A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-30 / 48. szám

UGO BETTI

A SZOSZI

Uram, az én emberemnek. Riccardo a neve. De énrám ne is nézzen, hisz aszott vagyok és fekete, mint a föld. ö szép volt, göndör fürtű fehér bőrű, elragadóan vidám: valóságos nyíló virág. Amikor beszélni kezdtünk, tizenhárom esztendős voltam, és olyan, akár a mit sem tudó fűszál. Hanem ahogy telt-múlt az idő, ahogy láttam őt kacagni, sudár legénnyé cseperedni, ő volt már énnekem a Nap. És mert a környékbeli lányok nagyon nézegették, hogy magamhoz kössem, tizenöt éves koromban az övé lettem.

Utóbb, hogy tudta már a dörgést, akadt neki annyi, ahányat csak akart, szénapajtában, és a szántóföld barázdáiban, telt húsú, rózsás bőrű fehérszemélyek, akik aztán megkérdezték:

— No ugyan mije jobb annak a száraz kóró babádnak?

De csak visszatért mindig az én napégette karjaim közé, és azt mondta:

— Téged szeretlek, Szöszt.

Én sose tettem neki' szemrehányást, és mindig mosolyogva fogadtam, pedig megesett, hogy több könnyet nyeltem, mint kenyeret; én találtam neki földet és beszéltem a gazdával; süldő lány létemre én egyengettem az útját mindenütt. A magam munkája végeztével naponta az ő földje felé kerültem és nem lehettem olyan fáradt, hogy nyugtot találjak, míg neki is nem dolgoztam valamit; végre aztán leszállt a sötét, és ő megölelt: a mező volt az ágyunk.

Némelyik este, mire odaértem, 6 már elment; én meg a szürkületben botladozva és összevissza horzsolva magam, csak dolgoztam ezért; mikor pedig kifulladva hazaértem, apám, aki nemigen szívlelt, kegyetlenül eltángált, amiért pazarlóm az erőmet. Sírva feküdtem le, kezemben egy karéj kenyérrel; de ott a sötétben, a kenyeret majszolva elgondoltam, hogy majd reggel meglátja az összegereblyézett füvet, a halomba gyűjtött gyomot meg indát, mintha valami tündér tett volna mindent rendbe. Ettől aztán megvigasztalódtam, mosolyogva aludtam el.

Krisztus nem adott nekem gyereket, pedig sírva könyörögtem érte. Hanem volt egy özvegyasszony, akivel Riccardónak is akadt dolga, és hogy teherbe esett, csak járt-kelt a nagy hasával, és híresztelte, hogy az én emberemtől van, meg hogy az emberem elveszi feleségül.

Meglestem egy dűlőúton. Elsápadt, amikor elébe álltam.

— Ne bánts, legalább a magzatomra gondolj.

— Ó, te szégyentelen — ziháltam dadogva —, te abban leled kedved, ha a férfiak kockán vetnek ki maguk között. De én hét esztendő óta csak őt szeretem, jóban, mint az Istent! Ha a szívemet kérné, hogy meg akarja enni, hát kitépném és odaadnám neki! És esküszöm a Szűzanyára, ha miattad könnyet kell ejtenem, én megöllek.

Két hét nem telt bele, ez az asszony odébbállt, a faluból a nagy hasával. De a dolog kitudódott, egy este az emberem szemrehányást tett érte. Csak beszélt, beszélt, közben a bicskájával egy ágat tisztogatott. Egyszerre fölnézett és látta, hogy sírok. Elhallgatott, megfogta a kezem, akkor kitört belőlem a zokogás.

— Riccardo, én úgy szeretlek, ne bánts engem.

Q meg azt mondta:

Szöszi, elveszlek feleségül.

Uramisten! Én szót se ejtettem ilyesmiről, egyszer se annyi év alatt.

Kezdtünk hát az otthonunkra gondolni, hogy meglegyen az almárium az ágy, meg minden egyéb, és én legszívesebben a kenyeret is megvontam volna a számtól. De ezen a vidéken a búzavetés is csak követ terem; minél többet tudtunk gyűjteni, annál többet vitt el a sok csapás. Magam küldtem, hogy próbáljon szerencsét a Po túlsó partján.

