A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-08 / 6. szám
Tudatos művészet - elkötelezett művész Szavak helyett többet mondanak a tettek. Ebben az esetben a „tettek“ dokumentumai: festmények. Akvarellek, olajfestmények. A mór hiányzók helyett fényképek. Elöljáróban beszéljenek a fényképek. Bemutatónak hármat közlünk belőlük. Csemlczky László festőművész alkotásai. Csemiczky László érdemes művészé. A közölt alkotások közül az egyik Szlovákia sok-sok falucskájának egyikét ábrázolja. A falucska népe üdvrivalgással fogadja felszabadítóit, a Szlovákia hegyei közé érkező szovjet katonákat. Hosszú vonalban széthúzódott menetben érkeznek a jövevények, hozzák az elébe sietőknek a szabadságot, a felszabadulást. Ezt a képet először az SZLKP IX. kongresszusán láttam, Sokan megálltak az örömet, felszabadulást sugárzó vászon előtt. Az idén 65. -életévét betöltő művész alkotásának jelentős része a elkötelezett művészet keretébe tartozik. Liptói tájak, hegyi falucskák. Az egyik a liptói völgyben: Csemic. Itt született 1909-ben Csemiczky László. A látóhatár ködéből előbukkan a Kriváft, a Choé, a Király-hegy. Festői táj, nyilván ennek a környezetnek szelíd színei varázsol-, ták el a felcseperedő Csemiczky-gyereket. Elvarázsolták annyira, hogy soha többé nem tudott és nem is akart szabadulni a színek szépségétől. Nem proletór-gyerekkén látta meg a napvilágot. Viszonylagos jólétben élt a csalód. Kúriában nőtt fel, a tágas szobákból függönyök zárták ki a külvilágot, Beethovent játszották a zongorán, márkás porcelán díszítette a tálalót, ezüst evőeszköz fogadta a vendéget, és festmények függtek a falon. Felcseperedvén, a már diók Csemlczky mégis ott menetelt a proletárok sorában, egy síkban a nincstelenekkel, munkanélküliekkel, éhezőkkel. Nem a felszabadulás után lett a kommunista párt tagja, hanem immár több mint negyven éve, 1929-ben. Gimnazista koromban feltekintettünk a néhány esztendővel idősebb, de már „befutott“ Csemlczky Lacira. Akkoriban már elismerőleg írtak, beszéltek a fiatal, tehetséges festőművészről. „Hát hiszen a festményei remekek, csak ne volna kommunista" — mondták róla a város „előkelőségei“. Voltak, akik „vörös piktorként“ * emlegették. Akadtak olyanok is, akik megbotránkoztak: „Kúriában született és nagy kommunistát Játszik“. Játszotta? Az elkövetkező évek bizonyítottak. A „vörös piktor“ akkor is kommunista maradt, amikor a vörös jelző életveszéllyel járt, mert hiszen a fasiszták a Gestapo pribékjei még a „rózsaszínűek“ ellen is hajtóvadászatot rendeztek. A félénknek látszó, törékenynek ható „piktorban“ több volta mersz, mint sok másban. Ehhez akkor nem volt elég a meggyőződés, megszállottság, fanatizmus kellett hozzá. „Laci, vigyázz, már felfigyeltek rád..— óvták barátai. Falra hányt borsóként pergett le róla az intő szó. Nyíltan beszélt: szóval is munkó-A Vörös HtuisercK fogadás» Csemlczky László festőművész a képzőművészeti l'o iskolán még ma Is fiatalos lelkesedéssel tanítja növendékeit „Márciusban leszek 65 éves, a fiatalok közül sokan konzervatívnak tartanak. Hányszor mondták már nyíltan a szemembe, hogy sajnálnak bennünket, idősebbeket. Mit válaszoljak? Talán azt, hogy némelyiküket én is sajnálom, főképp azokat, akik erőnek erejével modernek- akarnak lenni.. A budapesti Akadémián Csók István tanítványa volt, Azé a Csóké, aki fogalom a magyar képzőművészetben. Azé a Csók Istvónné, aki tanítványaiban tévedhetetlen szemmel "meglátta csalhatatlan érzékkel megérezte a tehetséget. „Másodéves koromban ezt a rajzot meglátta és elkérte tőlem a mester“ — emlékezik vissza könnyes meghatottsággal a kis, ám mégis jelentős epizódra, Csemlczky László. Aki azóta