A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-22 / 8. szám
A H t T ta civilizáció áldozatai álmodott paradicsomba. Ámde V. Pomaré halála a végét jelenti a maori hagyományoknak, mivel Gaugin szerint itt is győz ,,a szoldateszka, a kalmárszellem és a bürokratizmus". Több mint tízéves itt-tartózkodása alatt Gaugin számos képet festett, amelyek világhírt szereztek nemcsak neki magának, de Tahitinak is. Nézzük csak, mi maradt meg hetven évvel Gaugin halála után az itteni paradicsomból s mi maradt a festő után. Fennmaradtak róla elnevezett utcák, egy tér Papeetében, a fővárosban, nevét viseli egy szabadtéri autós „drive in" mozi, a múzeum és az állami líceum. „la Óra" (Jó napot) — üdvözöljük a Paul Gaugin Állami Líceumban. Francia trikolórok fogadják a látogatót az iskolaépület bejárata előtt, s a bejárat fölött egy táblán jókora RF betűk — a Francia Köztársaság címere. Az épület előtt rengeteg parkoló Renault, Citroen, szkúter. Az iskolában tiszta francia atmoszféra. A líceum igazgatója is francia, párizsi. „Fejedelmi" fizetése van, s nem kell jövedelmi adót fizetnie. Franciaországban háromszor annyi polinéziai tanítói hely iránti kérvény fekszik az oktatásügyi minisztériumban, mint amennyi a megürült hely. A líceumnak 1800 diákja van, ezek közül 500 diákkollégiumban lakik. A magasabbb osztályokban nagyobb a francia tanulók aránya, mert a polinéziaiaknak nehézségeik vannak Alig valamivel több mint kétszáz esztendő telt el azóta, hogy Wallis Tahitit felfedezte. Tahiti szigete a Csendesóceánban, Polinéziában fekszik, a Francia — Társaság-szigetek legnagyobbika. 1768-ban Bougainville, 1769-ben Cook látogatta meg. Ezek az utazók a szigetet úgy írják le, mint igazi paradicsomot. 1797-ben megjelentek a londoni hittérítő társaság tagjai és ezeknek sikerült a sziget lakosságát a protestanizmusnak megnyerni. 1836-ban azonban két francia katolikus hittérítő telepedett le Tahitin, s a lakosság egy része katolikussá lett. 1842-ben a franciáknak sikerült védnökségüket rákényszeríteni a szigetre, ez azonban nem oldotta meg a vallási ellentéteket. Végül 1880-ban a franciák rávették V. Pomaré bennszülött fejedelmet, hogy mondjon le jogairól, ezzel a sziget francia gyarmat lett. Jelenleg közigazgatásilag Franciaország tengeren túli területe, Francia-Polinézia tagja és központja. 1891 júniusában, éppen amikor V. Pomaré király haldoklik, lép Tahiti földjére Paul Gaugin francia festő, aki az európai civilizáció elől menekül e meg-Tahiti látszatra még ma is az a földi paradicsom, ami Gaugin idejében volt. Oe a valóság más. A szép polinéziai nők a modern hotelek árnyékában, autók és autóbuszok kipufogógázainak (üstjében fogadják a látogatókat. a francia nyelvvel, s rendszerint nem jutnak el az érettségiig. A szigetcsoporton mindössze két líceum működik. Felsőoktatási intézmények nincsenek, ezért aki főiskolán akar tanulni, annak Párizsba kell mennie. De honnan vegye rá a pénzt? A polinéziai gyerekek az általános iskolában először polinéziai nyelven tanulnak s csak aztán franciául. A kötelező iskolalátogatás hét évig tart; ez két évvel kevesebb, mint Franciaországban. Az utóbbi években megnövekedett a francia diákok száma, mert sok atomfizikus és szakember költözött