A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-09 / 45. szám
Ajnácskö — a XVII. századból származó rézkarc nyomán — Ne búsulj édesapám, megtaláljuk! — vigasztalta a lány. — Hol találjuk meg, ha már mindent tüzetesen átkutattam ...? — Hogy hol... ? Ott, ahol elvesztetted — válaszolta pajkosan a lány. Az erdők mögül felkúszott az ég bársonyára a telihold, beezüstözte a fák csúcsát, az ágakon át világosságot vetett a habzó patak tükrére és be-bekukucskált a házacskák apró ablakain. Még a kutyák is elhallgattak, mélységes csönd ülte meg a tájat. — Kislányom, feküdjünk le — javasolta halkan Gömöri István. — Lehet, igazad lesz, megtaláljuk a kardot. Néked jobb a szemed, talán megtalálod. Eloltották a kis mécsest, a lány is ment a szobájába, lefeküdni. De nem tudott elaludni. A telihold fénykévéjében gyönyörködött, gondolkozott. Miért várja meg a reggelt? — tűnődött — hiszen a telihold ezüstös fényében is jól látni. Elmegyek, megkeresem a kardot. Mire apám felébred, már ott lelheti a reggeliző asztalon... Csöndben felöltözött nehogy a szomszéd szobában alvó apját felkeltse. Felvette a nagykendőt és ment az erdőbe. Lépésről lépésre mindent átkutatott, de hiába. A kardot ő sem találta. Már éjfélre járt, amikor a hold elbújt a felhők mögé. Hirtelen sötétség borult az erdőre. A lány fáradtan leült egy kőre, várva, hogy a hold kibújjon a felhők mögül. Elaludt ... A nap már jócskán az erdő fölé kapaszkodott, melegével elöntötte a tájat, amikor felébredt. Furcsa, érdekes álma volt. Szivárványszínű csipkés selymekbe öltözött nagyon szép nő jelent meg álmában. — Te még gyenge kislány vagy, egyedül sohasem találnád meg a kardot... Azért jöttem, hogy segítsek. De jól figyelj rám... Ha felébredsz, menj az Oroszlán-szikla északi oldalához. Ott állj meg, s tégy tizenöt lépést bal kéz felé. Egy kis cserje tövében megtalálod a kardot... A reggeli széllel versenyre kelve futott a lány az Oroszlán-sziklához. Az északi oldalánál megállt. Hangosan számolta a lépéseket. — Egy . .. kettő ... tíz ... tizenöt... — Megállt. És valóban a cserje tövében ott feküdt apja kardja. Az eső pillanatban azt hitte, hogy mindez még álom. De amikor a földről felemelte a drágakövekkel díszített aranyos hüvelyű díszkardot, s örömében magához ölelte, csókolgatta, már biztos volt benne, hogy valóban megtalálta a kardot. Azonnal hazafelé indult. Amikor odaért az erdő peremén levő tisztáshoz, segélykiáltásokat hallott. — Segítség ... ! Segítség ... ! — visszhangzott a segélykérő kétségbeesett kiáltása. A következő pillanatban már látta, hogy tőle alig néhány lépésnyire egy fiatal vadászt habzó pofájú, felbőszült vadkan üldöz. A hatalmas állat már-már utolérte. A lány nem veszítette el lélekjelenlétét. A pillanat töredéke alatt kirántotta tokjából a kardot, s teljes erejével a mellette elrohanó vadkan fejére sújtott. Az állat megtántorodott. A bátor lány ügyesen kihasználta ezt a pillanatot: gyors mozdulattal a kardot a vadkan nyakába döfte. A hatalmas állat földre rogyott, kinyújtózkodolt még néhányat vonaglott és kimúlt. A fiatal vadász annyira meglepődött, hogy szó sem jött ajkára. Ügy bámulta megmentőjét, mint valami égi tüneményt. Végre megszólalt: — Ki vagy bátor lány? Ilyen hatalmas vadkant még tapasztalt vadásznak is ritkán sikerül elejtenie ... — Előbb mondd meg, ki vagy te! — Nézz jobbra a hegytetőre. Ott áll a váram. Apám építette ... Most meg a lány lepődött meg annyira, hogy szólni sem tudott. Hinni sem akart a szemének, gyönyörű, mesebeli lovagvár állt előtte. — Gömöri Istvánnak, a környék urának vagyok a lánya — szólt végre az őt bámuló fekete hajú sudár legénynek. Nagyon szép a várad ... Mindig ilyenről