A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-22 / 8. szám
Jellegzetes trópusi vegetáció a sziget belsejében jók „milyen pusztító hatással van a civilizáció az ősi hagyományokra". Kezd fejlődni az ipar, s ez „füstöt és hulladékokat" produkál s véget vet a „földi paradicsomnak". Addig, amíg meg nem jelentek az európaiak, semmi jelentős sem történt itt, de a civilizáció megsemmisítette ezt a földi paradicsomot. A civilizáció különböző nyomorúságot hozott: alkoholizmust, kábítószerélvezetet. Növekvőben van a válások és a munkanélküliek száma. Hivatalosan 15 százalékos munkanélkülirégről beszélnek. Tekintettel a lakosság számának növekedésére növekednek az elhelyezkedési problémák is, s ez arra kényszeríti a polinéziaiakat, hogy egyik szigetről a másikra vándoroljanak, ennek pedig az a következménye, hogy a legtávolabbi szigeteken is felbomlóban van a patriarchális életmód. Míg a hegyekben az emberek formálisan éheznek, a városi emberek meggazdagodnak telekspekulációval, mert az idegenforgalom növekedésével egyre nagyobb a kereslet ingatlanokban. De a föld többnyire az európaiak és a félvérek kezén van. A bennszülöttek csak arra jók, hogy cselédmunkát végezzenek a hotelekben és a vendéglőkben. Ami a régi szokások közül megmaradt, az az alkoholfogyasztás iránti hajlam s az örök mosoly a tahiti férfiak és asszonyok arcán. Ebben a csodálatos öbölben forgatták a Lázadás a Bountyn című filmet GYIMESI GYÖRGY AKAUKÁZUS ORMAIN Kolja reggel hétre ígérkezett, de még kilenckor sincs se híre se hamva. Végre tízre megjön, de nem egyedül, hanem Szásával, akit gyorsan be is mutatott. Szása göndör hajú szőke, mosolygós képű gépkocsivezető, aki a vadászat idejére bérelt GAZ terepjárót vezeti majd, már ahová sikerül elvezetnie. Kényelmes munkája lesz, mert amíg mi a csúcsokon fogunk járni, Szásának a pihenésen kívül aligha lesz más dolga. Már régen szeretnék az oszétokról is néhány szót váltani valakivel, de most sincs rá alkalom, mert mint neve és külleme bizonyítja, Szása még Koljánál is „oroszabb“. Szása megérkezése után nem volt többé mire várni, így három főre szaporodott expedícióm most már haladék nélkül elindulhatott. Csupán egyetlen megállót tartottunk mielőtt végképp elhagytuk a várost, azt is az élelmiszerbolt előtt, ahol elláttuk magunkat mindenféle földi jóval, étellel, itallal, és most már tényleg semmi akadálya sem volt annak, hogy a hegyek felé irányítsuk gépkocsink orrát. Ahogy kiértünk a városból, mindjárt elénk tárult a Kaukázus fönséges panorámája. Teljes nagyságukban, lenyűgöző nagyszerűségükben mutatták magukat a hórihorgas hegyóriások. Büszkén, délcegen és egyáltalán nem szemérmeskedve. Még csak ködfátyolt sem borítottak magukra, felhősapkát sem húztak homlokukra. A verőfényes őszi napsütésben milliónyi szikrát szóró, ragyogó, a napsugarak arányával ötvözött hókoronával ékesítette fel magát valamennyi. A legtündöklőbbel a többi csúcs .fölé magasan felnyúló Kazbek büszkélkedett, amely egy koronával be sem érte: kettős csúcsára dupla jégkoronát rakott a természet. A Kazbek esett tőlünk a legtávolabbra, ami mögötte van a széles vállú hegynek az már nem látható. S mivel a Kazbek a hegylánc hosszú szakaszán a legmagasabb csúcs,'természetes, hogy leginkább magára vonta figyelmemet. Rajta kívül legjobban a hozzánk legközelebb eső hegyet bámultam meg, nem méretei, hanem különös alakja miatt. Valóságos mostohagyerek, fehér holló, magának való különcködő ez a hegycsúcs a csipkézett, fodrozott sziklapiramisok, gúlák, hófedte tarajok világában. Voltaképpen nem is csúcs, mert teteje egyenes, sima, mintha leborotválták volna. S éppen ez rajta a különös. A kaukázusi asztalhegyhez van szerencsém, amelynek szemléltető képe csak azért nem szerepel minden földrajzi atlaszban, mert fokföldi ikertestvérére jóval hamarabb felfigyeltek. Pedig az afrikai Tábla-hegy csak zsámoly lehet a kaukázusi hegyóriás mellett. Impozáns méreteinek tudatában joggal neheztelhet a kartográfusok érthetetlen , mellőzése miatt. Engesztelésére az illetékesebbek helyett — legalább én nevezzem meg teljes címén: neve Mat-Choch. • magassága kereken háromezer méter! Nincs sok idő a bámészkodásra, mert kocsink hamarosan eléri a dimbes-dombos, buja erdővel fedett előhegyeket és egy éles kanyar után modern, sőt ultramodern vadászkastély előtt áll meg. — Megérkeztünk Szanyibálba, magashegyi túránk támaszpontjára — újságolja Kolja. Az ordzsonikidzei szálló kopottsága után meglep a szanyibáli