A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-15 / 11. szám
ÉL MÉG A NÉPDALKINCS... A CSEMADOK szálkái helyi szervezetének krónikáját lapozgatva, jóleső érzés tölti el az olvasót, hogy bár községünkben nincsenek éppen ideális feltételek, mégsem lankad a kulturális tevékenység. Nincs megfelelő kultúrházunk s a jelenlegi tömeges akciók rendezésére túl kicsi a befogadóképessége miatt nem alkalmas. A színelőadások és más tömeges rendezvények megtartása mindig nehézségekbe ütközik, így aztán egy-egy színdarabot kétszerháromszor is elő kell adni, hogy valamennyi érdeklődő megtekinthesse. Hasonló probléma merül fel a táncmulatságoknál is, mivel maximálisan 120—150 férőhely biztosítható, s ez korántsem elégíti ki az igényeket. így azután, ha egy tömegszervezet bált rendez, a termet az ifjúság teljesen megtölti, nem is szólva a környékbeli látogatókról; az „idősebb korosztály“ pedig már legtöbbször nem kap helyet. így aztán az az egyedüli megoldás kínálkozott, hogy mindegyik tömegszervezet különkülön valósítsa meg rendezvényeit tagjainak számára. A CSEMADOK helyi szervezetének vezetősége elhatározta hát, hogy egy bensőséges hangulatú, népdalesttel összekötött népmulatságot ún. „batyubált“ rendez. Noha hasonló megmozdulás nem újdonság a községben, valahogy mégis sok év telt el az utolsó óta. Január végén egy szombati napon már a kora esti órában megtelt a kultúrterem. A műsor nótaesttel kezdődött. Kozák József népi zenekarának kíséretével felcsendültek fiatal és idős énekesek ajkán az örökszép hallgatók, csárdások, frissek, kesergők. A község lakossága szereti, ápolja népdalhagyományainkat, s azt szeretné, ha a fiatalság se feledkezne meg erről, a divatos szórakoztató zene mellett. Pólyák Péter bácsi hangulata 75 éve ellenére is remek volt. Nem hiányzott nála a virtus, éppúgy mozgott a prímás előtt, mint hajdanában, ötven évvel ezelőtt. Vastaps volt a jutalma. Ugyanez mondható Demendi Bertus bácsiról is, akit idős kora ellenére sem hagyott el a jókedve. A legjobb teljesítményt Tóth László nyújtotta, a közönség szűnni nem akaró tapssal kényszerítette ki a ráadást. Nagyon jól szerepeltek Horváth Tiborné, továbbá Szajkó Ferenc, Magyar Nándor, Kecskés Ferenc, Molnár Mihályné, Baka Terézia, Molnár István, Soós László és mások. Az énekesek a közönség elismerését a műsor végén közös nótázással köszönték meg. A nótaestet követő mulatságot Pólyák Péter bácsi nyitotta meg egy „ropogóssal“, aki saját bevallása szerint még életében ilyen jól nem mulatott. Bizonyításképpen még éjfél után is eldalolt néhány szép, régi kesergőt. Az estet tombola, szívtánc, hölgyválasz tette változatossá. Hogy a jó hangulat nem hiányzott, bizonyítja az is, hogy az est és az éj folyamán gyakran felcsendült a teremben a közös nóta, és még hajnal felé is teli volt a terem, keresni kellett az üres széket. A jól szervezett akció bebizonyította, hogy fiatalok, idősebbek is tudnak közösen mulatni, szórakozni, csak meg kell teremteni hozzá a lehetőséget. Az idősebbek is szívesen ropták a táncot Befejezésül csak annyit: az est jellegét hűen tükrözte a kultúrterem színpada fölötti jelszó: „Csak az a nép erős, csak az a nép szabad, hol munka mellett dal