— Anyádra — mondtam neki — ne legyen gondod.

És bizony mondhatom, abban az évben még a cukros kávénak se látta hiányát az édesanyja; én meg dolgoztam, fagyban, hőségben, szélben és esőben, de úgy dolgoztam, hogy még ezek a kérges szívű parasztok is megszántak; és csak attól féltem egyedül, hogy a kegyetlen robot vénaszszonnyá sorvaszt, és őneki, hogyha újra meglát, nem kellek majd többé.

Eleinte minden héten megjött tőle a levél, és mindegyik úgy végződött: „Legyen jó a kedved, drága Szöszim.“

Nekem meg ezektől a szavaktól sírhatnékom támadt, hát mindig énekelni kezdtem.

Hanem aztán egyre többet késtek a levelek. Mikor jött a postás, én már jó ideje ott várakoztam a sövénynél, de kérdezni nem kérdeztem; amaz már messziről nemet intett; akkor újra fölvettem a kapát, aminek mázsás súlya lett. Vég re egy szép nap fogom magam, batyut kötök és nekivágok az útnak. Gondolja el, még sose jártam a földjeink határán túl; és mégis, itt kérdezem, ott tudakolom, megyek vonaton is, gyalogszerrel is, de másnap csak beállítok a fűrésztelepre, ahol dolgozott. Még válaszolni se tudtak a kérdésemre, ahogy meghallotta a hangom, futott ám elő a farakások közül.

Azt mondja: — Szöszi, hát hogy vagy? — de olyan nyugodtan, mintha már várt volna. A szeme csak úgy ragyogott rám. Aztán azt mondta:

— Hazamegyek veled.

És otthon megesküdtünk, ö szép volt, fehér, én meg sötét, mint az olajbogyó; ő vidám, jókedvű, én aszott, mint a szőlőtőke télen. És mégis engem választott, és mondogatta, hogy ilyen haja nincs még egy nőnek a világon! <5 a Nap volt én a fűszál. Mit számított nekem a munka? Kapáltam is, mostam is, ástam is, de mindig úgy éreztem, nem csinálok elegét. Egy este, hogy ő már lefeküdt, kiszólt nekem:

— Mit csinálsz?

— Csak végzek itt, aztán megyek.

Mire ő: — Túl sokat végzel te, Szöszi.

Utóbb elaludt, én meg, ha éppen rostáltam, egy pillanatra megálltam vele, hogy halljam a lélegzését, és hirtelen úgy nekividámodtam, mintha egy pohár aszúbort hajtottam volna föl. Más estéken meg, amikor utána mentem a kocsmába, helyet szorított nekem, a maga poharából itatott: és ha a többiek csúfolódtak, a térdemre tette a kezét és rájuk szólt:

— Hagyjátok csak békében a Szöszit.

Aztán jött a háború.

Amikor elment a társaival együtt, sajátmaguknak bátorításul énekelve, én csöndesen kísértem, ameddig csak lehetett: aztán hazamentem, és elkezdtem várni. Az emberek meg, akik látták, hogy emésztődöm, egyre mondogatták:

— Hát az ura, ha megjön, mit ölelgessen? A lötyögő ruháját?

Mikor hazaengedték szabadságra (téli este volt),

Nagy József rajza

rögtön meglátott, mihelyt leszállt a vonatról. Kézen fogott, egyetlen szó nélkül. Odakinn a sötét utcán sorolni keztem, mi mindent készítettem neki, gyapjúkesztyűt, mandulás süteményt... de én is alig bírtam beszélni. Egyszer csak megáll, azt mondja:

— Gyere ide, Szöszi, hadd csókoljalak meg.

Uram, három esztendőn át, míg tartott a háború, mindig csak azt írta, hogy jól van, hogy nincs veszedelemben, hogy nem kíván semmit. Én pedig minden áldott este, a törődött csontjaimmal, letérdepeltem, úgy kértem Istent, úgy könyörögtem hozzá!

De amelyik nap hírül vettük a békét, épp azon a napon jött egy levél, és énbelőlem minden csepp vér kifutott, mert nem az ő keze vonása volt rajta. Egy bajtársával íratta, hogy betegen fekszik a kórházban, de nemsokára meggyógyul; meg hogy már béke van, örüljek.

