A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-20 / 29. szám
A Szepesség Kérdés: megérkezne-e a levelem Lőcsére, ha a címzésben sem a város nevét — Levoéa —, sem postai irányítószámát nem tüntetném fel, ha csak annyit írnék, hogy Fekete Város, vagy azt, hogy a Szepesség gyöngye, S mert a kérdés kicsit bizonytalanul szónoki, a helyi postásnak is felteszem. Határozott igennel válaszol. A nemzeti bizottságon is megkérdezem. Itt is úgy vélik, hogy két ilyen címzésű levél közül az egyik bizonyára címre találna, mert hiszen nem egy szürke városkáról van szó, de olyanról, amelynek múltja van, híre és jellege. Hát igen. • • • A város keletkezésének pontos körülményei bizonytalanok. A szászok ide telepedése valószínűleg II. Géza idejében, a XII. században ment végbe. A régi várost a tatárok 1241-ben feldúlták. Megmenekült lakói a tatárjárás után a mostani helyet választva, 1245-ben alapították a mai Lőcsét. V. István a szepesi szászoknak 1272-ben adott szabadságlevelében Lőcsét a szepesi szász tartomány fővárosa névvel jelöli. Az Anjouk korában nagy iparos és kereskedő várossá fejlődik, különösen azután, hogy Róbert Károlytól árumegállítási jogot kap az észak-déli, keleti-nyugati irányba haladó kereskedőutak csomópontjain. Így hát épült, szépült, gazdagodott. De a pusztulásból is kivette részét. Egyszer földig égett, másszor meg a kolera pusztította ki lakóinak több mint a felét. Tatár is, török is, kuruc is, labanc is megjárta, megtizedelte, megrabolta, megostromolta falait, melyekkel már csecsemőkorában körülbástyázta magát. És mindig talpraállt. Nehéz korokat követően is volt olyan idő, amikor negyven aranyműves céhnek volt az otthona. Ám a XIX. században valahogy nem vetette meg benne lábát az ipar, 1923-ban ezért megszűnt megyeszékhely lenni, de ezt követően Kis-Moszkvaként írta be nevét a munkásmozgalom történetébe. És hogy az irodalomban miként van jelen, — gondolom nem kell részletezni. Aki nem olvasta Mikszáthtól a Fekete várost, az látta a televízióban. • • • Értékeit felsorolni nagyon nehéz lenne. Özondús, erdei levegőjénél kellene kezdeni; utánozhatatlan légköréről, középkori udvarainak, házainak hangulatáról, történelmi ihletésű várfaláról, főteréről verset lehetne írni. Igen, a hoszszú, tágas főtér. Sehol Szlovákiában nincs annyi műemlék ekkora területen, mint itt. Szinte minden ház annak számít, s köztük számos az olyan, mely építészeti szempontból Európában párját ritkítja. A főtér közepén álló lábasházhoz hiába keresnénk hasonlót. Évszázadok óta áll ott kecses terpeszében, bejárata fölött ezzel a felirattal: Egyetértés a város éke. Az épületet díszítő nőalakok a városi polgár öt főerényét, a mérsékletességet, az óvatosságot, a vitézséget, a türelmességet és igazságosságot szimbolizálják. Alattuk így szól a felirat: Békében virágzanak, háborúban pusztulnak a városok. Gazdag város gazdag polgárainak gazdag városháza volt. Pincéjében nemcsak börtönt, mulató borospincét is építettek hajdan az urak. Ma mindez múzeum, köveit évente turisták százezrei koptatják. Cégérek, fegyverek, okiratok, kincsesládák, festmények — köztük a leghíresebb, a Lőcsei fehér gyöngye asszony képe. Híres-díszes tanácstermében régi korok hangulata lebeg, valós és költött személyek békés jelenléte sejlik. Mellette, hozzáépítve áll az ugyancsak értékes és ritkaságszámba menő műemlék, az olasz reneszánsz stílusjegyét hordozó magas harangláb, mely 1661-ben a legértékesebb lőcsei műemlék, a Szent Jakab templom karcsú tornyát tehermentesítette a harangoktól, mert a város lakói féltek, hogy a templom gyönyörű tornya összerogy a rettentő súly alatt. A harangláb toronyórája 1516-óta mutatja az időt. Magyarország első toronyórája volt, az az óra tehát, amely a legtöbb történelmi pillanat krónikásának, szemtanújának mondhatja magát. A híres szégyenketrec közel négyszázéves mogorvaságában gubbaszt a lábasház tövében — üzemen kívül természetesen. A város páratlan értékű műemlékeinek listája nagyon hosszú lenne: a Thurzó-, a Máriássy-, a Hain-ház, a gimnázium gyönyörű épülete, a minoriták kolostora, a városkapuk lennének azok, melyek a legékesebben csillognának a lista élén — a már felsorolt épületeket követően persze. De nem esett még szó a leghíresebbről. Sokan tudják, hogy ez nem más, mint a Szent Jakab templom, s a benne sorakozó, felbecsülhetetlen értékű kincsek. Itt áll a világ legnagyobb gótikus szárnyas oltára. Mekkora? 17,62 méter magas. A csodálatos művész, Lőcsei Pál mester faragta — hársfából. Monumentális, gótikus csipke-csoda. Az idegenvezető optikai csalódásról beszél, de hiszen lényegtelen, még akkor is, ha a mesternek tudatos célja volt, hogy örök időkre megtévessze az alázatosan bámész emberi tekintetet. Mert az oltárnak mindegyik csodával határos porcikája elegendő ahhoz, hogy az alkotás nagyságának varázslatos bizonyítékait megtalálja benne az ember. • • • Stefan Blaéóval, a városi nemzeti bizottság elnökével beszélgetek a városról, — a jelenről és közelmúltról, amely lassan történelemmé lesz. Büszkén mondja, hogy kevés városnak adatott meg annyi sok szép érték, mint nekik, de gondterhelten teszi hozzá, hogy mindez nem kevés gonddal is jár. E kétarcú és kétkorú város éles kontrasztja leginkább madártávlatból látható. Az, ami már történelem, ami valóságában és hangulatában erősen a múltat idézi, az a dombon áll — erődítményszerű. Párját ritkító erődfal jelzi e határokat, melynek tövében hajdan széles vizesárok húzódott. Kapuk, bástyák, felvonóhidak. Túl a falon, csaknem köröskörül pedig épül az új, a terjeszkedő város. Olyan szabályos, mint egy fordított kupola. De a városfalon belül, a régi városban is folyik az építkezés — mentik, restaurálják a többségében műemlékszámba menő épületeket. A munkát sem kívül, sem belül nem tegnap kezdték. Az ötvenes években felépült egy kétszáz lakásegységből álló lakótelep. A város közben megszűnt járási székhely lenni. Lakói, úgy tűnik, még ma is sajnálják, ami történt, neheztelnek is érte — de nagyon sokan vannak akik azt vallják: jobb, hogy így történt, mert így inkább megőrizhette jellegét a város. Történelmi és múzeumjellege valóban így eredetibb, igazibb, igy tudja magát jobban megmutatni. Épül az új lakótelep is. Egyelőre háromszázötven lakást terveznek, s a továbbiakban majd a szükség szabja meg, hogy mennyi kell még. Nagyon sok az önerőből való lakásépítkezés, amelynek szintén nagy a szerepe a város fejlődésében. S épül mindaz, amit a fejlődés megkövetel: iskola, óvodák, sportlétesítmények, szolgáltatási objektumok. Az utóbbiakban egyelőre még nagy a lemaradás, s a város vezetőinek ez valóban nem kis gondot okoz. Mert szálloda, parkolóhely kellene, étteremre lenne szükség, mindarra, ami ma már a műemlékek mellett hozzá tartozik az idegenforgalmi létesítményekhez. Bizony, ha manapság a turistának nem elég egy nap a város megtekintésére — és nem is lehet' elég —, akkor az éjszakát valahol a szomszédban kell töltenie, mert a meglevő szálloda kicsi, az éttermek színvonalon aluliak, tulajdonképpen talponállók. De sízni nem kell a Tátrába menni. Az idén télen elkészült az ezerméteres sífelvonó. Lőcse az iskolák városa. Pedagógiai középiskolája van, iparitanuló-iskolákat tart fenn, gimnáziuma több százéves hagyományokra tekint vissza. S nyilván sokan tudják, hogy a világtalan gyerekek országos központja is itt van a városban. Közel négyszáz világtalan fiatalnak ad otthont, iskolát, méghozzá Európában párját ritkítót.