vadászház eleganciája. Első percben még zokon is veszem: én már öszvérhátra, tábortűzre, sátorponyva „baldachinjára“ voltam felkészülve. Szanyibál a külföldi turisták számára épül. Épül, mert a kész vadászház közelében két ikertestvérén éppen serényen munkálkodnak. A szanyibáli telep vezetője távol van. Nem tehetünk egyebet, megérkeztéig várakoznunk kell. A várakozás hosszú óráit haszontalan bámészkodással töltöm ki. Végre déltájt megérkezik a gondnok és kíséretében vadászatom leendő vezetője, Amurkhán Aguzarov. Amurkhán ízig-vérig őszét, büszke nemzetiségére, ugyanakkor hibátlanul beszél oroszul, ami fontos feltétele nemcsak az érintkezésnek, hanem a kölcsönös megértésnek is. Terepjárónk személyzete így négy főre szaporodva most már haladéktalanul elindulhatott a hegység belseje felé. Szanyibál után hamarosan vége szakadt az aszfaltútnak. Egyik helyen durva murva koptatta kocsink kerekét, másutt meg folyóvíz áztatta. Az egyre szűkülő Kobanszki völgyben nem fért meg békésen egymás mellett a folyó és az út, pedig a hosszú évszázadok alatt már egymáshoz szelídülhettek volna. Főleg a folyó hányta-vetette magát helyét nem találva: hol a völgy jobb oldalát fogyasztva, hol meg bal partját tépve. Mindegyik rakoncátlan kanyarodásával keresztezte utunkat a folyó, illetve utunk a Gizelidon medrét. A völgyoldalak erdővel borított tetejére a szűk völgyfenékből fel sem lehet látni, azok valahol nagyon magasan a fölöttük terpeszkedő szédítően meredek sziklafal birodalmába vesznek. Előre sem kalandozhat túlságosan messzire pillantásunk, mert minduntalan elakacT a szeszélyesen kanyargó szurdok zeg-zugaiban. Az egyik kanyar után azonban pillantásunk újra a távolba szökhet. Azon túl vége szakad a völgynek és az út függőleges sziklafalak között lép ki az erdős hegyek nyomasztó szorításából. A sziklarés mintegy kaput tár — így is hívják. Karmadoni-kapu — egy teljesen más jellegű tájra, a magas Kaukázus zord hegyvilágára. Az út továbra is mint valami gigantikus kígyó tekereg, és autónk zihálva a megerőltetéstől fekete 'füstfelhőt okádva kapaszkodik a szerpentinen egyre magasabbra. Alattunk széles, lapos folyóvölgy terül el. ölén csendes vizű folyó szalagja csillámlik, mindkét partján néhány tucat házat számláló aul hegyifalu épült. A falu és a hegynyereg között fele úton sajátságos csúcsos tetejű kőházikók csoportja vonzza magára a vándor figyelmét. Egyesek földszintesek, mások emeletesek. A dargavszi nekropolisz — Goródok mjortvyh — suttogja csendesen Kolja. Ez hát a holtak városa, a híres dargavszi nekropolisz. Most már nem kell súgni, tudom magamtól is a leckét. Sohasem láttam, de olvasmányaimból ráismerek. Most itt az alkalom, vétek volna elszalasztani aprólékos megtekintését. Az őszét történelem régmúlt századaiban meggyökeresedett szokás volt a nekropoliszok építése. A halottak városa nem más, mint különleges temető, a kőházikók pedig érdekes családi kripták, A legrégebbi dargavszi sírkamra a XIV. századból való, a legújabbak háromszáz évvel később épültek. A régen kihalt, kevés tagú családoké csak földbe süllyesztett, alig a föld színe fölé emelkedő, kővel laposra fedett verem, míg a népeseké, századok viharát átélőké fokozatosan épült több emeletes torony. Nem viszolyogtam, amikoj^ Amurkhán után bemásztam a legnagyobb sírházba, amelyben három szinten legalább száz tetem nyugodott. Rajtuk és mellettük sok-sok ruhanemű szemléltette a korabeli divatot. Használati tárgyat, munkaeszközt, fegyvert egyet sem láttam, de gondolom, a nagy számban megmaradt ruhának is nagyon fog majd egykor örülni valamelyik régész, Dargavsz, ami utazásunk utolsó állomása, kicsiny falu a kietlen kopár völgy alján. Múltját a völgy peremén sorakozó őrtornyok strázsálják, jelenét a villanyáram és a sátortetős iskola épülete jelzi. Hajdanában minden valamire való családnak volt egy 8—10 méter magas „házi“ erődítménye, amely biztos menedéket nyújtott a veszély elmúltáig a lovas „jószomszédok“, hívatlan látogatásakor. Annál is inkább, mert egy ilyen torony lóhátról vagy gyalogszerrel támadva szinte bevehetetlen volt. Még az ajtaját sem lehetett megdöngetni, nemhogy betörni. Nem ám, mert ajtó sohasem volt rajta. A védők föld alatti járaton, amely hajlékukból vezetett a torony alá, vagy a három, méter magason lévő ablakhoz támasztott létrán felmászva foglalták el állásukat. Hogy mindkét bejárat felülről könynyen védhető volt a nyeregbe szállt lovas támadókkal szemben, azt talán mondanom sem kell.