álmodoztam. A fiatal vadász még mondani akart valamit, de lovasok vették körül, élükön Gömöri Istvánnal. Az öregember hihetetlen könnyedséggel felkapta lányát, maga mellé ültette a nyeregbe s a lovasok elvágtattak. — Miért szöktél el? Merre jártál? Pirkadat óta keresünk... Már az egész erdőt átkutattuk. Lánya nem válaszolt a kérdésre. Nagykendője alól elővette a díszkardot s odaadta apjának. Gömöri István örömében ölelgette, csókolgatta lányát, olyannyira, hogy kis híján mindketten leestek a paripa hátáról. — Kislányom, kérj tőlem, amit akarsz! Minden kívánságodat teljesítem! — mondotta meghatottan. A lány azonnal válaszolt. — A közeli vár úrnője akarok lenni! — Sajnos ezt a kérésedet nem teljesíthetem — mondotta szomorúan a hadvezér. — És meglátod, mégis az új vár úrnője leszek! — Az lehetetlen... A várat egyik alattvalóm, hűséges öreg tisztem az uralkodó engedélyével építette, öreg, fehérhajú özvegyember, az ő felesége nem lehetsz ... Kérj valami mást mindent teljesítek. — Az lehet, hogy a vár ura öreg, de van egy fia, szép, sudár ifjú — szólt csendesen a lány. — Előbb mentettem meg az életét, nagyon megtetszett nekem... — Ha ez így van, akkor talán mégis te leszel az új vár úrnője. De az nemcsak tőled függ ... Gömöri István másnap hajnalban két szolgájával útra kelt Budára, eleget téve a király meghívásának, aki fontos ügyekben az ő véleményét is tudni akarta. A lány égett a szerelemtől. Szüntelen a hollófekete hajú fiatal vadászra gondolt, mindenütt őt látta... Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ne találkozzon ismét vele. Nap mint nap kilovagolt az erdő peremére, arra a tisztásra, ahol megmentette szerelme életét. Ott bolyongott a vár körül, megcsodálta a dércsípte, pirosló levelű vadszőlővel befuttatott lovagvár főbejáratát, de a fiatal lovaggal nem találkozott. Elmúltak a verőfényes őszi napok. A hideg szél bele-belekapott az erdő hatalmas fáinak koronájába. Az esőzéstől megduzzadt patak zúgva törtetett, medréből messzire fröccsent a víz, az alacsonyabb fekvésű földeken, réteken úgy csillogtak a pocsolyák, mint a kisírt szemek. Szomorúság lepte el a tájat és a szerelmes lány szívét. Végre megszűntek az őszi esők. Az utak megszikkandtak, kissé megkeményedtek. A kékes felhők alatt varjak és csókák seregei vonultak. Olyan magasan repültek, hogy a szem alig különböztette meg őket, a fül alig fogta föl krákogásuk vad, fájdalmas lármáját, mely az őszi éjek nyöszörgéséhez volt hasonlatos. Gömöri István lánya patkoltatni vitte a lovát. Kedvencét maga vitte a kovácshoz, úgy vigyázott rá, mint szeme fényére. A tágas kovácsműhelyben vörös fényt árasztott a tűz. Az izzó parázs előbb sercegett, majd vörhenyes lángra kapott. A kovácsmester ott állt az üllőnél, szeme úgy csillogott, mint a parázs, amikor megpillantotta a lányt. Még erősebben kalapálta az izzó vasat, a szikrák vadul röpködtek széjjel kalapácsa alól, és sisteregve aludtak ki a lucskos földön. Üjból megtüzesítette a patkót ütemesen kalapálta, közben lopva a lányra tekintgetett, s kaján mosoly játszadozott vörös bajsza alatt. Leste a pillanatot, mikor veszi észre a lány a fiatal lovagot, aki a műhely sötét sarkából árgus szemmel minden mozdulatát figyeli. A lányt azonban most nem érdekelte más, csak a lova. Miközben patkolták, nyakát, fejét simogatta, becézgette. Már elmenőben volt, amikor előlépett a fiatal lovag. A szerelmes lánynak meglepetésében majd megállt a szíve dobogása. A fiú odalépett hozzá. Megérintette a karját. S a lány szinte megbabonázva követte. Mentek, szótlanul lépkedve egymás mellett. Nehéz, nyirkos köd ülte meg a tájat. Lélegzeni is alig lehetett. A töltésre vezető út meredek, csúszós volt, a