A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-12-21 / 51. szám

Gondolatban idegenkedtem a feladattól. A kiállításokat csak megtekinteni szeretem, nem pedig írni róluk. Ugyanis érdemben visszaadni egy nemzetközi kiállítás gazdagságát úgyszólván lehetetlen. Az igazság azonban az, amit régóta megrögzötten hajtogatok, hogy nem szeretem igazán a tárgyakat, még a művészi tárgyakat sem annyira, hogy különösebb kedvet éreznék írni róluk. Hiszen a tárgyak nem lélegzenek, nem beszélnek, vágyak nélkül mozdulatlanul vesznek körül bennünket.

A Bratislava 73 nemzetközi üveg- és porcelánkiállítás olyan, mint egy mese, — jegyzi meg buzdítva munkatársam.

Ballagok hát a Kultúra és Pihenés Parkjának kiállítási pavilonja felé. A Duna-parton hideg szél fúj, s az időtől talán csak a hangulatom rosszabb. — üveg és porcelán ... — Hiszen egy asztalra helyezett üveglaptól is menten fázni kezdek. S- most meggyőződésem, hogy egy sereg, elvont formával, és egyáltalán egy nagy hidegen csillogó fehér világgal kerülök szembe. S jólehet, értékesek lesznek a kiállított tárgyak, de ha el is nyerik bámulatom, ez a rideg, csillogó világ távoli marad a számomra.

Aztán belépek az első terembe, és szinte azonnal elfelejtem addigi gondolataimat. (Még azt is, hogy most szégyenkeznem kellene önmagam előtt). Mert az igazság az, hogy valóban a mesék birodalmába érkeztem. A várt fehér, hideg csillogás helyett a meleg színek csodálatos tobzódása vesz körül.

Ami a legcsodálatosabb, hogy

a legtöbb kiállított darabnak címe, neve van. S hogy az elnevezés nem öncélú, de szinte egybesimul a szép formákkal és a tartalommal. Olyannyira együtthatnak, hogy légkörük van. Még hogy nem beszélnek, nem lélegzenek, de még mennyire, hogy beszélnek. Csak hát nem köznapi nyelven, hanem a mesevilág, a művészet, a költészet csodálatos nyelvén.

Az „Éneklő kert" készlet nemcsak önmagát mutatja, nemcsak kancsókat, csészéket vagy tálakat látunk, de elénk tárul a valódi kert, a kerti asztal, és lugas. A „Reggel" készlet, a sok halvány rózsaszín és üde kék virággal ékesítve a hajnali pirkadó égbolt színeit, a friss tavaszi reggelt idézi. Az „Este" készlet aranyszegélyű sötétkékje a békés csendes estét. A „Tűzmadár" készletet látva szinte röpködnek a lángok, s a sokszínű népi motívumokkal

ékesített „Vörös kakas" kancsók szinte már idézik is a gyermekmese sorait: „Kukurikú, török

császár, add vissza a gyémánt félkrajcáromat..." S a török császár bizonyára visszaadta a kiskakas vagyonát, mert a kakasok bögye kövér. A „Nevető nap" arcára pillantva szinte azonnal mosolyogni kell. De el kell komorodni a „Fekete király" készlet súlyos komor szépségén, a fekete és arany művészi ötvözetén. S a nagy kegyetlen királyokat idéző szépséges formákon. „A szovjet földért" készlet láttán pedig szinte hallani a jajszót, a trombita hangját, s mindenkit megborzongat a gyönyörűség, amikor találkozik a tekintete, az állig felfegyverzett, menetelő alabárdosokkal, harcosokkal. Az ősi harci motívumokkal ékesített alakok között szinte látni véljük Rettegett Ivánt, Borisz Godunovot, de ott térdel s jajongva kiabál a koldus is: „Adjátok vissza a kopejkámat!" — és ott sorakoznak a „Csók", az „Anya", és „Lidice" című vázák, és a megszámlálhatatlan díszes falitányérok, kimunkált gyönyörű dísztárgyak, készletek egész sora . . .

A kiállítás leírhatatlan. A kiállítást látni kell, mert minden darabjában ott mesél az alkotó, a szőke, barna, vidám vagy szomorú ember, csodálatos érzéseinek és tehetségének varázslata, a moszkvai, a tiroli, a magyar, a lengyel, a cseh és szlovák ember gazdag fantáziájának fejlett művészi ízlésének színpompás eredménye.

TKI