fakad“, a néhai Szálkái Dalárda műsornyitó számának kezdősora. Szöveg és képek: Jankus Vince Emlékezésre termett idő 000 A kinti februári világra apró szemű esőt perget alá az ég, s a reggelt alig lehet megkülönböztetni az estétől. Amolyan emlékezésre, múltidézésre termett idő ez. Mozdulni is csak arrafelé érdemes. Erre az utolsó gondolatra Drobk a Géza is rábólint, aztán csak úgy a szemével azt kérdezi, hogy hát hol is kezdjük. A legegyszerűbb az volna, ha azt mondanám: az elején. De aztán mégis a közepébe találok vágni. — Miért csinálod?-- Azt mondják: ez megszállottság. Én nem nevezném annak. — Valahogy azért mégiscsak áldozat, nem? — De még mennyire! — Hát akkor? Kattan a cigarettatárca fedele, lobban a gyufa lángja; egy perc, ha eltelik. — Nehéz ezt összefogni. Jólesik a siker. Nemcsak nekem, mindenkinek. De a lényeg nem az elismerés és a fizetség. Van itt valami más is, több is, amit így fogalmaznék meg: hadd játsszam még egy kicsit; vagy így: engedjetek még játszani. — Ez, ennyi elég? — Elég. Mert teljesen kitölti az embert. Értelmes célt és munkát jelent. — Most felsorolok néhány adatot. — Jó. — A CSEMADOK rimaszombati helyi szervezetének 1949-ben alakult meg a színjátszó csoportja. Ezidáig 18 színpadi művet mutatott be átlagosan 8—10 előadásban. Ebből 16-ot te rendeztél. 1956-ban az Oktatás- és Művelődésügyi Minisztérium aranyéremmel jutalmazta a munkásságodat. Ma is tagja vagy a központi dramaturgiai bizottságnak. Jól mondtam? — Igen. — Mikor voltál először színpadon? — Óvodás koromban, 1913-ban. Ez nem mese. Pontosan emlékszem mindenre. Huszárkapitányt játszottam. A kard a lábam közé akadt, elestem, de még így is kiadtam az ostromló csapatnak a vezényszót: előre! Ez volt az első szerencsés bukásom ... — S azóta? — Azóta nem volt esztendő, hogy ne lettem volna színpadon. Még csehül is játszottam katona koromban, pedig jószerével nem is értettem, mit mondok. A vígjátékokat szerettem, de játszottam drámai szerepet is. — Mikor kezdtél rendezni? — Ügy a harmincas évek elején. A felszabadulás után a Ludas Matyi volt az első darab, amit bemutattunk. A színjátszó csoport a CSEMADOK helyi szervezetével egyszerre alakult meg. — Hosszú éveken át dolgoztál a CSEMADOK apparátusában. — Itt Rimaszombatban kerületi titkárság volt, hat járás tartozott hozzánk. Mikor Varga János lett a kerületi titkár, akkor kerültem én is oda előadói minőségben. Azóta, vagyis 1951-től 1968-ig dolgoztam a CSEMADOK kerületi és járási szerveiben, s mindig a kulturális ügyeket vezettem. — Nyugdíjas létedre most is rendszeresen dolgozol a CSEMADOK- ban. — Nem is fogom abbahagyni, amíg kezem-lábam-mozog. Akárhova hívnak a járásban a színjátszó csoportok, szívesen megyek, s ha tudok, segítek. Üj cigarettára gyújt. Száll a hallgatás füstje. — Tudod — mondja kicsit később —, az se mellékes, hogy olyan színészeket indítottam el a pályán, mint Gombos Ilu, Tóth László és Csendes Laci. Büszke vagyok rájuk ... Kint semmi sem változott. Talán csak a köd lett sűrűbb. Megyek a szűk járdán, s kedvem volna visszafordulni és újra megkérdezni: „Miért csinálod?“ De nincs értelme visszamenni. A válasz úgyis ez lenne: „Hát lehet nem csinálni?!“ Gál Sándor
