sebe volt, a lányát kereste. Ez még lélegzett, de az aszszony már halott volt. Bielik Ondrej aztán kiszabadított és segített felkelni. Mondta, hogy már nincs veszély, a németek elvonultak Klak irányába. Próbáltam felemelni az uramat, az egyik kislányom még tartotta a kezét. Egyik sem élt már. Albinka 16, Margitka 14 éves volt. Lassan átvánszorogtam a szomszédba s lementem a pincébe, ahol már négyen voltak. Inni adtak. Aztán valaki azt mondta: „Jönnek vissza a németek!“ Bementünk a konyhába s elbújtunk egy régi szekrény mögött. A németek benéztek, aztán felgyújtották a házat, s mentek tovább Zarnovica felé. Amikor Pavlina Adamová (balról), Imrich Masár és a felesége — mindhármuknak súlyos sebesülések árán sikerült túlélniük Ostry Grúüban a fasiszták tömegmészárlását. táros módon a Debnár Ferkó menekült meg, még ma is él. Közben kezdtek minket is befelé hajtani a házba. Amikor a férjemen volt a sor, összekapaszkodtunk, ahányan voltunk, az egész család: a férjem, én meg a két lányom. Benn a házban sok halott feküdt már akkor, még odanéztem a hóhéromra, aztán kezdődött a lövöldözés, s többet már nem láttam semmit... Amikor magamhoz tértem, érzem, hogy a fejemen sebesültem meg, s csupa vér vagyok. Mintha sötét pincében lettem volna, egyszerre csak megint felugattak a géppisztolyok, egy meglőtt ember zuhant rám meg egy tizenkét éves forma gyerek. Abbamaradt a lövöldözés. Meg akartam mozdulni, de nem ment. Észrevettem, hogy ott az uram a hónom alatt. Szóltam hozzá, de nem válaszolt. Felsóhajtottam: „Istenem, meg kell halnom!“ Aztán hallottam, egymár a holttestek is tüzet fogtak, gyorsan kimentünk a házból. Szörnyű volt, sokáig, nagyon sokáig égtek a házak s bennük az áldozatok, majd egész nap. Ma jól élünk, igazán jól... mindenünk megvan. Amikor vége volt a háborúnak, 93 korona járadékot kaptam, ma 850 korona öregségit kapok. A legjobban annak örülök, amikor azt mondja az unokám: „Nagyanyó, édes jó nagyanyó...“ Semminek sem tudok úgy örülni a világon, mint mikor az unokám ilyen szépen szól hozzám .. . Adam anyó mélyet sóhajt s aztán még hozzáteszi: „Csak az a fontos, hogy soha, soha többé a gyerekeink s az ő gyerekeik ne éljenek meg ilyen szörnyűségeket, soha senki az egész világon!“ Szöveg és képek: PAVEL HASKO
