A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-15 / 11. szám

Helyes műsorválasztás-fél siker

Az a törekvés, amellyel társadalmunk az 1948 februárja óta eltelt huszonhat esztendő során a falvak sokoldalú fejlődését biztosította, nemcsak a vidéki lakosság életszínvonalát emelte, hanem a város és a falu közötti különbség fokozatos kiegyenlítésével a vidék kulturális és társadalmi élete is jelentős minőségi változáson ment át.

Ezekben a szocialista művelődéspolitikai célkitűzésekben jelentős szerep jutott a műkedvelő színjátszásnak, mely hazánkban a legelterjedtebb s egyben a leggazdagabb hagyományokban bővelkedő öntevékeny kulturális tevékenységek egyike. A CSEMADOK megalakulásának közelgő negyedszázados jubileuma kapcsán immár több ízben leszögeztük: ennek tekinthető a szlovákiai magyarság életében is, hiszen szövetségünk helyi szervezeteinek létrejöttével egyidőben — az 1949/50-es esztendőkben — egyre-másra alakulnak falvainkban az öntevékeny színjátszó csoportok. Igaz, munkájukban ekkoriban még alig-alig tapasztalni a műsorválasztás tudatosságának igényét, hiszen jobbára alkalomszerűen játszanak népszínművet és drámát, operettet és vígjátékot; bemutatóik fő jellemzője pedig elsősorban a lelkesedés és a színjátszás élvezetéből fakadó öröm. Az ötvenes évek elején a CSEMADOK KB titkársága és a Népművelési Intézet azonban központilag irányítani kezdi műkedvelőinket: tanfolyamokat rendeznek, színműveket sokszorosítanak, versenyeket és seregszemléket hirdetnek ... És ez a támogatással párosuló irányítás nemcsak az amatőr színjátszás színvonalának általános emelkedését, gyors népszerűsödését, több élcsoport kialakulását eredményezi, hanem már a mozgalom szórakoztató jellegének fontossága mellett, eszmei-népművelői küldetését s a műsorpolitika, a darabválasztás felelősségét is hangsúlyozza. Nem véletlen hát, hogy a központi rendezői tanfolyamoknak, munkaértekezleteknek, a színkörvezetők különböző járási iskolázásainak vagy a járási dramaturgiai tanácsok üléseinek immár hagyományosan az egyik legfontosabb napirendi pontja: a csoportok dramaturgiájának kérdése. S hadd tegyem rögtön hozzá, hogy joggal, hiszen a darabválasztás az amatőr színjátszás egyik leglényegesebb problémája, mely mindig időszerű és lényegében sosem tekinthető lezártnak.

Régi igazság hát, hogy amennyiben a bemutatott mű előadásával sikert akarunk elérni — és bizonyára aligha akad műkedvelő csoport, amely ne törekedne erre —, tervünket alaposan, több szempontból is jól meg kell fontolnunk.

A helyes műsorválasztás legdöntőbb, elsődleges biztosítéka a műkedvelő színjátszás tényleges céljainak fölismerése. Az öntevékeny színjátszás fáklya vivői jól tulják, hogy közönségük a színpadról elsősorban azokra a kérdésekre vár feleletet, amelyek közvetve vagy közvetlenül, de szinte lépten-nyomon foglalkoztatják az embereket. Nem a rosszul értelmezett közönségigény kiszolgálása, a sikert jelentő puszta taps a cél, hanem a csoport képességeinek kibontakozása mellett önmagunk s közönségünk művelése, művészi igényeink fejlesztése s nem utolsósorban a világnézeti nevelés. Szükséges, hogy a kiválasztott színdarabok az általuk nyújtott művészi élmény és mondanivalójuk révén segítsék a közönség, a nézők fejlődését, gyarapítsák ismereteiket, csiszolják ízlésüket és növeljék kritikai érzéküket. A műsorválasztás azonkívül egy jó rendező biztos kezű, körültekintő irányítása mellett, a csoporton belüli egészséges vita-szellem kialakításának eszközévé is válhat.

Helyes, ha a dramaturgia kérdéseiben is hosszabb időre tervezünk. Ez a módszer biztosítja a csoport zökkenőmentes fejlődését, s egyben az egységes vonalvezetésű, célratörő műsorpolitika kialakításának is megfelelő módszere. Döntő, hogy a csoport adottságainak megfelelően a könnyebb, egyszerűbb feladatokkal kezdve, fokozatosan térjünk át a nehezebb s nagyobb fölkészültséget, művészi érettséget vagy rutint igénylő művek előadására. Növeli a csoport játékkedvét, ha műfaji változatosságot biztosítunk s egyben arra is törekszünk, hogy szereplehetőségekben is színes legyen a repertoár.

