A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-09 / 45. szám
NAGY LÁSZLÓ felvételei Holocsy István, a szintén fiatal színész, ugyancsak jól felépített, kiegyensúlyozott, szép alakítást nyújtott. Kimunkált, gazdagon árnyalt figuráját kissé szürkítette néha-néha a teátrális hangvétel. Kovács Júlia Ida szerepében ismét bebizonyította tehetségét. Palotás Gabi, Petrécs Anni és Udvardi Anna szintén jól megoldották a feladatukat. Többet nem nyújthattak, hiszen a szerep adta lehetőségük sem volt nagy. Farkasné figuráját jól alakította Szentpétery Aranka, sok ha• sonló idős asszonnyal találkoztam már az életben, orrhangú beszéde azonban zavart, olyannyira zavart, hogy sokszor nem is értettem, mit mond. Platzner Tibor díszleteiről elismeréssel szólhatok. Hűen tükrözte, sőt kiegészítette a kor és a darab hangulatát. LOVICSEK BÉLA J (Részlet) A moszkvai újságok harmadnapra értek oda, de még így is kevés volt belőlük. Esténként a város végén kutyák vonítottak, s az éjjeliőrök kelletlenül kongatták vasdorongjukat. Ügy tetszett, hogy ebben a kisvárosban a XVI. század óta semmi sem változott, hogy nincs a világon se vasút, se távíró, se háború, se Moszkva, nincs és nem is következhet be semmiféle fordulat. És most egyszerre itt a forradalom! Gondolataim rendetlenül száguldoztak összevissza, csak azt az egyet tudtam bizonyosan, hogy megtörtént a legnagyobb, megindult az, amit most már semmiféle hatalom nem képes feltartóztatni. Éppen ma, ezen a látszólag közönséges hétköznapon következett be az, amire több mint egy évszázad óta vár a nép. — Mit tegyünk? — kérdezte Oszipenko lázasan. — Valamit tenni kell, most mindjárt. És akkor Racsinszkij mondott vaTÖRÖK ELEMÉR versei: Anyám Még VARGA ERZSÉBET: Mindig ezek az éjszakák belsejéből zarándokoló gondolatok, mindig ugyanazok. Futnék inkább vissza hozzád, anyám, elsimítani arcodon az agónia ráncait, hogy szép legyél legalább emlékemben, ha már világra hoztál, hogy velem minden megeshessen. Futnék a mozdulatlanság ötágú tenyeréből valami kopoltyú-piros halpikkelyű csendbe, vissza bogáncsos udvarunk mélyére mosolyod árnyékába megpihenni, keresni az utat kezed felé, s mint a hajnal ablakába kiálló jegenyék nézni szemedben a tenyészet-jóságot amire mindig vágytam a keményen koppanó sóhajok közt e tűznehéz anyátlan árvaságban. Még lehet mindent újra kezdeni csecsemő mosollyal mindent bevallani még fel kell állani a port leverni és elindulni mielőtt elfelejtenénk a búcsú pillanatában tett ígéretünket Búcsú Leningrádtól (Valerijnek) fehér kendőt lobogtatott egy Néva-parti nyírfa ága a vonat éleset rikkantott s belevágott az éjszakába szívem vadul feldobogott s a sötét-bársony égre szökött ott maradt égő madárként a folyó ezüst csíkja fölött ott maradt a bársony égen piros selymekbe bugyolálva onnan hint forró csókokat a Néva-parti fák hajába JÁN SÁMEL felvétele lamit, amiért minden vétkét meg kellett bocsátani. — Ki kell nyomtatni ezt a kiáltványt. És kiragasztani a házak falára. És kapcsolatot teremteni Moszkvával. Gyerünk! Elindultunk hárman — Oszipenko, Racsinszkij meg én. Csak Varvara Petrovna maradt otthoh a jósnővel. Varvara Petrovna az ikonszekrény előtt állt, sűrűn és gyorsan hányta magára a keresztet és suttogva hálálkodott: „Istenem, hát megértük! Istenem, hát bekövetkezett!“ A jósnő továbbra is mozdulatlanul ült a karosszékben. A kihalt utcán egy férfi szaladt felénk. A lámpa gyenge fényében észrevettem, hogy hajadonfőtt, mezítláb futott ki a házból egy szál ingben. A kezében kaptafa volt. Odarohant hozzánk. — Kedveseim! — kiáltotta és megragadta a kezemet. — Hallották? Nincs többé cár! Csak Oroszország! Sorra megcsókolt mindhármunkat, aztán rohant tovább, félig sírva s valamit mormolva maga elé. — Most veszem észre(— szólt Oszipenko —, hogy mi még nem is gratuláltunk egymásnak. Megálltunk s mi is melegen összecsókolóztunk. Racsinszkij elment a távíróhivatalba, hogy figyelemmel kísérje a petrográdi és moszkvai eseményeket, mi pedig Oszipenkóval megkerestünk egy kis eldugott nyomdát, ahol hirdetéseket, közleményeket s a katonai parancsnok parancsait szokták nyomtatni. A nyomda zárva volt. Mialatt megpróbáltuk leverni a lakatot, megjelent egy ügybuzgó férfi, kezében a kulcs, kinyitotta a nyomdát és lámpát gyújtott. Az egyetlen jefremovi szedő és nyomdász volt. Hogy hogy tartózkodott épp a nyomda körül, nem firtattuk. — Álljon oda a szekrényhez, szedje! — mondtam neki. És diktálni kezdtem a kiáltvány szövegét. A szedő pedig szedte, csak néha-néha szakította meg munkáját, hogy inge ujjával megtörölgesse a szeméből kicsorduló könnyeket. Hamarosan újabb hírt hoztak: Nyekraszov, az Ideiglenes Kormány közlekedési minisztere kiadta a parancsot — mindenkinek, mindenkinek, mindenkinek! — hogy a cári vonatot tartóztassák fel/ ahol érik. Elolvastam a kiáltvány első levonatát; a betűk ugráltak és összefolytak szemem előtt. A nyomda már megtelt emberekkel; ki tudja, honnét és mi módon értesültek róla, hogy itt nyomják a közleményt a forradalom kikiáltásáról. Fogták a kiáltvány kötegeit, kiszaladtak vele az utcára és felragasztották a házfalra, palánkra, lámpavasra. Éjfél után egy óra volt már Jefremov máskor ebben az órában az igazak álmát aludta. Egyszér csak ebben a rendkívüli órában kurtán, zengőn megkondult a székesegyház harangja. Másodszor, harmadszor is megkondult. Egyre gyorsulón követték egymást az ütések, úszott a harangszó a városka fölött, s nemsokára a környék valamennyi templomának harangja csatlakozott hozzá. Minden ablak kivilágosodott. Az utca megtelt emberekkel. Sok háznak a kapuja is tárva-nyitva állt. Ismeretlenek sírtak az utcán egymás nyakába borulva. Az állomás felől mozdonyok diadalmas füttye hangzott. Valahol az utca végén felhangzott a Marseilleise — előbb halkan, majd egyre erősödve: A szabadság honába tartunk Az igazság nékünk a cél . . . 13
