A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-23 / 47. szám

jó bor, áldomás — biztatta a kovácsot. — Holnap pirkadatkor indulunk, este még csomagolni szeretnénk.

— Már délutánra megleszünk! A jó bor ígérete gyorsabb munkára ösztönzi az embert — mondotta Jakab, verejtékes homlokát törölgetve.

A kovács megtartotta ígéretét, de a várúr is a szavát. Mire elkészültek a kerekek, a bor már a kovácsműhelyben volt.

— Ilyen várúV kellett volná már régen! — szólt Jakab mester legényéhez. — Nem olyan, mint amilyen Jodok volt, aki télvíz idején még a szenet is elvitette a műhelyből, dolgozni sem tudtunk.

V ***

Raskay István hajnalban elindult Budára. A tikkasztó hőség ellenére gyorsan haladt, már másnap reggel fenn volt Budán. Mátyás király őszinte örömmel fogadta barátját. Megölelte, megcsókolta az őszhajú lovagot és megkérdezte :

— Mégis meggondoltad magad, és leánynézőbe jöttél? Pokol az élet asszony nélkül, de azzal sem mennyország. Nagyszerű, hogy éppen most jöttél. Holnap ünnepséget rendezünk, nagy bál lesz, melyen az udvarhölgyek is részt vesznek. Annyi szép lány lesz ott, hogy akár reggelig is válogathatsz közülük ...

A véglesi vár ura izgatottan várta az udvari bál megnyitását. A legnagyobb meglepetésére Mátyás maga mellé, a nádor megszokott helyére ültette vendégét. Már jócskán vacsora után voltak, a fiatalság javában táncolt, amikor Mátyás megfogta a lovag kezét, s halkan megszólalt:

— Nézd csak azt a lányt! Most táncol erre ... Olyan a haja, mint a színarany, szeme mint a hajnali csillag.

A lovag szeme megakadt a sudár termetű kitűnően táncoló gyönyörű udvarhölgyön.

— Igen . . . gyönyörű .. . szebbet talán még nem is láttam ... És mit gondolsz, ez a gyönyörű lány a hitvesem lenne?

— Azt majd én magam intézem el. Még ma beszélek az édesapjával — nyugtatta barátját a király.

Éjfél után ért véget az udvari bál. Raskay Isván csak hajnalban szunnyadt el, egész éjszaka az aranyhajú, csillagszemű lány képe kísértette.

— Szerelmes vagyok .. . Talán jobban, mint amikor az a nagy csalódást ért — tűnődött, amikor kopogtattak ajtaján. A király hívatta.

Mátyás bemutatta barátjának a tündérszép lány édesapját.

— őszintén örülök öcsémuram, hogy érdeklődsz lányom, Klára iránt. Felséges királyunktól tudtam meg, hogy szeretnéd megkérni Klára kezét, örömmel egyezek bele, mert ezzel nagy megtiszteltetés ér — mondotta a lány édesapja.

— Az esküvőt a királyi palotában tartjuk meg. Akár már holnap . . .

Raskay István a meghatottságtól alig tudott szóhoz jutni.

— Köszönöm a boldogságot, mely betölti szívemet. Nem is tudom, hogyan háláljam meg!

— Lesz rá alkalmad! A török ismét a déli végek ellen készül. Már toborzom a seregeket. Minden fegyverforgatóra nagy szükség lesz. Nagyszerű lovag, jó hadvezér vagy, hadba szállsz velem, s majd a csatában bizonyítod a háládat.

* # *

Klárát még aznap délelőtt meglátogatta az édesapja. Elmondotta, milyen örömhír és megtiszteltetés érte.

— Nem lehetek Raskay hitvese... Mást szeretek . ..

— Visszautasítod az uralkodó legjobb barátját?

— Igen!... Demszkijt szeretem, nélküle nem tudok élni.

— Üres fecsegés! Szerelem!... Gondolj a jólétre. Az az igazi boldogság! Apád vagyok és megparancsolom: Raskay felesége leszel, az esküvőt már holnap megtartjuk, itt Budán.