Ma már szinte közhelynek számít, hogy a népművelés nem csupán szórakozás, de felelősségteljes munka és lelkiismeretességet követelő hivatás is; hogy eredményeiért alaposan meg kell küzdeni. Ám fáradozni csupán azért érdemes, ami előrevezet, ami kiemel az átlagos közül. És éppen e cél elérésének egyik alapvető fontosságú előfeltétele a helyes darabválasztás. Tapasztalataink ugyanis azt bizonyítják, hogy a műsorgondokat többnyire a rendelkezésre álló színdarabok hiányos ismerete okozza. A rendezők, a színjátszó együttesek vezetői gyakorta nem figyelik kellőképpen sem az újdonságként, sem pedig a régebben megjelent műsoranyagot. Sok esetben ösztönösen tűznek műsorra egy-egy színdarabot, figyelmen kívül hagyva lehetőségeiket vagy a műkedvelő színjátszás egészének időszerű feladatait. Így kerül sor egy-egy kétes értékű, olykor ízlésrontó színmű bemutatására, népszerűsítésére. Aligha kell hát külön hangsúlyozni, hogy az öntevékeny színjátszás dramaturgiai kérdéseinek homlokterében ezért a mondanivalójukban időszerű drámák bemutatásának, a korszerű színházi kultúra megteremtésének s a színházat kedvelő közönség nevelésének kell állnia. A színpad távolról sem csupán az esztétikai nevelés, a műveltségi gyarapodás színhelye, hanem az eszmék népszerűsítésének egyik leghatékonyabb területe is. Fontos tehát, hogy műkedvelő színpadainkra is szocialista, illetve haladó szellemű darabok kerüljenek. Helyes ezért, ha amatőr színjátszóink műsorában elsősorban hazai szerzőknek a magyar és a világ színműirodalma klasszikusainak szovjet íróknak művei és a baráti szocialista országok legjobb drámai alkotásai szerepelnek.

A műsorterv kialakításánál azonkívül mindig figyelembe kell venni a csoport képességeit és lehetőségeit (díszletezés, jelmez, világítás stb.). Csak ennek higgadt mérlegelése után dönthetjük el: mire'is vállalkozhatunk? Kezdő, tapasztalatlan csoport ne vállalkozzék túlzottan drámai tárgyú, a színészi alakítás különösen sokszínű „palettáját“ igénylő és időtartamában is hosszabb darabok

betanulására. A kudarc, a visszhangtalanság könnyen kedvét szegheti a leglelkesebb s komoly ambíciókat tápláló csoportoknak is. Kezdetleges vagy csak szegényes színpadtechnikai körülmények esetén vessük el az olyan művek előadásának gondolatát, melyekben az illúziót, a képzelet szabad szárnyalását keltő díszleteknek vagy a hatáskeltő színpadi megvilágításnak fontos szerepe van. Műsorválasztásnál ügyeljünk arra is, hogyha a kiszemelt darab egyik másik gyakorlottabb szereplőnk számára kedvező lehetőséget nyújt, de a többi hasonlóan fontos szerepben, csupán a színészet műhelytitkaiban járatlanabb műkedvelők játékával számolhatunk, akkor ez lerontja az összhatást. A színpadi játék elsősorban kollektív munka, melynek sikeres eredménye csak az egész együttes harmonikus, kiegyensúlyozott, egységes munkájával kovácsolódik nemes, tökéletes egésszé.

Helyesen járunk el, ha a darabválasztás egyik további szempontjaként közönségünk érdeklődési körét, ízlésének fejlettségi fokát is fontolóra vesszük. Persze, nem szabad a végletekbe esve csak bohózatok és elcsépelt vígjátékok, vagy éppen ellenkezőleg: az adott csoport erőit és lehetőségeit felülmúló s a közönséggel szemben is igen magas igényeket támasztó drámák között válogatni. Helytelen viszont helyt adni azok véleményének, akik egy fitymáló kézlegyintéssel intézik el a tartalmasabb mondanivalójú művek előadásának gondolatát, mondván: a közönség csak szórakozni akar ... Színjátszó csoportjaink két és fél évtizedes érdemdús munkája, a Jókai-napok és több más jelentős szeregszemle sikere bizonyítja, hogy a dramaturgiai kérdések iránytűje a reális éleslátás, a lehetőségek és a rendelkezésre álló „színészanyag“ alapos ismerete.

