A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-23 / 47. szám

A vígfasi végvár keleti oldala ARX VYGLES 99 Zvolentól (Zólyomtól) néhány kilométerre délre, Oéová község közelében, ahol Bél Má­tyás, a XVIII. század legkiválóbb földrajzi­­írója, az első rendszeresen megjelenő magyar­­országi hírlap, a Nova Posoniensia (1721) ala­pító szerkesztője született, a festőién szép Víglas (Végles) község határában ősi, egykori híres vár romos falai merednek az ég felé. Hogy mikor és kik építették az alapjait, azt nem sikerült megállapítani. Végles nagyon kedvező hely volt vár, erősség létesítésére. Az akkori technika színvonalát tekintve szin­te bevehetetlen erődnek látszott. Egyes régé­szek szerint előbb a vár épült fel, majd a köz­ség alakult ki. A XIII. századból fennmaradt első írásos feljegyzés Arx Vygles néven tesz említést a várról, és megemlíti, hogy az a keresztes vitézek (cruciferi) egyik főhadiszállá­sa volt. A XIV. században az Anjouk birto­kolták, nagy költséggel átépítették, megerősí­tették. Zsigmond király is gyakran tartózko­dott a véglesi várban. Bizonyítják ezt azok a levelek és okiratok, melyek ott kelteztek. Feljegyzésekből tudjuk, hogy Zsigmond király a várban vendégei tiszteletére díszes lakomá­kat, a közeli erdőkben pedig nagy vadászato­kat rendezett. Zsigmond 1424-ben feleségé­nek, Borbálának ajándékozta a várat, majd az Albert király felesége, Erzsébet tulajdona lett, aki Ebersdorfi Reniprechtnak engedte át ötezer aranyért. Reniprecht egy év után Jo­­doknak és Hennignek adta el a várat. Jodok a környék rettegett rablólovagja volt. Mátyás király seregei a várat elfoglalták, Jodokot el­űzték s a király a várat és az uradalmat Ras­­kay Istvánnak, hadvezérének adományozta. Az új várúr élete alkonyán Szapolyai János király mellé állt. A császár ezért Véglest el­vette tőle. A török háborúk idején megnőtt a vár ha­dászati jelentősége, környékén csatározások folytak. Ettől kezdve nagy jelentőségű vég­várnak számított. 1552-ben Végles ura Maskó Menyhért volt, aki török fogságba került. Konstantinápolyba hurcolták, Szolimán szul­tán parancsára zsákba varrták és a tengerbe dobták. Ferdinánd király 1558-ban Végles várát 20 500 aranyért Dobó Istvánnál zálogosította el. 1564-ben a török ismét körülzárta a várat, de elfoglalni nem tudta. 1577. július 20-án hétszáz török gyalogos és kétszáz lovas tá­madta meg ismét a végvárat, reménytelenül ostromolták, végül a török sereget a környék lakosainak a segítségével elűzték. Két év múlva újra ostrom alatt tartották a portyázó török seregek a várat, de hiába. 1590-ben a véglesi várőrség elfogta az akkor török kézen levő divini vár parancsnokát és annak kísé­retét. Rudolf császár 1598-ban Ruppach Kristóf­nak, az osztrák császári bányabiztosnak adta el Végles várát. A királyi döntés miatt a ma­gyar országgyűlés eredményesen tiltakozott. Bocskay felkelő hajdúi 1606-ban elfoglalták Véglest, a bécsi béke után azonban a császári seregek visszavették. 1636-ban Csáky László lett a vár ura. A Thököly-felkeléskor (1678- ban) a felkelők megszállták a várat, de csak egy hónapig tudták tartani. 1690-ben Eszter­­házy István vette meg a várat, aki Rákóczi felkelő hadait segítette. 180 évig volt az Esz­­terházy-család birtokában, míg 1870-ben ne­meskéri Kiss Miklós vásárolta meg, majd Frigyes főherceg tulajdonába került. A várkastély 19444g lakható állapotban volt. A visszavonuló német fasiszták felrob­bantották, felégették. Azóta gótikus része romokban hever. Érdemes felkapaszkodni a Szlatina folyócs­ka mosta várdombra, ahonnan gyönyörű ki­látás nyílik a környező romantikus erdőkre, helyes kis falvakra. * * * A véglesi vár történetét is sok rege, legenda övezi. Az alábbiakban egy Mátyás király ko­rából fennmaradt történetet mesélünk el. * * * GYÖNYÖRŰ NAPRA VIRRADTAK a vég­lesi aratók. Az ég felhőtlen volt, olyan kék, mint a búzavirág. Amint a nap néhány ember­­nyi magasságba fölemelkedett, mintha vala­mennyien összebeszéltek volna, aratni indul­tak. Az apró váraljai kunyhókból csapatosan mentek, mindenfelől