A Hét 1973/2 (18. évolyam, 27-52. szám)

1973-11-09 / 45. szám

Ajnácskö — a XVII. századból szár­mazó rézkarc nyomán — Ne búsulj édesapám, megtalál­juk! — vigasztalta a lány. — Hol találjuk meg, ha már min­dent tüzetesen átkutattam ...? — Hogy hol... ? Ott, ahol elvesz­tetted — válaszolta pajkosan a lány. Az erdők mögül felkúszott az ég bársonyára a telihold, beezüstözte a fák csúcsát, az ágakon át világossá­got vetett a habzó patak tükrére és be-bekukucskált a házacskák apró ablakain. Még a kutyák is elhallgat­tak, mélységes csönd ülte meg a tá­jat. — Kislányom, feküdjünk le — ja­vasolta halkan Gömöri István. — Le­het, igazad lesz, megtaláljuk a kar­dot. Néked jobb a szemed, talán meg­találod. Eloltották a kis mécsest, a lány is ment a szobájába, lefeküdni. De nem tudott elaludni. A telihold fénykévé­jében gyönyörködött, gondolkozott. Miért várja meg a reggelt? — tű­nődött — hiszen a telihold ezüstös fényében is jól látni. Elmegyek, meg­keresem a kardot. Mire apám fel­ébred, már ott lelheti a reggeliző asztalon... Csöndben felöltözött nehogy a szomszéd szobában alvó apját fel­keltse. Felvette a nagykendőt és ment az erdőbe. Lépésről lépésre mindent átkutatott, de hiába. A kardot ő sem találta. Már éjfélre járt, amikor a hold elbújt a felhők mögé. Hirtelen sötétség borult az erdőre. A lány fá­radtan leült egy kőre, várva, hogy a hold kibújjon a felhők mögül. El­aludt ... A nap már jócskán az erdő fölé kapaszkodott, melegével elöntötte a tájat, amikor felébredt. Furcsa, érde­kes álma volt. Szivárványszínű csip­kés selymekbe öltözött nagyon szép nő jelent meg álmában. — Te még gyenge kislány vagy, egyedül sohasem találnád meg a kardot... Azért jöttem, hogy segít­sek. De jól figyelj rám... Ha feléb­redsz, menj az Oroszlán-szikla északi oldalához. Ott állj meg, s tégy tizen­öt lépést bal kéz felé. Egy kis cserje tövében megtalálod a kardot... A reggeli széllel versenyre kelve futott a lány az Oroszlán-sziklához. Az északi oldalánál megállt. Hango­san számolta a lépéseket. — Egy . .. kettő ... tíz ... tizen­öt... — Megállt. És valóban a cserje tövében ott fe­küdt apja kardja. Az eső pillanatban azt hitte, hogy mindez még álom. De amikor a földről felemelte a drága­kövekkel díszített aranyos hüvelyű díszkardot, s örömében magához ölelte, csókolgatta, már biztos volt benne, hogy valóban megtalálta a kardot. Azonnal hazafelé indult. Amikor odaért az erdő peremén le­vő tisztáshoz, segélykiáltásokat hal­lott. — Segítség ... ! Segítség ... ! — visszhangzott a segélykérő kétségbe­esett kiáltása. A következő pillanatban már lát­ta, hogy tőle alig néhány lépésnyire egy fiatal vadászt habzó pofájú, fel­bőszült vadkan üldöz. A hatalmas állat már-már utolérte. A lány nem veszítette el lélekjelenlétét. A pilla­nat töredéke alatt kirántotta tokjá­ból a kardot, s teljes erejével a mel­lette elrohanó vadkan fejére sújtott. Az állat megtántorodott. A bátor lány ügyesen kihasználta ezt a pilla­natot: gyors mozdulattal a kardot a vadkan nyakába döfte. A hatalmas állat földre rogyott, kinyújtózkodolt még néhányat vonaglott és kimúlt. A fiatal vadász annyira meglepő­dött, hogy szó sem jött ajkára. Ügy bámulta megmentőjét, mint valami égi tüneményt. Végre megszólalt: — Ki vagy bátor lány? Ilyen ha­talmas vadkant még tapasztalt va­dásznak is ritkán sikerül elejtenie ... — Előbb mondd meg, ki vagy te! — Nézz jobbra a hegytetőre. Ott áll a váram. Apám építette ... Most meg a lány lepődött meg annyira, hogy szólni sem tudott. Hin­ni sem akart a szemének, gyönyörű, mesebeli lovagvár állt előtte. — Gömöri Istvánnak, a környék urának vagyok a lánya — szólt végre az őt bámuló fekete hajú sudár le­génynek. Nagyon szép a várad ... Mindig ilyenről álmodoztam. A fiatal