maga is sok-sok tanítványt készített fel a művészi hivatásra. Az üvegtetőn beözönlő fény csak fokozza a falon függő festmények hatását. Élénkek a színek a portrékon. A tájképek tónusa lágy’. Hihetetlen, de mintha a természet ölén még az indulatok is elcsitulnának benne. „Ha elfáradok a munkában, felmegyek Liptóba, megfiatalodni“ — mondja mosolyogva^ Alkot és tanít, fáradhatatlanul, vasszorgalommal. Csak látszólag törékeny alkata, hihetetlen szívóssággal viseli el a fáradalmakat. Egy kissé fáradt, néha elkedvetlenedik, de amikor a művészetről beszél, felcsillan szemében a fiatalos tűz. „Ennyi sok kép, nem is igaz, hogy ennyit festettem. Magam sem tudom, hányat.. A rejtett öröm kicsendül hangjából. Egy alkotó élet bőséges terméke. Fáradt szeme is örömről tanúskodik, arról az örömről, amit érez, amit ott látni képein, öröm, valódi, hamisítatlan öröm. A bánat, az ő bánata, melankolikus, nem erőltetett, nem kiáltó jajszó. A színek lágy áthangolással simulnak egymásba, zökkenők nélkül. Liptói képeit nézve Petőfi, Babits szerénysége jut eszembe és Kisfaludy „Szülőföldem szép .határa. ..“ Kedves, lírai átszövésű az ő szülőföldjének is szép határa, virágos rétjei, lankái, csalitjai és ebbe a szép határba jól beilleszkednek az ottaniak, a liptói emberek, a rokonok és ismerősök, az egykori jóbarát-pásztorflúk, proletárlegénykék. Kisfaludy jut eszünkbe, de Ady is a „Proletár fiú versével, és a „Párizsban járt az ősz^-szel, mely beszökött a Szajna partjára. Az őszi színek, a cézannei hangulat ott van a falon, Párizs lett az ő Bakonya is, Cézanne-tól tanult, a Louvre-t látogatta, a Szajna partján sokat tanult, sokat fejlődött. Megjárta Budapestet. Moszkvát, Bécset, Párizst és a napos Itáliát. Kereste a szépet, a gyengédségnek hódolt, szinte arculcsapásként érte a fasizmus térnyerése. Ecsetjével hirdette, védte, óvta a szocializmust, a szocialista humanizmust. Ember maradt az embertelenségben. Messze látott, messzebb, mint sok kortérsa. Ki mert állni a proletárok igaza mellett, ecsettel és tettekkel küzdött a földhözragadt szegény nép érdekeiért. Már az indulásakor elkötelezett művész volt és az is maradt. —os— val is. Az utóbbi tette őt „veszedelmesebbé“. Nyilván csak az mentette meg a lebukástól, hogy senki sem tételezte fel róla a vakmerőséget: Embereket bújtatott, menekülőket segített és hadat viselt ecsetjével az igazságtalanság, az emberi jogok sárba és vérbe tiprása ellen. A vérzivataros esztendők festményeinek tónusain, borultságán is meglátszottak. Mélyen, gyötrően hatottak rá a borzalmas szenvedések, az idegőrlő bizonytalanság, ismerősei, jóbarátai halálveszedelme. Tombolt a terror, a fasiszta csizma végigtaposta Európát. Művészi hitvallása? „Sokat láttam, sokat dolgoztam“ mondja egy kis mélabúval. Együtt néztük a müveiről készült fényképeket. Sok van belőlük. Pedig munkájának Jelentős részéről még emléke sem maradt. £bngészgetem az elsárgult újságkivágásokat. A legrégebbek, a legsárgábbak a felbukkanó tehetséget méltatják, az indulást. Sok mindent írtak róla, a csaknem félévszázados alkotómunka eredményeiről. Sok mindent, de ez a sok is kevés. Festőművész-társa és egykori Jó barátja, Jankó Alexy 1935-ben a következőket írta róla az Elánban: „Tornyos kúria táplálta tejjel és a hazai ízlés illatával, parasztgyerek, keszeg pásztorlegénykék voltak a legjobb barátai. Elbűvölték őt a liptói táj színei...“ Ecsete, keze, képzelete, érzelme, alkotóereje tehetséggel, szorgalommal párosulva hozta létre csodás akvarelljeit, olajfestményeit. Az ún. modernség soha nem környékezte meg, nem érezte szükségét, hogy kövesse az Időközönként divatossá lett és felkapott irányzatokat.
