A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-28 / 52. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV Po liny in e zre d e n szerelme 3 Amikor az éveire gondolt, eszébe jutott Galina Petrovna kora is. Ügy szemre, huszonhét évesnek látszott, de már az első estén az ezrednél elárulta naki, hogy egykorúak — ő is harminckét éves. Senki sem kérdezte, ő maga mondta meg, és ez is tetszett akkor Polinyinnak... Most azonban eszébe jutott, hogy amikor találkoztak, Galina Petrovna mindenről beszélt, csak éppen a saját életéről nem. Végül is nem várhatta harmickét éves koráig azt a napot, amikor megírhatja Polinyinnek ezt a levelet. „Vajon milyen élete lehetett?“ — tette fel magában a kérdést féltékenykedve Polinyin — „Valószínűleg olyan, amiről nem szívesen beszél az ember. Lehet, hogy most is férjnél van? Lehet, hogy a férje valami színész, itt a brigádban, aki vele együtt utazik? És csupán kollégáknak mutatták magukat, ki tudja náluk megállapítani, hogy ki kinek kije? Igaz, mintha semmi sem vallana erre, de akkor meg lehet, hogy a férje nem itt van, hanem Moszkvában, vagy valahol a kiürítésben.“ Szerette volna most mindjárt látni Galina Petrovnát, és nyíltan megkérdezni tőle mindent. De most már nevetséges lett volna félútról visszafordíttatni a gépkocsit a színházhoz. Kényelmetlen lett volna Gricko előtt is, meg a gépkocsivezető előtt is. Az út elkanyarodott az öböltől a hegyek irányába; a hó alól mint hahalrnas vakondtúrások feketéllettek a kőomladékok, az égbolt szürke volt; a hó itt-ott hullámokban sepert át az úton. — Mit szól az időhöz, ezredes elvtárs? — kérdezte Gricko. — Tegnap még repülőidő volt, de elköszönt. Hogy mikor látjuk viszont újra, azt a meteorológusok még csak nem is jósolják. Azt mondják, Norvégia felől ciklon közeledik. — A meteorológusok hazudhatnak is, de az utat betemeti a hó, az biztos! — mondta Polinyin, és arra gondolt, hogy minél hamarabb valami ürügyet kell találnia, hogy Murmanszkba utazhasson és meglátogathassa Galina Petrovnát. A repülőtér, amelynek egyik felét Polinyin ezrede, másik felét pedig két angol repülőraj foglalta el, ugyanúgy mint a többi itteni repülőtér, nem állt másból, mint egy kis térségből, amelyet megtisztítottak a kőomladékoktól. és körül volt véve sziklákkal. A repülőgépek, a kifutópályán álló ügyeletes raj kivételével, a repülőtér szélén, fedezékekben voltak. A repülőszemélyzet helyiségei, a törzs- és ügyeletesi iroda, az ebédlő és a klubhelyiség a sziklához tapadó behavazott fedezékben bújtak meg, összezsúfolva. Amikor a repülőtér széléhez értek, a szél felkapta a havat, amely a sziklához vágódva, spirálban csapott fel a levegőbe. Polinyin ismét a jelentésére gondolt, amelyet három héttel ezelőtt, közvetlenül a Moszkva környékén vívott harcokról szóló hírek után írt forró fejjel, és amelyben kérte, hogy vezényeljék át Moszkvába. Moszkva alatt még most, novemberben is nyilván sokkal jobb az idő, és legalább kétszer annyit lehet repülni, mint itt. A kérését azonban, tekintettel a körülményekre, aligha teljesítik. Polinyin parancsot adott, hogy a gépkocsivezető, hajtson a klubhoz, alkalmából valamennyien ott van- Azt gondolta, hogy a fiúk az ünnep nak, és várta, hogy a pilóták majd kiözönlenek fogadására, de amikor a gépkocsi megállt, senki se jö.tt ki elébe. Polinyin sántikálva kiszállt az „emká“-ból, és belökte a barakk ajtaját. A klub tele volt pilótákkal és technikusokkal, feszült figyelemmel hallgatták a rádiót. Polinyin nem tudta kivenni, hogy miről beszélnek a rádióban, de annyira figyelmesen hallgatták valamennyien, hogy csak ketten vagy hárman vették észre és ugrottak fel, azok, akik közvetlenül az ajtónál ültek. — Jó estét, elvtársak — mondta Polinyin. Mindenki