A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-22 / 8. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezreden 11. szerelme — Az isten áldjon meg! Miről beszélsz? Galina Petrovnát szólították a színpadra, fölugrott, és hosszú szoknyáját felfogva, gyorsan beszaladt a színházterembe. Polinyin, aki talán egy perccel később lépett be a folyosóra, már csak Mása Makarovát találta ott. Makarova teljes odaadással szívta a mahorkát, és szégyenkezett előbbi szavai miatt. Most, amikor már nem volt kivel megosztania életbölcsességét, és egyedül maradt, ő is érezte, hogy borzasztó volt, amit mondott. Amint megpillantotta a folyosón Polinyint, gyorsan felugrott, és szinte szaladt elébe. Bűnösnek érezte magát előtte amiatt, amit pár perccel előbb mondott. x — Gálját szeretné látni? — kérdezte, odaérve Polinyinhoz, földigérő, bő szoknyájában, amelyen Polinyin elcsodálkozott, nem értve hirtelen, mit jelent ez a furcsa öltözék. — Igen — válaszolta Polinyin. Mása is ott volt náluk a koncerten, és Polinyin megismerte. — Szeretnék beszélni Galina Petrovnával, annál is inkább, mert el kell utaznom. — Éppen most szólították színpadra, egyhamar nem szabadul. Polinyin rápillantott az órájára. Nem tudta, mit tegyen. — És hova utazik? Messzire? — Hát eléggé. Moszkvába. — Várjon csak ... Talán mégis ... megpróbálom... — És nem vesztegetve az időt hosszú magyarázatokra, Mása Makarova beszaladt a terembe, otthagyva Polinyint az üres folyosón, egyedül. Kis idő múlva zihálva jött Galina Petrovna. Magas sarkú cipőt, ugyanolyan hosszú szoknyát viselt, mint barátnője, a vállán gyapjúkendő, amelynek két sarkát ugyanúgy fogta össze kezével, mint azon a fényképen, amit Polinyinnak ajándékozott. Nagy József rajza — Mi történt? — kérdezte elengedve a kendő sarkát, és megragadta a két hideg kezével Polinyin két kezét. — Elutazik? Mikor? Miért? Hosszú időre? Polinyin, akit Galina Petrovna még nem engedett el, és ezért valahogy nehéz volt beszélnie, elmondta, hogy Moszkvába utazik, úgy látszik, végleg, ott teljesít majd szolgálatot, és ma este már indul, vonattal. Galina Petrovna hallgatott. Ügy letaglózta a váratlan hír, hogy még arra sem volt ideje, hogy elgondolkozzon: jó-e neki az, hogy Polinyin nem Murmanszkban, hanem Moszkvában teljesít majd szolgálatot vagy rossz? Egyelőre csak azt tudta: ma elveszíti Polinyint. Hogy aztán mi lesz a továbbiakban, azt senki sem tudhatja. Megremegett a válla, és egyik kezével eleresztve Polinyint, gyors mozdulattal letörölte könnyeit a kendő sarkával. — Tudod mit, Gálja — szólt Polinyin, aki látva, hogy Galina Petrovna elsírja magát, váratlanul áttért a tegezésre és kiszabadítva másik kezét is, átölelte őt, megérezve a vállát takaró gyapjúkendő melegét —, gyere Moszkvába, amint itt befejezitek a fellépést, és legyél a feleségem ... Persze, ha nincs ellenvetésed. Galina Petrovna nem válaszolt semmit, csak ráborult Polinyin mellére, és néhány percig hozzábújva állt, és zokogott, úgy meghatották az egyszerű, kedves szavak. És amíg könnyes arcát odaszorította Polinyin melléhez, nem tudta kiverni fejéből Mása hátborzongató szavait: „Holnap férjhez mégy, és holnapután akár már özvegy is lehetsz.