A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-22 / 8. szám
Aki túlélte... Ha a Ptácsnik felől Vel'ké Pole községen keresztül vagy 2arnovice felől érkezve eljutunk a felsőhámor—brodi útkereszteződéshez, innen észak felé kell fordulni, ha a kiszélesedő patakvölgyben meg akarjuk közelíteni Kfak és Ostry Grún községeket. Sokan nem tudják, mi játszódott itt le harminc esztendővel ezelőtt, 1945. január 21-én. Szinte semmi sem emlékeztet ma az akkori tragédiára. Mindenütt szépen aszfaltozott utak. Csinos, takaros lakóházak, egyik-másik villának is beillik, városban is megállná a helyét. Zsindelyes faháznak nyoma sincs. Az iskola, a kultúrház igazán szemrevaló. Ballagunk, a faluban gyönyörködve, a kúp alakú domb felé, melynek lábánál húzódik a temető, tetején újonnan épült templom. . . Alatta fekszik a község, Kfak,’ csinos, rendezett, csak éppen valahogy túlságosan is új... A következő kis faluban, Ostry Grúnban sem hagyja el az embert az a nyugtalanító, furcsa érzés, ami már Kl'ak láttán elfogta. A falu közepén aztán egyszerre megcsapja az embert a rég átélt tragédia szele, amikor feltűnik egy emlékmű: térdelő anya, karján kisgyermekkel — a rettegés és a borzadály figyelmeztető szimbóluma. Az emlékmű alapzatán kőtáblára vésve a neve azoknak, akiket értelmetlenül lemészároltak, agyonlőttek, megégettek — ártatlan asszonyokat, gyerekeket és öregeket. Itt, azon a helyen, ahol a gyermekét védelmező anya térdel örök mementóként, estek áldozatul ártatlan emberek az Edelweiss partizánvadász-alakulat gyilkoló dühének. Eltölti az embert a borzadály, ha visszagondol, mi játszódott itt le harminc évvel ezelőtt. Már nem vagyok kíváncsi a falucska takaros házaira, nem tudok jó szívvel körülnézni, de hát mégsem lehet csak úgy vakon menni tovább s nem észrevenni, ahogy ünneplőbe öltözött gyerekek friss virágot visznek a behavazott sírra, amely fölött valamikor a Kotrla-család kis faháza állott. S mindjárt a kanyar mögött kezdődik Kl’ak falu, az áldozatoknak hasonló emlékművével. . . Körülnézek, mindenütt csend, csak a sírt borító behavazott csipkebokor rezdül meg, amikor rászáll egy fázós rigó. Bemegyek a faluba, ahol nem találni leégett házak fűvel benőtt romjait. Az egykori szenvedésekből új élet született. Ismét barátságos emberekkel, gyerekekkel, fiatalokkal találkozni, szépen öltözöttekkel, mosolygó arcúakkal, mintha sohasem történt volna meg az, ami e két község nevét véres betűkkel írta be Lidice mellé a történelem legsötétebb lapjaira. Az életet s az időt nem lehet megállítani, megy tovább a maga útján. . . Visszaballagok Ostry Grúnba. Két tizenöt-tizenhat éves forma leánykával találkozom. Tőlük kérdezem meg, hol lakik Feró Debnár. „Kiment traktorral fáért az erdőre, de hamarosan visszatér — aha, már ott is jön. ö az!" — világosítanak föl. Kisvártatva már ott is pöfögött a traktor, pótkocsija megrakva rőzsével, gallyakkal. A kormánykeréknél egy hosszúkás arcú, kicsit őszülő férfi, mellette a kislánya, olyan tizenegy éves forma. A férfi beállítja a traktort az udvarba, jónapottal válaszol a köszöntésemre s aztán kissé kimérten mondja: ■*— Engem keres? — s mikor igennel válc^szolok, folytatja: — Mert nem sok időm van, nyakunkon a tél, hát be kell szerezni a tüzelőt, s tudja, sok a munka a gyárban, így hát csak a szombat