Klára zokogva hagyta ott édesapját. Egész nap sírt, zokogott, de apja szívét nem lágyi-Romantikus erdőkkel övezett vidék őrhelye volt az egykori végvár

tóttá meg. Klára másnap a deres hajú lovag hitvese lett.

Raskay István gyönyörű fiatal feleségét nagy pompával fogadták a vár lakói. Rövid idő alatt mindenki megszerette, mindenki a kedvében járt. De minél boldogabb volt az öregedő lovag, annál jobban égette a fájdalom az asszony szívét.

Házasságuk megkötése óta éppen egy év telt el, amikor egy királyi futár érkezett Budáról a véglesi várba.

— Király urunk a zólyomi várban fontos ügyekben tárgyal. A te véleményedet is hallani szeretné, kéri azonnal indulj Zólyomba.

A vár ura izgalmában észre sem vette, hogy a fiatal futár, amikor meglátta Klárát, elsápadt, keze reszketni kezdett.

Raskay István azonnal csomagoltatott és útra kelt.

— Örömmel vállaltam a futár szerepét — modotta a fiatal lovag Klárának, amikor elhagyta a várat Raskay. — Még mindig nagyon szeretlek, nem tudlak elfelejteni... Gyere velem . . . Nem hagyhatlak itt. Tudom, még mindig engem szeretsz ...

— Nem, nem, ez lehetetlen — válaszolta idegesen Klára. — Nem hagyhatom el a törvényes hitvesemet. Bár őszintén bevallom: még mindig téged szeretlek. De Raskay asszonya vagyok, és nincsen értelme annak a szerelemnek, amit az egyik a másiktól erőszakkal vesz el.

— Klára! Nagyon szeretlek! Itt most az alkalom, gyere szökjünk meg! — suttogta a lovag. Odalépett Klárához és forrón, szenvedélyesen csókolni kezdte.

— Kérlek, hagyj — szólt erélyesen Klára, de a következő pillanatban könnyes szemmel, reszketve, szerelmesen ölelte, csókolta az ifjút.

A fiatal lovag ott maradt Kláránál. Szerelmi mámorukban észre sem vették, hogy az őrség parancsnoka megleste őket.

Raskay már másnap kora reggel váratlanul visszaérkezett. A várparancsnok részletesen beszámolt neki a történtekről. A várúr feldúlt lélekkel rontott Klára hálószobájába. Kardot rántott és a fegyvertelen fiatal lovagra támadt.

— Felnégyellek, darabokra téplek, te koszos csavargó! — ordította, ,s ütésre emelte a kardját.

Klára odaugrott, ura és a fiatal lovag közé, s karjával fogta fel a halálos csapást. Az

asszony fél karja élettelenül hullt le. Klára eszméletlenül zuhant a virágokkal tarkított vastag keleti szőnyegre. Karjából ömlött a vér. Raskay István letérdelt, elkötötte az asszony vérző karját, közben segítségért kiabált.

Demszkijnek, a fiatal lovagnak közben sikerült elmenekülnie. Az őrök azonban a nyomában voltak, addig üldözték, míg bevetette magát a közeli mocsárba, amely elnyelte.

Raskay István napokon,' heteken át ivott, állandóan részeg volt. Belebetegedett újabb szerelmi csalódásába. Bosszút forralt. Egyszer aztán bement felesége szobájába és ridegen közölte vele:

— Döntöttem: a vár élőhalottja leszel! Befalaztatom a szobád ajtaját, sohasem jutsz ki élve innen. És az ablakból hajnaltól napnyugtáig nézheted a mocsarat, mely örökre elnyelte szerelmedet...

Klára egy év múlva belehalt bánatába. Raskay István elhagyta a várat, ismeretlen helyre költözött. A monda szerint koldusruhában járta a vidéket, esténként odaült a mocsár partjára s a fekete vizet figyelte . . .

A vár romos falai

Köt, T9