“ Végül Galina Petrovna mélyet sóhajtott, elhúzta az arcát Polinyintól, benyúlt hosszú színházi szoknyájának zsebébe, elővett egy zsebkendőt, szipogva, sokáig törölgette arcát, majd fölemelte tekintetét Polinyinra, ugyanolyan egyszerűen, mint Polinyin, mert a szavaira nem is lehetett másképp válaszolni, azt mondta: — Jól van, utánad megyek. Mikor indul a vonatod? — Pontosan huszonegy órakor. — Eljövök, addigra végzek — mondta kis gondolkodás után. — Megkérem, hogy cseréljék meg a számokat, akkor odaérek. — Prokofjevát kérik a színpadra — kiáltotta a segédrendező, kilépve a nézőtér ajtaján, és körülnézve a folyosón. — Várják a színpadon. — Mennem kell — mondta Galina Petrovna —, félbeszakították miattam a próbát. Galina Petrovna megfordult, és elszaladt. Polinyin pedig, lassan lépkedve lefelé a lépcsőn, arra gondolt, hogy lám, mik történnek, megnősül, és ráadásul mikor javában dúl a háború, hogyan is lesz ez az egész... A vonat indulásáig mindössze hét perc maradt, de Galina Petrovna csak nem jött. Polinyin és akik kikísérték: Gricko, Levikin és vagy tíz pilóta, a vagon mellett álltak. Valamennyien ittak az ezredparancsnok búcsúztatása alkalmából, és Gricko, aki soha sem csípett be, nem tudni miért, attól-e, hogy mindenkinél többet ivott, vagy attól, hogy mindenkinél jobban elkeseredett, mámoros, komor hangulatban volt. Egyáltalán nem javította hangulatát az, hogy Polinyin elutazása után ő lett az ezredparancsnok. — Szolgált két jó barát egy ezredben, és pont...! Volt Gricko — nincs Gricko ... Valahogy így, nem igaz? Ha Gricko nem ivott volna olyan sokat, sohasem mondta volna ki ezeket a szavakat, ez ellentétben volt természetével. De ivott, és nem akarta titkolni elkeseredését. Mit válaszolhatott erre Polinyin? Talán az egyetlen volt az egész társaságban, aki jóformán egy kortyot sem ivott az utolsó baráti vacsorán. Tudta, hogy Galina Petrovna kikíséri majd, és nem akarta megsérteni. Most viszont, hogy nem volt itt, és talán el sem jön, már sajnálta, hogy nem ivott eleget a fiúkkal; ök se sértődtek volna meg amiatt a semmiség miatt, meg aztán jobban is aludna a polcon, Kandalakiig. A pilóták egymás szavába vágva szólítgatták, beszéltek hozzá, de ő állandóan a peront kutatta a szemével. — Mit nézel? — kérdezte hirtelen Gricko. — Űgysem jön. Ez így van rendjén, te elfelejtesz minket, ő meg téged. Ennek így kell lennie! — És bármennyire részeg volt is, érezte, hogy a szavai kegyetlen szavak, és rátette súlyos tenyerét Polinyin vállára. — Hülye vagyok, ne törődj velem! Két perccel a vonat indulása előtt, amikor Polinyin már föllépett a lépcsőre, és sorra kezet szorított a bajtársaival, a vagonhoz odaszaladt Mása Makarova, kipingálva, feketére festett szemöldökkel, csillogó arccal. — Jaj, mégiscsak itt értem — mondta kifulladva. — Először ünnepi gyűlés volt, elúsztatták a műsort, Galina Petrovna csak most került a színpadra, rengeteget izgultam miatta ... Itt van egy üzenet. Mása átnyújtott Polinyinnak egy kis összegyűrt cédulát: — Galina Petrovna meghagyta, hogy csókoljam meg. Nem tudom, akarja-e. vagy sem, de én megcsókolom! — Átölelte Polinyint, és kifestett ajkát hozzászorította az arcához. — Mit nevetnek, ne féljenek, magukat nem csókolom meg — mondta a pilótáknak, és elővéve zsebéből valami levelet, átnyújtotta