A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-09 / 45. szám
SZABÖ BÉLA színművének bemutatója a Magyar Területi Színházban Minden bemutató előadást várakozás előz meg. így volt ez most is. A várakozás annál is inkább indokolt, mivel hazai magyar szerző művéről van szó, illetve új színpadi szerző avatásáról. Itt jegyzem meg! örvendetes, hogy a MATESZ igazgatósága és művészeti vezetősége az elmúlt évadban két hazai szerző (Dávid Teréz és Lovicsek Béla), s hogy az új évadot is hazai szerző művével kezdte. Szabó Bélát nem kell különösebben bemutatni az olvasóközönségnek, sem a Menyasszony című regényét, amely az ötvenes évek derekán jelent meg. A regény cselekménye a két világháború közti időszakban játszódik s egy tragikus sorsú cselédlányról szól, aki magában hordozza az összes cselédlányok kemény, kíméletlen sorsát, a szerző rajta keresztül ábrázolja a szegény, kisemmizett emberek nehéz, szomorú életét. A regényben a szerző szinte maradéktalanul elérte a célját, százszázalékosan megvalósította szándékát. A regény színpadi változatáról talán mindez nem mondható el. Bár az adott körülményekhez és lehetőségekhez képest eléggé sikeresnek mondható a mű színpadra állítása. Miről van szó? Adva van egy környezet, egy társadalom, egy társadalmi réteg, időben és térben pontosan meghatározott helyzet, melyben a figurák mozognak, élnek, cselekszenek és éreznek. Habár leszűkítetten is, mégis reális kép tárul a néző elé, mert a figurák a realitás talaján állva beszélnek és gondolkodnak. Egyrészt. Másrészt viszont túlfűtött líraiság és naivság váltja, oldja a valós életképet, s így oldja a látottak és hallottak hitelét is. A szerző szándéka nyilván az volt, hogy a kis cselédlányt a költészet szárnyára kapva felrepítse a vakító kékségbe, a fénybe, a tisztaságba, hogy bizonyítsa: az ember nem arra született, hogy kisemmizzék és megtapossák, hogy ezernyi karcolást ejtsenek emberi méltóságán. Mindez nem sikerülhetett teljes egészében, mivel Emma figurája — mint már fenntebb is jeleztem — sok-sok hasonló sorsú és életű cselédlány „arculatából“ gyúródott öszsze, elveszítve egyéniségét, stilizált A menyasszony öltöztetése: Kucman Eta, Petrécs Anni és Kovács Júlia ALEKSZANDR PROKOFJEV OKTÓBER MATRÓZA Kék szalagja libben, lobban, Majd a lávalepte parton — tán a Balti-tenger int? — — koszorús villámcsapás! — ö büszkén lép, zárt sorokban, fényes dicsőségbe tartón hordva töltény-terheit. levág, és a lángcsatás Ifjú és új, mint szalagja, dübörgésbe, pajzsaképpen, az a balti, lenge, kék. jelszót emel, bjzva: „A Menetel és büszkén tartja szcvjethatalom nevében I" a gránáton tenyerét. Ezt kiáltja hív szava. Jobbján, balján tölténytáska. „A szovjet.. .“ Minden csatát megnyerne) s mint bomba, robbar Ujja, mintha vasba vásna, már a kor, s a vén világ vésődik a fegyverbe. roppan, és dörgő sorokban Támadásra készen, zordul, igazáért, mely örök, a Lityejnij-hídra fordul és a híd most feldörög. tankok raja rohan át. , • j Tóth Eszter fordítósa Egy csendes, havas estén a szokottnál tovább időztem Racsinszkijéknál. Szergejev-Csenszkij könyvét olvastam, A mezők bánatát. A függőlámpa csendesen zümmögött. Racsinszkij az ebédlőasztalnál írta tanácsait „nőolvasóinak“. Néhány szót papírra vetett, aztán hátradőlt székén, elolvasta amit írt és kedvtel-i ve mosolygott: nyilván nagyon tetszett neki a műve. Varvara Petrovna kötögetett, a jósnő a karosszékben ülve merengett, ölében fekvő briliánsgyűrűs kezére függesztve tekintetét. Egyszer csak erélyesen kopogtak az ablakon. Valamennyien összerezzentünk. Abból, ahogy kopogtattak — gyorsan, izgatottan — érezni lehetett: valami történt. Racsinszkij kiment ajtót nyitni. Varvara Petrovna keresztet vetett. Csak a jósnő nem moccant. Az ebédlőbe berontott Oszipenko — azonmód kabátban, kalapban, még a sárcipőjét sem vette le. — Pétervárott kitört a forradalom! — kiáltotta. — Megbuktatták a kormányt! Hangja elfúlt, egy székre rogyott és hangos zokogásba tört ki. Egy pillanatig néma csend volt a Holocsy István és Kucman Eta figurává duzzadt. Aprólékos és árnyalt jellemrajz híján nem juthatott fel a költészet magaslataira. Konrád József rendező — úgy érzem —, ügyes kézzel, jó érzékkel nyúlt a darabhoz. A darab itt-ott megmutatkozó hiányosságait sikerült áthidalnia, bár az első rész cselekményét pergőbbé tehette volna. A második rész már sokkal sodróbb volt. Légkört teremtő ereje is sokkal hatásosabbá vált. A zene, a vissza-visszatérő dallam színesítette a darabot, mindenképpen javára vált. A címszerepet alakító Kucman Eta, tehetséges színésznő bemutatkozása várakozáson felül sikerült — mindannyiunk örömére. A debütáló színésznőn egyáltalán nem látszott és érződött, hogy először lépett színpadra. Szép beszéde, jól felépített játéka, magabiztos mozgása magával ragadta a közönséget. Méltán kapott elismerő vastapsot. KONSZTANTYIN PAUSZTOVS! szobában. Nem hallatszott egyéb, csak az, ahogy Oszipénko gyerek módra zokog, görcsösen nyelve a levegőt. Őrjöngve.»dobogott a szívem. Levegő után kapkodtam, éreztem, hogy könnyek csorognak végig arcomon. Racsinszkij vállon ragadta Oszipenkót és rákiáltott: — Mikor? Hogyan? Beszéljen! — Itt... itt van ... — motyogta Oszipenko és kabátja zsebéből hoszszú távírószalagot cibált elő. — Most jövök a távíróhivatalból... Itt minden megvan ... minden ... Elvettem tőle a szalagot és felolvastam az Ideiglenes Kormány felhívását. Végre-valahára! Kezem remegett. Bár az utolsó hónapokban az egész ország várta az eseményeket, bekövetkezésük mégis fejbe kólintott. Itt, az álmos, trágyaszagú Jefremovban pedig különösen váratlanul értek. El voltunk vágva a világtól.