ló új patkóival óvatosan, lassan lépkedett. — Hideg tél lesz — szólalt meg végre a lovag. — Igen, mondják az öregek ... — Sokat gondoltam rád, nagyon örülök, hogy láthatlak — folytatta csendesen a lovag. — Én is nagyon vágyódtam arra, hogy lássalak ... Hirtelen ismét elnémultak. A lány azért, mert úgy érezte, hogy többet mondott a kelleténél, elárulta érzelmeit, a lovag meg azért nem szólt mert attól félt, hogy a lány visszavonja, amit mondott. A ló megcsúszott, beütötte egy kőbe a lábát. — Jaj, nemsokára ránk sötétedik. Szegény állat, lesántult — mondta sóhajtva a lány. — Félsz a sötétségtől? — Dehogy félek — suttogta a lány, de közben félősen odasimult a lovaghoz. Ügy csillog a szeme, mint a farkasé, szinte csoda! — állapította meg magában a lány, majd hogy mondjon valamit, megszólalt: r- Mára várom haza édesapámat. Talán már meg is érkezett. — Nagyszerű! Már napok óta lesem, mikor érkezik. Beszélni szeretnék vele. — Miről? — Kettőnkről... A lány szíve egyre gyorsabban vert. Csak úgy lángolt az orcája. Szerelmesen simult a lovagjához. — Szeretsz... ? — kérdezte halkan. A lovag megállt. Elengedte a ló kantárját, hirtelen mozdulattal átölelte a lányt és megcsókolta. A lány nem ellenkezett. Szenvedélyesen viszonozta a csókot. Észre sem vették, hogy a ló kíváncsian bámulja őket, majd elszégyenkezve egyedül, lassan hazafelé ballag. Gömöri István jókedvűen érkezett haza. A néhány hét alatt, míg távol volt, mintha újjászületett, megfiatalodott volna. Szolgáinak értékes ajándékokat osztogatott, majd meghagyta, hogy a kocsin levő ládát elővigyázatosan vigyék a lánya szobájába. — Dehát, hol az a lány? — A kovácshoz ment. Lovát patkoltatja — mondotta az egyik szolga. — Éppen most jött meg a ló, de egyedül — közölte egy másik. Gömöri István arca elkomorodott. De tüstént felvidult, amikor megpillantotta a lányát, élete egyedüli örömét. — Már megijedtem, hogy valami baj ért — mondta, gyöngéden megölelte, megcsókolta. — Már attól tartottam, hogy ellenség portyázik errefelé, elraboltak. — Van, aki vigyázzon rám! 0, a mátkám. Azért jött, hogy megkérje a kezemet. — És ... szereted ? — Nagyon. Nem tudom nélküle elképzelni az életemet. — De én sem — tette hozzá vidáman a lovag —, hiszen ő mentette meg az életemet. Gömöri István huncutul kacsintott a lányára, majd a fiúra. Odalépett a hatalmas tölgyfa szekrényhez s egy karcsú nyakú agyagkorsót vett ki belőle. Leszedte a butélia szájáról a pecsétviaszt, három ezüstserleget tett az asztalra, s megtöltötte gyöngyöző borral. Az egyik serleget koccintásra emelte: Ajnácskö várának romjai — Fiam, egyetlen lányomat, életem egyedüli kincsét adom neked. Egy feltétellel: szeresd úgy, mint én, és nagyon becsüld meg ... A fiatal lovagot meghatotta az öregember kérése. — Szerelmem olyan szilárd, mint az a szikla, amelyen várunk áll — mondotta csöndesen, ünnepélyesen. — Szilárd és örök, semmi sem pusztíthatja el. Ezért azt szeretném javasolni, engedjétek meg, hogy bevehetetlen várunkat mától Hajnácskának nevezzem. A lány meglepetten szólalt meg: — Honnan tudod, hogy engem Hajnácskának hívnak? — Hiszen én nem árultam el a nevemet... — Még aznap, amikor megmentetted az életemet! Késő éjszakáig errefelé bolyongtam, de nem mertem bekopogni. Féltem ... — Mitől, kitől...? , — Attól, hogy kikosarazol... Gömöri István még mindig koccintásra tartotta serlegét. Hosszasan gyönyörködött a fiatalok csókjában, de amikor annak valahogyan nem akart vége lenni, gyöngéden megkopogtatta a lovag vállát: — Az eljegyzést nemcsak csókkal, de tüzes borral is meg kell ünnepelni, — mondotta s kezükbe nyomott egy-egy serleget. — Egészségetekre, igaz szerelmetekre ürítem kupámat... hét 19