Polinyinnak. — Majdnem elfelejtettem. Gálja kéri, hogy ezt a levelet dobja be Moszkvában. Egy rendezőnek szól, hivatalos ügy, jó lenne, ha minél hamarabb megkapná ... — Parancsnok elvtársak... — mondta az ügyeletes, elhárítva a Polinyin felé nyúló kezeket, amikor már a vonat elindult. — Bocsánat, parancsnok elvtársak. — Galina Petrovna kérte, hogy adja meg a címét, majd ír magának! — kiáltott a pilóták feje fölött Mása Makarova Polinyinnak. Polinyin visszakiáltotta az anyja címét: „Bikovo, Turgenyevszkaja 7. földszint négy“, de Mása Makarova úgy hallotta, hogy Polinyin nem Bikovót, hanem Kuszkovót mondott, így gyorsan ezt a címet írta föl festék-ceruzájával a zsebéből előkotort szerepszövegre. Mása és a pilóták ottmaradtak, de Gricko még mindig ott állt a vagon lépcsőjén fogózkodva. Nem akart semmit sem hozzátenni, ahhoz, amit Polinyinnak mondott, csak egyszerűen sehogysem tudott elválni tőle. Itt álltak, egymással szemben a vagon lépcsőjén, és mosolyogtak egymásra — Gricko széles képpel, Polinyin pedig megszeppenve: nyugtalanította a vonat egyre gyorsuló tempója. — Add a kezedet! — szólt végül Gricko józan hangon és elszakítva jobb kezét a fogózkodótól, erősen megszorította Polinyin kezét. Majd elfordult, és térdét behajlítva, ügyesen leugrott a felgyorsuló vonatról. (Folytatjuk) GYŰRY DEZSŐ (1900—1974) Budapesten, 74 éves korában, hosszú szenvedés után elhunyt Győry Dezső, József Attila díjas író. Rimaszombatban született. Festőnek készült, de bölcsészhallgató lett. Első versei 1917-ben jelentek meg. 1919-ben tagja volt a Gömöri munkás szerkesztőségének, rövid ideig a Vörös Hadseregben is szolgált. Haladó nézeteiért többször veszítette ei állását. 1928-ban részt vett a Sarló megalapításában és a csehszlovákiai haladó szellemű ifjúság egyik szellemi vezérévé vált. A fiatalság lendületes hite, elszántsága érződik verseiből. Űj arcú magyarok című verskötetét Móricz Zsigmond is meleg szeretettel üdvözölte. A Zengő Dunatáj című kötetében pedig a magyar-szlávromán összefogást, a kis népek öszszetartozását hirdette a kelet-európai és hitleri faszizmus rettenetének ellenében. 1940-ben Magyarországra költözött, majd 1945-től 1949-ig Beregszászon, Kárpát-Ukrajnában élt. 1949-től ismét Budapesten dolgozik, mint újságíró és író. Két ízben kapott József Attila díjat. Az utóbbi években nagy sikert arattak romantikus olvasmányos történelmi regényei. Könyveinek lapjairól a szülőföld , a haza, a szabadság szeretete, a dolgos, teremtő élet nagyszerűsége árad. A haladó eszmékhez és az ifjúsághoz kötődött élete elválaszthatatlan tőlünk is, és örökké megőrizzük emlékét. KÖZÉP-EURÓPAI EMBER Mentémnek egyik ujja hímes érzelgős, forró: ez Kelet, az ész szaván agyafúrt hűvös Nyugat varrta a más felet. S míg borzongok itt két kultúrát osztó Kiskárpát-dombokon ezüst Dunám a mentém csattja: s a kettjjt összegombolom. « HEGYVIDÉK Dicsérje más a lomha síkot mely mint az árvíz tagba széled Húz a vaderő s a hegyek árnyékban különb az élet ártány csörtet: a képzelet hág rigó surran: sikolt a nőszés óvatos őz fut: ösztönöd s halált szólong a szarvasbőgés. Felhők mossák, nap szárogatja vihar sulykolja s nincs ki ójja Ez a föld átkom és szerelmem tájak s népek találkozója.