csillogtak a sarlók és a kaszák, minden udvarról szekerek gördültek a mezsgyékre, dűlőutakra. Ünnepélyes, mély csönd ülte meg az arany­színű búzaföldeket. A nap gyorsan emelke­dett, tüzes fény öntötte el a tájat. A rettene­tes hőségben verejtékezve, de jókedvűen, énekelve dolgoztak az aratók. A nehéz, meg­rakott szekerek minden irányból nyikorogva hordták a csűrök felé az új termést. Itt-ott a pajtákban már csattogott a cséphadaró: sietve csépelték a kenyérnek valót. A napbarnított aratók lelkesen, vidáman dolgoztak, mert vége volt az aratás előtti ínségnek, a gabona jól fizetett, a legszegé­nyebb is bizalommal nézett a holnap elé. Raskay István, a véglesi vár új ura vendé­gével, Mátyás királlyal lóháton járta be ha­talmas birtokát. Hűségéért és hősiességéért az uralkodótól kapta ajándékba a bevehetetlen­nek tartott várat, mely hosszú éveken át Jodok, a félelmetes, tivornyázó rablólovag fészke volt. Sokáig szótlanul lovagoltak a tikkasztó hőségben. A paripák óvatosan lép­kedtek a hepehupás ösvényeken. — Becsületes, jó nép. Szorgalmas emberek élnek ezen a vidéken. Jodok kínozta, foszto­gatta őket, semmiben sem ismert határt. Azért ajándékoztam neked egyik kedvenc váramat, mert tudom, igazságos ember vagy, és meg­becsülöd a dolgos népet — mondta Raskay Istvánnak Mátyás király. — Holnap vissza­térek Budára. De mielőtt útra kelek, még néhány őszinte, baráti szót váltok veled. A deres hajú vitéz meglepetten nézett Má­tyásra. — Tanácsot szeretnék adni! Most már van otthonod, nagy birtokod, de hitvesed még nincsen ... Miért nem nősültél meg? Raskay István végtelennek tűnő másod­percekig gondolkodott. Gyengéden megsimo­gatta botladozó lovát, és csöndesen válaszolt: — őszinte szóra őszintén válaszolok. Sze­rintem a férfiember igazán csak fiatalságának fénykorában tud szeretni. Szerettem egy bo­gárszemű, fekete hajú lányt, de nagyon csa­lódtam. Azóta megőszültem, már öreg ember vagyok ahhoz, hogy szeressek, szeressenek. — Vitéz lovag vagy, soha nem féltél az ellenségtől. A szerelem elől pedig megfuta­modsz! Ne feledd: az új szerelem elűzi a régit, s igaz a mondás: egyedül az érdem tesz sze­relemre méltóvá. Te pedig méltó vagy arra, hogy őszintén, önzetlenül szeressenek. Az ősz lovag elmerengve, szótlanul lovagolt a király mellett. A lelkesítő jó tanácson töp­rengett. A szerelemben csalódott lovag titok­ban már régen szerető hitvesre vágyódott, de félt az újabb csalódástól. Mátyás titokban figyelte a deres hajú Raskayt. — Nem a legértékesebb érzés az, ha az ember tudja, hogy szeretik? — kérdezte a lovagtól. Raskay István bólintott. — És te mégis félsz a szerelemtől, a házas­ságtól? — Nagyon csalódtam... Az ilyen szerelem lassan huny ki és csak ritkán éled újjá . . . — Tudom, sok szép lány vágyódik arra, hogy igazán szeressék, őszintén szerethesse­nek. Gyere el Budára, udvaromban akár egy tucatnyi udvarhölgy közül választhatsz. Olya­nok mind, mint a nyíló rózsa. — Megígérem, eljövök Budára. De arra nem adom szavamat, hogy megnősülök .. . Pedig meggyőztél! * * * A KOVÁCS MŰHELYÉBEN lobogott a tűz, olyan forróság volt, mint a pokolban. Jakab, a keménykötésű kovács javában dolgozott. Erős abroncsokat kalapált az egyik markos legénnyel. A veríték elöntötte bekormozott arcát, de azért fáradhatatlanul kalapált, mint­ha elkeseredéssel tenné. Felesége, Júlia köté­nyében frissen szedett fekete áfonyát hozott, megtöltötte a földön levő ikerfazekakat. — Egyetek! A szomjúság ellen ez a legjobb — tanácsolta, és sietve távozott. — Mármint legjobb a fehérnépnek. A szom­júságot a legjobban savanykás bor oltja, nem az áfonya — mormogta Jakab, s olyan erővel ütött az izzó abroncsra, hogy az majdnem kettéhasadt. Raskay István jókedvűen figyelte az ügyes kovács munkáját. Budára, a királyi várba készült, hintója új kerekeit abroncsoltatta. — Ha estére meglesztek a munkával, lesz lisiKiii f sfjak A Hét szerkesztőségének és a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata hazánk szépségeiről és történelmi nevezetességeiről. 40

Next

/
Oldalképek
Tartalom