A műsorpolitika, a darabválasztás kérdése tehát nagyon felelősségteljes feladat. Egy-egy szerencsés választás, ügyes döntés ellenben már fél siker. A színkörvezetők és a rendezők ezért helyesen járnak el, ha ez irányú problémáikat megbeszélik a járási népművelési központok szakelőadóival s a CSEMADOK járási bizottságainak dolgozóival, ha bátran fordulnak tanácsért a járási dramaturgiai tanácsokhoz; és e három szervvel szorosan együttműködve határozzák meg bemutatóik tervét.

Nem kis örömünkre szolgál, de egyben növeli ezzel kapcsolatos felelősségünket is, hogy a műkedvelő színjátszás 1971/72-ben kijutott a hullámvölgyből s az előző háromnégy év holtpontjáról elmozdulva ismét fölfelé ível. Az utóbbi évadokban műsorpolitikai szempontból is határozott eszmei-művészi előre lépésnek vagyunk tanúi. Ennek eredményeképpen elsősorban a haladó szellemű, elkötelezett drámai alkotások állnak csoportjaink munkájának homlokterében; rendezőink megértették, hogy az öntevékeny színjátszás legidőszerűbb feladata nem más, mint céltudatos dramaturgiával napjaink aktuális társadalmi mondanivalójának művészi tolmácsolása a színpadon. Ez az örvendetes folyamat azonban csupán akkor válhat valóban tartóssá, ha a csoportoknak nyújtott sokoldalú módszertani és

gyakorlati segítség mellett tovább bővítjük azoknak a sokszorosított színdaraboknak a számát, amelyek közül rendezőink — egy-egy újabb bemutatóra készülve — kiválaszthatják csoportjuk számára a legmegfelelőbbet.

Hazánkban a magyar nyelvű színműkiadást a Szlovák Irodalmi Ügynökség (Slovenská literárna agentúra) végzi; évente 13—15 új színművet jelentet meg sokszorosításban. Eddig összesen mintegy ötszáz színmű jelent meg magyar nyelven Szlovákiában. Arányosan oszlanak meg az eredeti magyar színművek, a szlovák drámairodalom s a világirodalom értékes alkotásai, valamint az irodalmi színpadoknak és a diákszínjátszóknak szánt kiadványok. A CSEMADOK KB és a Népművelési Intézet hazai magyar szerzőinket színműírásra is ösztönzi. Alkotásaikat ugyancsak a LITA jelenteti meg. Az elmúlt esztendők kiadványainak jegyzékén végigpillantva, megemlíthetjük Egri Viktor, Dávid Teréz, Lovicsek Béla, Gál Sándor, Siposs Jenő, Kónya József nevét — hogy csupán a leggyakrabban játszott szerzőkről szóljunk.

Természetesen, a tavaly megjelent színművek is jelentősen gazdagítják a rendelkezésre álló választékot. A hazai magyar drámairodalmat három szerző képviseli: Lovicsek Béla (Tűzvirág), Siposs Jenő (Jelzőtűz) és Klimits Lajos (Gyilkosság Harcsáson). Színjátszó csoportjaink már mindhárom színművet műsorukra tűzték, ami a Tűzvirág és a Jelzőtűz esetében külön is örvendetes, mert ezek a Szlovák Nemzeti Felkelésből veszik témájukat s ezért igen ajánlhatók a közelgő 30. évfordulóval kapcsolatban. A gyermek- és diákszínjátszóknak szánt kiadványok közül különösen a 3—10 éves gyermekek részére készült nyolc irodalmi színpadi műsor érdemel figyelmet. A Cini-cini muzsika című kötet összeállítója Szobiné Kerekes Eszter. Hangulatos szórakozást ígér a szereplőknek és a nézőknek egyaránt Siposs Jenő: A farkas és az őzikék című mese játéka; és ugyancsak az ifjúsági és diákszínjátszóknak adtak ki egy-két szlovák mesejáték magyar fordítását tartalmazó kötetet is. A kortárs szovjet drámairodalmat a legfrissebb kiadványok között Alekszandr Vampilov: Búcsúzás júniusban című komédiája képviseli. Három egyfelvonásos vígjátékot tartalmaz a Peches nap című kötet, megjelent továbbá Gyárfás Miklós: Dinasztia című történelmi vígjátéka, Tabi László: Családi dráma című színműve és O. Goldsmith: Bátraké a szerelem című ötfelvonásos vígjátéka.

Remélhetőleg a tavaly megjelent színművek és irodalmi színpadi öszszeállítások minél nagyobb számban utat találnak műkedvelő színjátszó csoportjaink többségéhez és így mielőbb a nézők szívéhez is. Mert ez nem pusztán csoportjaink darabválasztási gondjainak enyhülését jelenti, hanem a szocialista kultúra terjesztésének nemes szolgálatát és öntevékeny színjátszó mozgalmunk gazdag hagyományainak öregbítését is.

BORSAI M. PÉTER