felállt, és az ezredparancsnok felé fordult, de eközben is a rádiót hallgatták. — Szervusz, Nyikolaj Nyikolajevics — mondta hozzálépve Levikin, az ezred politikai biztosa, és megszorította a kezét. — Hallgatjuk a rádiót. Moszkvában díszszemle volt, Sztálin elvtárs beszédét olvassa be a bemondó. Gyere, hallgasd te is. — Kezénél fogva maga után vonszolta Polinyint, akinek egyszeriben elszállt a fejéből minden, amiről az úton gondolkozott. Már reggel a kórházban mondták neki, hogy tegnap Moszkvában ünnepi nagygyűlés volt, és Sztálin tartotta az ünnepi beszédet, de mégiscsak más dolog az ünnepi ülés, és más a díszszemle a Vörös téren. Polinyin nem tudta, milyen az idő Moszkvában, de meg volt győződve, hogy a Vörös téren tartott díszszemle szétbombázása érdekében a fasiszták bármilyen időben felrepülnének. Eszerint Moszkva ege olyannyira biztosítva van, hogy nem tudtak betörni! „Sohasem fogjátok meglátni Moszkvát, kutyák...“ — gondolta polinyin, és jóleső érzéssel, hosszan szidalmazta magában a Moszkvára törő fasisztákat. Most, ebben a percben hajlandó lett volna elfeledni mindent, ami a háború kezdetétől fogva bosszantotta: azt is, hogy az „1—15“-ősöket olyan lassan cserélték ki MIG-ekre, azt is, hogy a MIG-ek gyorsak, de egyelőre csak nagy magasságban tudnak jól manőverezni, és azt is,- hogy nincs elég vadászgép, és- ezért ezeket az angol „Hurricane“-eket kell átvenni, pedig hát, ajándék lónak az ember ne nézze a fogát! Nem baj! Ha egyszer Moszkvában elhatározták a díszszemle megtartását, akkor másutt is rendben lesz minden! Azt is megéljük! Mégiscsak sikerült olyan védőfüggönyt létesíteni Moszkva fölött, hogy egyetlenegy bomba se hulljon a térre! Amikor a rádió kattant, és elhallgatott, a helyiségben egy percig néma csend lett. Polinyin megtörölte zsebkendővel az izgalomtól kiizzadt homlokát, és körülnézett. — Jó erős borsot törtek a hanzik orra alá! — mondta kedvenc szavajárásával, vidáman Polinyin, Levikin pedig fölugorva egy székre, elkiáltotta magát: — Pilóta elvtársak, technikus elvtársak, kérem, álljanak fel! Sztálinnak hurrá! Moszkvának hurrá! A moszkvai pilótáknak hurrá! Halál a német megszállókra! Hurrá! . — Ezredes elvtárs! — kiáltotta az ügyeletes a küszöbről. — Az angolok jöttek gratulálni! Polinyin begombolta zubbonyának felső gombját, letette botját és azon igyekezve, hogy ne vegyék észre a sántikálását, kiment a barakkból, az angolok fogadására. Egy nyitott „jeep“-bői öt angol spriccelt ki. A két angol zászlóalj parancsnoka, Bruce őrnagy és Koller őrnagy, aztán még egy Bruce, az, aki lelőtt egy németet, Clark százados, egy alacsony, mackó kinézésű pilóta, aki London fölött tizenkét német repülőgépet gyújtott fel, itt Murmanszkban viszont, mintha megbabonázták volna, még egyet sem lőtt le, és az ötödik — egy Henniger nevű kövér őrnagy. Körülvették Polinyint, és szívélyes kézszorítás közben, hüvelykujjukkal az ég felé bökdösve, egymás szavába vágva, ismételgették: „Óh, speech! Oh, Stalin, very well!“ — Gratulálok, szívből gratulálok! — mondta Henniger őrnagy mindkét kezével és teljes erejéből rázva Polinyin két kezét .A legkisebb akcentus nélkül, jó oroszsággal beszélt, amin Polinyin az utóbbi időben már egyáltalán nem csodálkozott. — A Vörös téren tartott díszszemle csodálatos demonstráció a németekkel szemben! Sztálin beszéde csodálatos volt! — folytatta Henniger, miközben még mindig Polinyin kezét rázta. Polinyin tudta, hogy Henniger csak géhás tiszt az angoloknál, és hogy maguk az angol pilóták sem túlságosan szeretik, de hát mit tehetnek, ha ő az egyetlen az angolok között, aki beszél oroszul, és ezért mindig előre tolakszik. — Valamennyien nagyon, de nagyon örülünk, gratulálni jöttünk, nagyon örülünk! — ismételte