Akkor valamennyire megnyugodtam: szedem is a mosnivaló ruhát, és ahogy megyek vele, egymagám a sötét ég alatt, mintha a szívem azt súgta volna: nem látod te az emberedet soha többé.

Futok a községházára, hogy útlevelet kérjek. Kereken megtagadják. Akkor megtörlöm a szemem, cipőt húzok, és neki az országúinak, merthogy az útlevelet csak a vonaton kérték. Uram, gyalogoltam két nap, két éjjel, nem számítva azt a pár órát, amennyire ledőltem egy szénapajtában. Akadt szekeres is, aki fölvett a kocsijára, búcsúzóul meg azt mondta:

—, Meglátja menyecske, nem lesz semmi baj. Várjon, míg jön egy másik szekér.

De én már messze jártam, sebesen, mint a szél. A lábam földagadt, nem éreztem semmit. Odaérek, a kórház kapujában azt mondják:

— Nincs már itt, elvitték.

Mentem hát tovább, még száznál is több kilométert. Jaj, miért nem könyörült rajtam az Isten ? Hanem amikor meghallottam: — Igen, itt van — elszállt belőlem a fáradság. Ö, ahogy meglátott, sírva fakadt. Kisímítgattam az ág^át, mondtam neki:

— Ne sírj, Riccardo, elviszlek haza.

Sikerült is magammal vinnem, hiszen már-már

úgy látszott, egészséges. Csakhogy otthon még aznap éjjel, rájött a hidegrázás. Tíz napig tartott a betegsége; tíz napig a szemem le nem hunytam. ö egészen elhagyta magát, úgy jajgatott, panaszkodott, mint egy gyerek. Hanem énbelém egy oroszlán ereje költözött, bátorítottam, nevettem rá, s futkostam az orvoshoz, az ablaka alól rimánkodtam neki: én nem éreztem se éhséget, se szomjúságot, se kimerültséget, az emberek majdhogynem féltek tőlem.

A tizedik estén azt mondja nekem: — Szöszi én meghalok.

Akkor elsírtam magam: — Minek beszélsz ilyeneket?

ö meg: Haggyad Szöszi, minden hiába. De te ne bánkódj, ne vedd a szívedre, azt akarom!

Föltámogattam az ágyban, úgy tartottam, de nem volt mit tenni, a könnyeim csak peregtek a mellére. Hirtelen a kezem után kapott, megszorította erősen, és meghalt.

*

Bizony, uram, ott halt meg a karomban! Üvölteni kezdtem, mint a farkas. Aztán elhallgattam, kikergettem a házból mindenkit, megmosdattam szépen, felöltöztettem. Az emberek kiabáltak: — Nyisd ki, eressz be! — ftem is feleltem nekik.

Másnap, amikor fölhantolták a sírt, eljöttem onnét csöndesen, egyedül; sötét lett, mire hazaértem, meggyújtottam a lámpást... és akkor egyszerre halálos fáradság zuhant rám, végignyúltam az ágyon, ahol még az ő teste nyoma volt, és elaludtam.

Két hónapig, uram, két hónapig minden éjjel láttam őt álmomban. Néha úgy rémlett, fölébred és engem hív, szétfeszíti a deszkákat, kidönti a keresztet, főikéi a sírból. Akkor kinyitottam a szemem, azon kócosán futottam a temetőbe. De csak álom volt. Ott feküdt 6 a földben, és férgek rágták.

Látja ezt a kulcsot? A temető kapujáé, oda járok mindig, leülök melléje, napos délutánokon el-elszunyókálok. Nyugalomban élek. Dolgozom, eszem, alszom és várom a halált.

Mondták, imádkozzam Istenhez. De hát ki az az Isten? Ha van Isten, miért ölte meg, és vette el tőlem? Talán bántottuk mi az Istent? Ö, hadd nevessek. Nincs Isten, nem hát, nincs bizony. Az emberemből föld lett, földdé leszek én is, nem látjuk mi már egymást soha.

(Szabolcsi Éva fordítása)