meg a vasárnap marad fahordásra. De hát azért csak kerüljön beljebb. .. Most is vasárnap van, havas tél, de nem olyan kegyetlen, mint akkor, harminc évvel ezelőtt. A konyhába lépve megcsap a frissen sült kalács illata. Ez a feleségem •— mondja Debnár Feró. Bemegyünk a szobába. — Illenék valamivel megkínálnom, de ilyen szokatlan időben — szabadkozik. — Debnár elvtárs, hiszen nem azért jöttem. Meg aztán nem is akarom feltartani, csak hát szeretném, ha mesélne azokról a harminc év előtti eseményekről. . . — Nem szívesen emlékszem vissza azokra a szörnyűségekre. De hát ha mór idefáradt. A nevem Frantisek Debnár, itt születtem a faluban, 1931. november 3-án. Nős vagyok, a két gyerek közül a fiam 17, a lányom 11 éves. HŐSÖKRE Motto: A Szlovák Nemzeti Fölkelés nemcsak váratlan meglepetést, hanem nagy politikai és katonai bonyodalmat is jelentett a náci Németország számára. Politikai szempontból a Szlovák Nemzeti Felkelés felforgatta Tisónak Hitlertől függő államát. Frankót állandó félelemben és idegességben tartotta a protektorátus sorsát illetően, végül Magyarországon meggyorsította azokat a tendenciákat, amelyek képviselői hátat akartak fordítani a nád szövetségesnek: egyszóval összekuszálta a nácik közép-európai helyzetét. Gustáv Husik Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről című könyvéből Debnár Frantisek a régi házuk helyén emelt emlékmű előtt, a kislányával, ö maga is tizenhárom éves gyerek volt, amikor a német SS-katonák lemészárolták a családját s más falubelieket 1945. január 21-én, vasárnap, hideg téli reggelre ébredtünk. Egyikünknek sem akaródzott kikelni a jó meleg ágyból. Csak apám, Izidor, ment ki az istállóba megetetni a jószágot. Karácsony után kezdtek szállingózni a hírek, hogy a németek szedik össze a munkabíró férfiakat, hogy erődítéseket építtessenek velük vagy elhurcolják őket a birodalomba. Apám, mint később megtudtuk, rejtekhelyei készített magának. A padláson, a szalma között. Kisvártatva átszalad a szomszéd s azt mondja: „Izidor, bújj el, jönnek a németek!" Apám beszaladt még a szobába értünk, Emil bátyámért meg értem, hogy menjünk vele a pajta padlására s ott segítsünk őt elrejteni, míg eltakarodnak a németek. Meg is tettük, amit mondott s aztán kiszaladtunk az útra. Egy ideig vártunk, s egyszer csak feltűnt két állig felfegyverzett katona, úgy látszik, német őrjárat. A falunk felé közeledtek, velük átellenben, Kl’ak felől férfiakat láttunk, alighanem partizánok voltak, akik a németek lövöldözése elől az erdőbe menekültek. Ekkorra már megindult a többi német is, akik eddig a falut körülvették. Három csoportra oszlottak, kettő az egyik ház felé tartott a falu végén, a harmadik Kl’ak felé indult. Azok, akik az úton felénk közeledtek, csakhamar odaértek, ahol az a két német állt, néhány méternyjre tőlünk. Amint összetalálkoztak, veszett lövöldözésbe kezdtek az erdő felé. Bátyámmal beszaladtam a házba, nehogy találat érjen minket. Jól bereteszeltük a konyhaajtót, s alig értünk a szobába, a németek kézigránátot dobtak a külső ajtóra. A bátyám a szobában rejtőzködött el, én azonban a konyhában bújtam meg a kemence mögött, ahonnan kiláthattam az ablakon, mi történik odakünn. Egy idő múltán a németek abbahagyták a lövöldözést a partizánokra. Egyszerre azt látom, hogy az alvég felől