Tahitira, akik a Csendes-óceáni Kutatóközpontban (Centre d’Expérimentation Pacifique) dolgoznak, így aztán Tahitiba is áramlik a pénz. De Polinéziának nincs igazi ipara, s kevés a tisztviselői állás. Ezért a legnagyobb problémája a líceum tanulóinak, hagy hol helyezkedjenek el érettségi után vagy hogyan tanuljanak tovább. A reklámok, prospektusok arról beszélnek, hogy Tahiti „igazi földi paradicsom". Ennek az állításnak az első pillantásra megvan a jogosultsága. Mindegyik sziget valóban olyan mint egy-egy hatalmas virágoskert. Virág a fő motívuma azoknak a kelméknek — legnagyobbrészt Japánban készülnek —, amelyekből a női ruhák és a pareék (ágyékkötők) készülnek. A férfiingek is virágmintás anyagokból készülnek. Minden nő, fiatal és öreg, gardénia — vagy hatalmas hibiszkuszvirágot visel o hajadonok a jobb, az asszonyok a bal fülük mögött. Ebben az óriási tahiti virágoskertben élnek az emberek. Olajbarna testűek. A férfiak jól megtermettek, sok közöttük az igazi herkules. A természet harmonikus testtel áldotta meg őket, de beléjük oltotta a kövérségre való hajlamot. A természetnek ezek a gyermekei mindig mosolyognak, csak ritkán, ha elfogja őket a depresszió, komorodnak el, mint a gyermek. Kedvesek, közvetlenek. Sokat és szívesen »énekelnek. Könnyűnek látszik itt az élet. Ha megéheznek, gyümölcsöt szakítanak maguknak a legközelebbi fáról. De sohasem szednek gyümölcsöt idegen kertben, hogy aztán eladják. Itt nem lop és nem gyilkol senki. Ezért börtönök sincsenek. Nem élnek itt mérges kígyók, sem kellemetlen rovarok, legfeljebb a százlábú csípésétől kell félni. Az egyedüli kártevők a faházakat megtámadó termeszek. A korallzátonyoktól védett Tahitinak a tájfun pusztításaitól sem kell félnie. A Gaugin halála óta eltelt hetven esztendő alatt, aki utolsó leheletéig védekezett a civilizáció betörése ellen, kivágtak pálmaligeteket, hogy helyet csináljanak az aszfaltozott utaknak és parkolóhelyeknek, rengeteg virág hervadt el a 27 000 gépkocsi és a 3000 traktor mérges kipufogógázaitól, meg a betonból épült hotelek füstjétől. Egy tahiti mondás szerint a pálma meg a korall nő, de az ember meghal. Ma fordított a helyzet: egyre több az ember, az aszfaltsivatag, a széndioxid s az ólomgőz, így aztán pusktul a pálma meg a korall. Az egész sziget teli Párizsból, New Yorkból, Sydneyből jött turistákkal, akik kiteszik fehér testüket a • napsugarak áldásos hatásának. Évente mintegy 60 000 turista keresi fel a szigetet. Betonhoteleket, aszfaltozott utakat és parkolóhelyeket építenek a számukra. A polinéz „tabu" szót ma már csak a „parkolni tilos" kifejezéssel kapcsolatban használják. A turisták többségének fogalma sincs, milyen volt Tahiti Gaugin idejében. Hogyan néznek ezekre a változásokra a fiatal polinéziaiak, akik az ország lakosságának több mint a felét teszik ki? Egyesek örülnek annak, hogy itt olyan „édes" az élet, csak azt sajnálják, hogy Tahiti „olyan kicsi". Szeretnének ellátogatni Franciaországba, de nem akarnak ott élni. Mások, a pesszimistábbak, meg vannak győződve róla, hogy Tahiti „csak nyaralásra jó", de nem arra, hogy az ember ott az egész életét leélje. (Ezt a francia gyarmati tisztviselők gyerekei mondják.) Ezzel szemben a bennszülöttek gyerekei lát\ (