vadász még mondani akart valamit, de lovasok vették körül, élü­kön Gömöri Istvánnal. Az öregember hihetetlen könnyedséggel felkapta lá­nyát, maga mellé ültette a nyeregbe s a lovasok elvágtattak. — Miért szöktél el? Merre jártál? Pirkadat óta keresünk... Már az egész erdőt átkutattuk. Lánya nem válaszolt a kérdésre. Nagykendője alól elővette a díszkar­dot s odaadta apjának. Gömöri Ist­ván örömében ölelgette, csókolgatta lányát, olyannyira, hogy kis híján mindketten leestek a paripa hátáról. — Kislányom, kérj tőlem, amit akarsz! Minden kívánságodat teljesí­tem! — mondotta meghatottan. A lány azonnal válaszolt. — A közeli vár úrnője akarok len­ni! — Sajnos ezt a kérésedet nem tel­jesíthetem — mondotta szomorúan a hadvezér. — És meglátod, mégis az új vár úrnője leszek! — Az lehetetlen... A várat egyik alattvalóm, hűséges öreg tisztem az uralkodó engedélyével építette, öreg, fehérhajú özvegyember, az ő felesé­ge nem lehetsz ... Kérj valami mást mindent teljesítek. — Az lehet, hogy a vár ura öreg, de van egy fia, szép, sudár ifjú — szólt csendesen a lány. — Előbb men­tettem meg az életét, nagyon meg­tetszett nekem... — Ha ez így van, akkor talán mé­gis te leszel az új vár úrnője. De az nemcsak tőled függ ... Gömöri István másnap hajnalban két szolgájával útra kelt Budára, ele­get téve a király meghívásának, aki fontos ügyekben az ő véleményét is tudni akarta. A lány égett a szerelemtől. Szünte­len a hollófekete hajú fiatal vadász­ra gondolt, mindenütt őt látta... Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ne találkozzon ismét vele. Nap mint nap kilovagolt az erdő peremé­re, arra a tisztásra, ahol megmentet­te szerelme életét. Ott bolyongott a vár körül, megcsodálta a dércsípte, pirosló levelű vadszőlővel befuttatott lovagvár főbejáratát, de a fiatal lo­vaggal nem találkozott. Elmúltak a verőfényes őszi napok. A hideg szél bele-belekapott az erdő hatalmas fáinak koronájába. Az eső­zéstől megduzzadt patak zúgva tör­tetett, medréből messzire fröccsent a víz, az alacsonyabb fekvésű földe­ken, réteken úgy csillogtak a pocso­lyák, mint a kisírt szemek. Szomorú­ság lepte el a tájat és a szerelmes lány szívét. Végre megszűntek az őszi esők. Az utak megszikkandtak, kissé megke­ményedtek. A kékes felhők alatt var­jak és csókák seregei vonultak. Olyan magasan repültek, hogy a szem alig különböztette meg őket, a fül alig fogta föl krákogásuk vad, fájdalmas lármáját, mely az őszi éjek nyöször­géséhez volt hasonlatos. Gömöri István lánya patkoltatni vitte a lovát. Kedvencét maga vitte a kovácshoz, úgy vigyázott rá, mint szeme fényére. A tágas kovácsműhelyben vörös fényt árasztott a tűz. Az izzó parázs előbb sercegett, majd vörhenyes lángra kapott. A kovácsmester ott állt az üllőnél, szeme úgy csillogott, mint a parázs, amikor megpillantot­ta a lányt. Még erősebben kalapálta az izzó vasat, a szikrák vadul röp­ködtek széjjel kalapácsa alól, és sis­teregve aludtak ki a lucskos földön. Üjból megtüzesítette a patkót üteme­sen kalapálta, közben lopva a lány­ra tekintgetett, s kaján mosoly ját­szadozott vörös bajsza alatt. Leste a pillanatot, mikor veszi észre a lány a fiatal lovagot, aki a műhely sötét sarkából árgus szemmel minden mozdulatát figyeli. A lányt azonban most nem érde­kelte más, csak a lova. Miközben patkolták, nyakát, fejét simogatta, becézgette. Már elmenőben volt, ami­kor előlépett a fiatal lovag. A szerel­mes lánynak meglepetésében majd megállt a szíve dobogása. A fiú oda­lépett hozzá. Megérintette a karját. S a lány szinte megbabonázva követ­te. Mentek, szótlanul lépkedve egy­más mellett. Nehéz, nyirkos köd ülte meg a tá­jat. Lélegzeni is alig lehetett. A töl­tésre vezető út meredek, csúszós volt, a ló új patkóival óvatosan, lassan