Henniger, az összes többi angol előtt állva, és teli szájjal egyenesen Polinyin arcába mosolygott. A kövér, pirosarcú, és már nem egészen fiatal Henniger őrnagy valaha — saját elmondása szerint — részt vett Arhangelszk megszállásában, majd később húsz éven át különböző turistaszervezetekben dolgozott, de Polinyin meggyőződése szerint egyszerűen csak kém volt. És Polinyinnak most éppen ennek a kellemetlen embernek a segítségével kellett társalognia a többi angol pilótával, akik Polinyin véleménye szerint, Hennigerrel ellentétben, pompás fiúk. (Folytatjuk) szokások, babonák Szilveszter, újesztendő. .. A földkerekség minden zugában ünnepelnek ilyenkor az emberek, elbúcsúznak az óévtől, az 1973-as esztendőtől. A búcsú nem fáj, senkinek, vidáman, pohárcsengés közepette köszöntik a jövendő évet, ismeretlen, de a szívünk sugallata szerint mégis reményteljes 1974. esztendőt. Amióta az időszámítást feltalálták, különös, varázslatos jelentőséget kapott az óesztendő utolsó napja, a szilveszter és a rákövetkező újév. Számtalan babona fűződik ehhez az ünnephez, hiszen az emberek szerettek volna a jövendőbe látni, szerettek volna betekinteni sorsukba, és bizony még ma is akadnak olyanok, akik különböző jelekből szeretnék kiolvasni jövendőjüket. Szilveszter éjjelén majd minden háznál ólmot öntöttek a fiatalok. A megolvadt fémet vízbe csöpögtették, s az ólomcsöppek különös ábrákká alakultak. Ezeknek a furcsa figuráknak az árnyképeit a falra vetítették, s a babonás lelkek hozzáfűzték a maguk elképzeléseit a falon megjelent ábrákhoz. Erre vonatkozóan egész rendszert dolgoztak ki, szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak minden figurának. Például a csillag formájú figura — szerencsét jelentett. A kereszt formájú — bánatot, fájdalmat: a zsák formájú — gazdaságot és így tovább. Némely vidéken betűket véltek kiolvasni az alakokból, ezekből aztán megjósolták, mi lesz a keresztneve a lány vagy a legény jövendőbelijének... Bőven akadnak azonban más babonás szokások is. Sok helyen például azt tartják, hogy ha az ember pénzt ad ki az új esztendő első napján, akkor egész esztendőben rájár a rúd, és bizony gyakran kell majd a zsebébe nyúlnia... Viszont, aki újév napján későn kel fel az ágyából, egész esztendőben lusta marad... A koránkelők ugyanakkor frissek maradnak egész éven át. Némely vidéken azt tanácsolják az öregasszonyok a fiatal lányok, nak, hogy újév hajnalán surranjanak ki a tyúkólhoz és lessék meg a kakast, merre fordítja a fejét, amikor kukorékol. Mert amerre a kakas néz, a leányzó abból az irányból várhatja jövendőbelijét. .. Micsoda gyermeteg babonák voltak ezek. A mai, felvilágosult ember csak mosolyogni tud e dajkameséken. Az érdekesség kedvéért megemlítünk néhány külföldi szokást' is. Németországban például kéményseprők járnak újév reggelén házról házra, hogy az embereket ^negérintve szerencsét hozzanak nekik. Természetesen megjutalmazzák őket jó szolgálatukért. Olaszországban szilveszter éjjelén petárdákat sütögetnek és rengeteg ócska holmit dobálnak ki a házak ablakán az utcára, és bizony könnyen betörik az ember fejét. Az angolok szilveszter éjszakáján körbe fogóznak és vidám énekszóval köszöntik az újesztendőt. Svájcban a férfiak riasztó maskarákba öltöznek és így járják a falvakat, hogy elijesszék a rossz szellemeket. A skandináv államokban nagy tűzijátékot rendeznek, s a kikötőkben megszólalnak a hajókürtök, jelezve az újesztendő megérkezését. Minden országban, minden tájon másképpen ünnepelnek ilyenkor, a babonás szokásokon, hagyományokon túl azonban bizonyos: mindenki békét, boldogságot, szerencsét vár az új esztendőtől, ezt várjuk mi is, és erre ürítjük poharainkat az 1974. esztendő első perceiben. — Ds—