embereket hajtanak maguk előtt a németek a mi házunk felé. A kemence mögül odaszóltam anyámnak, hogy mit művelnek a németek. Egyszerre az egyik német egyenruhás katona jön be az udvarunkba. Kibújtam a kemence mögül s Indulok szembe vele. A konyha ajtaja előtt találkozunk. Azt kérdezi szlovákul: „Hol az apád?" —„Teplába ment, az ott van valahol Selmecbánya közelében" — mondom. — „Mikor ment el? Mikor jön haza?" — „Talán estére." — „Ki van a házban?" Haboztam. De aztán, hogy megint rám ordított, csak kiböktem: „Anyám, négy fivérem, a nővérem meg én." A katona a géppisztolyával hadonászva megint rám dörgött: „Hol vannak a partizánok?!" — s meg sem várva a választ bement a szobába és mindannyiunkat kihajtott, egyikünket-másikunkat félig öltözötten a dermesztő hidegbe. Rettentően fáztunk, hát megkértem a katonát, engedjen minket vissza a szobába. Beengedett. Még mondtam a nővéremnek, gyújtson be, hogy fölmelegedjünk. Aztán megint kimentem. S hát ahogy ott állok, látom, hogy apámat hajtják ki rászegezett géppisztollyal a pajtából. Még valaki odakiáltott: „Ferko, viszik az apádat!" Kisvártatva páncélozott autók érkeztek, köztük egy személykocsi. Megállt a házunk előtt, s kiszállt belőle egy német katona, később mondták, hogy őrnagy volt. A másik német, egy százados, aki behajtott minket a házba, odalépett az őrnagyhoz, tisztelgett s valamit jelentett. Még mindig nem tudtam, mi vár ránk. Amikor a fehérköpenyes őrnagy meghallgatta a jelentést, belépett a házba és egy géppisztolysorozattal leterítette a testvéreimet. Most már mi is tudtuk, milyen sors vár ránk... Anyám a ház előtt kiabálni kezdett: „Emberek, az isten szerelmére, ölik a gyerekeimet!" Be akart rohanni a szobába, de mi, akik kint álltunk, nem engedtük. Egyesek sírtak, ájuldoztak. A lövöldözés után az őrnagy kijött a házból, dühösen parancsolt valamit németül, mire elkezdtek minket, többieket is gorombán taszigálni be a házba. Első volt az anyám, utána két másik asszony, végül negyediknek én, Amikor benn voltunk a konyhában, a német tovább taszigált minket a szobába. Észrevettem az agyonlőtt testvéreimet, ahogy ott feküdtek a padmalyon... Az őrnagy ránk ordított: „Imádkozzatok!" Nem tudom, honnan tudott szlovákul. Ebben a pillanatban felugatott egy géppisztoly. Amikor láttam, hogyan hullanak a gyilkos golyóitól találva a mieink, magam sem tudom már hogyan, de magam is a földre vetettem magam. Közben hajtották be a többieket, s abban a felfordulásban, ahogy azokra lövöldözött, a német nem vette észre, hogy engem nem talált el. Sorban hullottak körülöttem s rám az emberek. Aztán abbamaradt a lövöldözés, s a német kiment. Dolgozni kezdett bennem az életösztön, nem akartam a hullák alatt megfulladni, kínos-keservesen kiszabadítottam magam s bemásztam előbb az ágy, majd az íróasztal alá, amit az erdész hagyott nálunk. Megbújtam ott s láttam, hogy további embereket tuszkolnak be egyenként s gyilkosunk sorra lelövi őket. Mikor már mind a földön feküdtek, a német a konyhában meg a szobában még rájuk lőtt. Amikor aztán már senki és semmi sem mozgott, kiment, majd mindnyájan elvonultak Kl’ak irányába. Szerencsére a lelövöldözött embereket őrizet nélkül hagyták. Amikor elcsendesedett a falu előjöttem rejtekhelyemről, keresztülmásztam a hullákon s kinéztem az ablakon. Nem