lépkedett. — Hideg tél lesz — szólalt meg végre a lovag. — Igen, mondják az öregek ... — Sokat gondoltam rád, nagyon örülök, hogy láthatlak — folytatta csendesen a lovag. — Én is nagyon vágyódtam arra, hogy lássalak ... Hirtelen ismét elnémultak. A lány azért, mert úgy érezte, hogy többet mondott a kelleténél, elárulta érzel­meit, a lovag meg azért nem szólt mert attól félt, hogy a lány vissza­vonja, amit mondott. A ló megcsú­szott, beütötte egy kőbe a lábát. — Jaj, nemsokára ránk sötétedik. Szegény állat, lesántult — mondta sóhajtva a lány. — Félsz a sötétségtől? — Dehogy félek — suttogta a lány, de közben félősen odasimult a lovag­hoz. Ügy csillog a szeme, mint a far­kasé, szinte csoda! — állapította meg magában a lány, majd hogy mondjon valamit, megszólalt: r- Mára várom haza édesapámat. Talán már meg is érkezett. — Nagyszerű! Már napok óta le­sem, mikor érkezik. Beszélni szeret­nék vele. — Miről? — Kettőnkről... A lány szíve egyre gyorsabban vert. Csak úgy lángolt az orcája. Szerel­mesen simult a lovagjához. — Szeretsz... ? — kérdezte halkan. A lovag megállt. Elengedte a ló kantárját, hirtelen mozdulattal át­ölelte a lányt és megcsókolta. A lány nem ellenkezett. Szenvedélyesen vi­szonozta a csókot. Észre sem vették, hogy a ló kíváncsian bámulja őket, majd elszégyenkezve egyedül, lassan hazafelé ballag. Gömöri István jókedvűen érkezett haza. A néhány hét alatt, míg távol volt, mintha újjászületett, megfiata­lodott volna. Szolgáinak értékes aján­dékokat osztogatott, majd meghagy­ta, hogy a kocsin levő ládát elővi­gyázatosan vigyék a lánya szobájába. — Dehát, hol az a lány? — A kovácshoz ment. Lovát pat- koltatja — mondotta az egyik szolga. — Éppen most jött meg a ló, de egyedül — közölte egy másik. Gömöri István arca elkomorodott. De tüstént felvidult, amikor megpil­lantotta a lányát, élete egyedüli örö­mét. — Már megijedtem, hogy valami baj ért — mondta, gyöngéden meg­ölelte, megcsókolta. — Már attól tar­tottam, hogy ellenség portyázik erre­felé, elraboltak. — Van, aki vigyázzon rám! 0, a mátkám. Azért jött, hogy megkérje a kezemet. — És ... szereted ? — Nagyon. Nem tudom nélküle el­képzelni az életemet. — De én sem — tette hozzá vidá­man a lovag —, hiszen ő mentette meg az életemet. Gömöri István huncutul kacsintott a lányára, majd a fiúra. Odalépett a hatalmas tölgyfa szekrényhez s egy karcsú nyakú agyagkorsót vett ki be­lőle. Leszedte a butélia szájáról a pecsétviaszt, három ezüstserleget tett az asztalra, s megtöltötte gyöngyöző borral. Az egyik serleget koccintásra emelte: Ajnácskö várának romjai — Fiam, egyetlen lányomat, életem egyedüli kincsét adom neked. Egy feltétellel: szeresd úgy, mint én, és nagyon becsüld meg ... A fiatal lovagot meghatotta az öregember kérése. — Szerelmem olyan szilárd, mint az a szikla, amelyen várunk áll — mondotta csöndesen, ünnepélyesen. — Szilárd és örök, semmi sem pusz­títhatja el. Ezért azt szeretném ja­vasolni, engedjétek meg, hogy beve­hetetlen várunkat mától Hajnácská- nak nevezzem. A lány meglepetten szólalt meg: — Honnan tudod, hogy engem Hajnácskának hívnak? — Hiszen én nem árultam el a nevemet... — Még aznap, amikor megmentet­ted az életemet! Késő éjszakáig er­refelé bolyongtam, de nem mertem bekopogni. Féltem ... — Mitől, kitől...? , — Attól, hogy kikosarazol... Gömöri István még mindig koccin­tásra tartotta serlegét. Hosszasan gyönyörködött a fiatalok csókjában, de amikor annak valahogyan nem akart vége lenni, gyöngéden megko­pogtatta a lovag vállát: — Az eljegyzést nemcsak csókkal, de tüzes borral is meg kell ünnepel­ni, — mondotta s kezükbe nyomott egy-egy serleget. — Egészségetekre, igaz szerelme­tekre ürítem kupámat... hét 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom