A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-20 / 29. szám
A kultúra terén sok a tennivaló. Ügy kell a kultúrház, a szélesvásznú mozi, az ifjúsági klubhelyiség, akár a só. Így mondta a tanácselnök, ö már csak tudja. Látni, a gondokat valóban 9 szívén viseli, ismeri. Természetesen optimista. I Semmit sem tart lehetetlennek. Megfontolt em- ] bér. — Városunk szükségszerű és gyors fejlődés előtt áll, s igyekszünk mindent a legjobban megoldani — mondja búcsúzóul. • • • A város régmúltja műemlékeket teremtett, | a közelmúltja pedig megmentette őket. De ez nem jelenti azt, hogy a műemlékvédelem terű- I létén ne lenne még tennivaló, hiszen az erődítményfalon belül szinte minden tégladarab mű- 1 emléknek számít. Pénz és idő kell, no meg ki- | vitelező a következő években is, méghozzá nem kevés. A város nem járási székhely, de a járás Műemlékvédelmi Bizottsága itt székel. Vezetője | Jozef Sitko mérnök. Vele járom a patinás ut- j cácskákat. Mondja, mutatja, melyik épület meg- j mentése mennyi pénzt igényel, melyik a sürgős J és melyik a sürgősebb feladat. Dolgozunk — I mondja kicsit gondterhelt tárgyilagossággal. Hogy 1 sokat tettek már, az látható. — Az a legfőbb feladatunk — mondja Sitko 1 mérnök —, hogy fontossági sorrendben, a lehető 1 legrövidebb időn belül megmentsük a járás és 1 elsősorban Lőcse műemlékeit. Sajnos, késői eszmélés után láthattunk csak munkához, s így hirtelen sok munkaerőt, szakembert és még több pénzt igényel a feladat végrehajtása. Gondunk van elég, de mindent megteszünk, feladatunk fontosságával tisztában vagyunk. A műemlék minden ország legpótolhatatlanabb kulturális örökségének számít. Sajnos, az egész világon későn ébredtek erre rá, de szerencsére nem a legutolsó pillanatban. Lányos jelzőkkel illetendő utcácskákon ballagok a buszmegálló felé. Az egyik ház sárga, a másik mesebeli. A szemben levő hófehér épület biztosan egy aranyműves-céh háza lehetett. Most restaurálták — még érezni rajta a friss mészszagot. Amott a lejtős utca alján egymás mellett több, gerendákkal megtámogatott, omladozó épület sorakozik. Rövidesen dolgozni kezdenek megmentésükön. Balra fordulok. Ezen a hosszú utcán már nincs omladozó ház. Macskaköves utca. Az előttem botorkáló, araszoló néni itt lakik valamelyikben. Biztosan itt is született. Hozzátartozik a városhoz, kihagyhatatlan az utcaképből. A fiatalok? Azok többségükben lent laknak az új lakótelepen, de igyekeznek befelé, a régi, patinás, csodálatos hangulatú házakba, mert ami antik, az nem csak rézmozsárban divat. Míg a főtéri házak kívül-belül szigorúan stílushűek, díszesek, addig itt mögöttük sokminden keveredik a népi építészet stílusjegyeivel. A műemlékvédők folyamatosan mindent megmentenek az utókornak, s hosszú idők után is láthatja majd az idegen, hogy hajdan, nagyon régen, szorgalmas, ügyes kezek építették ezt a várost. És azt mondja majd az ember: művészek voltak a javából. Jön a busz. Amilyen jó volt megérkezni, olyan rossz elmenni ebből a bájos kisvárosból. Persze vissza is lehet jönni — bármikor. Azóta egyszer már visszamentem. Első élményem több lett egy másodikkal. RESZELI FERENC A szerző felvételei KEKTéíUÁNYOK Gyönyörű ilyenkor a csallóközi róna. A tekintet szabadon kalandozhat a messzeségbe. Nem akadályozza meg ebben semmi. Csak egy-egy messzefutó fasor, de az meg kellemes színfolt. Olyan gazdag ilyenkor a határ. Pompás, de nem tarka és nem rikoltó. Mint ahogy a jó muzsikában nemes egység, bölcs szerkezet fogja össze a dolgokat. A tájban is összhangba olvad az útszéli virág, a vetés, a virító pipacsvirág, a napraforgó és a piros fejüket kidugó lóherék szépsége. Nem is lehet úgy leírni az egészet, hogy benne legyen minden. Nincs is rá idő, hisz ilyen-1 kor a tágas mezőket járva elsősorban a hajlongó, munkálkodó emberekre figyel mindenki. Az Orechová Pőtoft-i (Dióspatonyi) Efsz kertészetének két üzemegysége van. Az egyik a kisfaludi, a másik a dióspatonyi; mind a kettő 15—15 hektáros területen kertészkedik. Nem hivatalosan bár, de versenyben áll a két üzemegység. Tavaly Fegyveres József kertész vezetésével számszerint huszonketten biztosították a kisfaludi egység elsőbbségét. így summázza most a verseny állását: — Tavaly árutermelési tervünk értéke 750 ezer korona volt. Kereken egymillióra teljesítettük. Ehhez mérten az idén már 1 millió 600 ezer koronás tervet irányoztak elő számunkra. Ügy számítjuk, hogy ezt is túlteljesítjük. Legalább 200—300 ezer koronával. Aki ismeri a számok nyelvét, érti, tudja, hogy a döntő szó ebben az ügyben természetesen a csoportban dolgozóké. Többek között a kertészlányoké is, hisz a csoportban 17 nő dolgozik. Zömükben lányok. Közülük csak úgy találomra rápillantok az egyikre. Lapos termésköven ül a paradicsomtábla szélén. Fekete szemű, derűs pillantású, fiatal lány Zöld Aliz. Cipőjének két sarka fészket nyom a porhanyós földbe. Leülök mellé én is. Megkérdezem: — Pihen? — Hazafelé készülődünk. Kerékpáron. Hosszú az út. Jólesik előtte egy kicsit leülni. Igaz, ma nem volt nehéz dolgunk. Pótoltuk a palántákat. .. de ezért reggel óta hajlongani... ahogy mondani szokás: nem éppen leányálom. — Mióta dolgozik a kertészetben? — Negyedik éve. — Miért éppen ezt választotta? Tűnődik egy pillanatig. — Hogy miért? Nem is tudom. Egyszerűen ezt választottam. Iskoláskoromban nagyon szerettem a biológiát. Mindig jelesem volt belőle. Különösen a növénytan érdekelt. Akkor meg miért mentem volna máshova, ha ezt itthon, helyben is megtalálom? Már gyorsan peregnek szavai, szinte kergetik egymást. — Nem is hagyom itt a kertészetet. Semmi pénzért. Mégha ősszel nehéz is lucskos időben káposztát vágni, sáros földből hagymát szedni. De itt a nyár. Különben meg aránylag jól fizetnek. Havonta megkeresek 1400 koronát. Megállapodtunk, hogy a bérünkből minden hónapban betétkönyvre teszünk bizonyos összeget. Vállalati takarékoskodás... Közben körénk gyűlnek a többiek is, hiszen dél felé közeledik az idő. Lehúzzák a gumikesztyűt... mert ők abban dolgoznak ám! S a gumikesztyű alatt nem ritka a lakkos köröm. Hiszen a lányok, asszonyok, akár kertészetben, akár üzemben dolgoznak, elsősorban nők... Felülnek a kerékpárjukra, s néhány pillanat múlva már csak a szürke porfelhőn át tekinthetek nyomukba. Gyerünk a másik, a dióspatonyi üzembe. Gyalogszerrel, mert úgy a jobb. Sok minden eszébe jut a lassan bandukoló emberfiának, lányának amire aligha gondolna, ha nem a saját lábán ballagna. Meg nincs is mása annak, ha kényelmesen nézegethet körül a határban, s nemcsak azt látná, ami az autó ablakán befér. A dióspatonyi faluszélen domborodó fóliasátrak figyelmeztetnek: ez már a kertészet. Kikerülök néhány csillogó víztócsát, mely az öntözőberendezés jóvoltából került utamba, s már látom is a paprikaföldön hajladozó lányokat. Egyikük, Leiner Erzsébet, ugyancsak negyedik éve télen-nyáron itt serénykedik a kertészetben. — Most csak kapálgatunk. — mondja. — Ez a legkönnyebb munka. — És mi a legnehezebb? — Paprikát ültetni, kézzel. Tudja, a palántát nemcsak egyszerűen be kell dugni a földbe, hanem először lyukat kell szúrni. Szóval nem könnyű. Nehéz ősszel a betakarítás, a nehéz ládák cipelése. Olyankor szívesen cserélnék azokkal, akik a dunaszerdahelyi bútorgyárban dolgoznak. .. Bizony... Lábát felteszi a kapa fejére, maga elé néz. — Mi az, amit szívesen csinál? Reám emeli égő szemének pillantását és már sorolja: — Csak legyen rá idő! Az üzem SZISZ-szervezetének vezetőségi tagja vagyok. 51 tagú a szervezetünk. Nagy Vince az elnök. Gyakran összeülünk, tervezgetünk. Most a járási ifjúsági találkozóra készülünk. Azután tagja vagyok a kézilabdacsapatnak. A kerületi bajnokságban játszunk. Hetente kétszer edzünk Németh Ödön vezetésével. És itt van még az én nagy „szerelmem“, az éneklés. Molnár Erzsébet tanítónő vezetésével két évvel ezelőtt vegyeskórus alakult, és mint a CSEMADOK tagja, szívügyemnek tartottam, hogy bekapcsolódjak a kórus munkájába. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen fiatalon is szívesen befogadtak... Egyébként alt hangnemben énekelek... Ahogy beszél, ahogy mozog, érezni, látni, hogy valami meg nem szűnő nyugtalanság lobog benne. Ez szinte sugárzik a lényéből. Persze, hiszen gyakran nyugtalanságnak tűnik a szüntelen tevékenység, a tettvágy. Kezet fogunk, s azután fut is vissza a társai közé. Tiszta kék az égbolt. Ezüstfehér repülőgép szántja a kék levegőeget. Két kertészlányt, két ügyes, ugyanakkor nagyon mai, modem lányt ismertem meg közülük. BENYÁK MARIA Leiner Erzsébet munka közben Zöld Aliz munkatársai körében
