A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-11-09 / 45. szám

Bratislava ősidők óta jelentős központja volt a kereskedelem, a kézművesipar és a mezőgazdaság fejlődésének. Ezt mindenekelőtt kedvező földrajzi fekvésének köszönhette. Természetesen nagyban hozzájárult az akkor Pozsony fejlődésének az is, hogy 1467-től egyetemi város, 1526-tól 1848-ig pedig Magyarország koronázó fővárosa volt. Ipara azonban csak a múlt század második felében indult fejlődésnek.

Alfred Nobel, a dinamit feltalálója kitűnő üzletember lévén helyesen ismerte fel azokat a lehetőségeket, amelyek itt kedvező feltételeket biztosítottak egy dinamitgyár felépítéséhez. A város magisztrátusa ehhez 1873. október 23-án meg is adta hozzájárulását. Ezzel kezdetét vette egy olyan gyár építése, amely jelentőségében messze túlnőtte a város, sőt az ország határait is. Ez az üzem volt az Osztrák—Magyar Monarchia legnagyobb robbanóanyag-gyára. Az első világháború idején itt állították elő a monarchia robbanóanyag-szükségletének kétharmad részét. A két világháború közötti időben a gyár eredeti küldetésétől eltérően mindenféle vegyi anyag gyártásával megpróbálkozott.

A Dimitrov Vegyiművek egyben legfontosabb munkásmozgalmi központja is volt a város dolgozóinak. Az üzem alkalmazottai számos munkástüntetés szervezésével, majd a Szlovák Nemzeti Felkelés fegyveres támogatásával vették ki részüket a független Csehszlovák Köztársaság helyreállításáért folytatott harcokból.

Ä gyár életében a legnagyobb változás az ország felszabadítása után következett be. 1947—1951 között a vállalat üzemegységeként felépült a műselyem-gyár, a közismert Béke Üzem, amely ma már önálló vállalat. De a Dimitrov Vegyiműveknek köszönheti létét a Salai (vágsellyei) Nitrogén Művek. Ezt mutatja a dínamit-gyár százéves fejlődésének rövid áttekintése.

Enné) sokkal érdekesebb e nagy iparvállalat jelene és jövője. A vegyi kombinát ma több mint hat és félezer dolgozónak biztosít munkát és megélhetést. Termelése népgazdasági szempontból is kiemelkedő: termelésének értéke megközelíti az évi 1,8 milliárd koronát. Ebből legnagyobb rész a korszerű vegyipari termékek gyártására esik. A robbanóanyagok gyártása ma már csupán 3,48 °/o-át jelenti az üzem össztermelésének. Annál jelentősebb viszont a nagyüzemi mezőgazdaságban nélkülözhetetlen vegyszerek és műtrágyák gyártása (mintegy 41 °/o).

A vegyi kombinátnak hovatovább egyre több szakemberre van szüksége. Ez arra késztette a vállalatot, hogy maga gondoskodjék a munkásutánpótlás neveléséről. Évente így több mint 800 fiatal dolgozó tanul szakmát a vállalat szakmunkásképző intézetében, de a tervek szerint az ötödik ötéves terv utolsó évében a végzős tanulók száma eléri az 1400-at. A feladat annál igényesebb, mivel ezek számára újabb ifjúsági otthonokat, tantermeket, tanműhelyeket, szórakozási és sportolási lehetőségeket kell biztosítani.

A vállalat sportegyesülete, a Slovan ChZJD, a Szlovák Szocialista

jubileum

100 ÉVES A BRATISLAVAI DIMITROV VEGYIMŰVEK

w5 ra'j'im'i i'a ia 'í'ra nrj

i-taslíBsIms*

T-1s ”, 13 - n t*!* 'n n

Köztársaság legnagyobb testnevelési intézménye már számos kiváló sportolót — köztük több világ- és olimpiai bajnokot indított el a siker útján.

Gyors fejlődést mutat a dolgozókról való szociális gondoskodás is. 1700 lakásegység áll az üzem rendelkezésére, de ez kevés. Ezért a közeljövőben további 300 lakás felépítését tervezik. Ezenkívül 1975-ig lényegében megoldják a munkásszállók kérdését is. Ehhez máris jelentősen hozzájárult az idei év szeptemberében

átadott 420 ágyas ifjúsági munkásszálló.

A centenárium alkalmából a dolgozók még egy fontos létesítménnyel gazdagodtak: ünnepélyes keretek között került sor az impozáns, minden igényt kielégítő Hűség Művelődési Otthon átadására.

Az elmondottakból is világosan kitűnik, hogy a Dimitrov Vegyiművek dolgozói a CSKP XIV. kongresszusának határozatait igyekeznek hiánytalanul. valóra váltani.

Szenk Sándor

Mari néni „a dalos"

Az erdélyi népdalgyűjtő, Kallós Zoltán szó szerint ezt írta könyvében a hetvenhat esztendős ..özvegyasszony Miklós Gyurkáné Szályka Rózsával“ való találkozásáról: „Elmondhatom, hogy a vele eltöltött időt életem legszebb napjai közé sorolhatom. Mint adatközlő, életem során ő volt gyűjtőútjaim legszebb és legnagyobb élménye.“

Ez a megállapítás motoszkált a fejemben, amikor a gímesi Bállá Mári néni, a „dalos“ gangján ücsörögtem. Szeretem a népdalokat, de nem vagyok népdalgyűjtő, sem népzenekutató, s mégis felbolygatott varázslatával a nyolcvanhárom éves öregasszony beszéde, hangja, mozdulata. Vajon mit szólna hozzá Kallós Zoltán? És milyen érzéssel búcsúztak el tőle azok a csehszlovákiai és magyarországi hivatásos és amatőr népdalkutatók, akik, eddig meglátogatták?

Nincs időm a válaszon tépelődni, mert az ajtóban felbukkan Mári néni; arcáról rögtön leolvasom, tudja miért jövök. Mielőtt letelepedne mellém, megigazgatja a mellén átkötött fekete kendőt.

— Tudja aranyoskám, sokan azt mondják nekem. vén bolond vagyok, hogy dalolok; ne nótázzon már az öreg! Örüljön, hogy él! — Ugye, ez nem igaz? — néz,rám segélyt kérőén, s most olyan, mint egy védtelen madár, úgy gunnyaszt töpörödötten.

Sietek is megerősíteni igazában, hogy ne adjon az ilyen szóbeszédekre.

— Aki hozzám jön — folytatja most már nekibátorodva —, azt akarja megtanulni, amit csak én tudok, és az lenne a baj, ha én meg nem dalolnák — mondja meglepő öntudatossággal. S rá is zendít rögtön: n

Megbetegült Szabó Kata a diósban,

a diósban, a diósban, mogyorósban,

Kérdi tőle édesanyja, hogy mije fáj.

Édesanyám, sem szívem fáj, sem fejem fáj.

Sem szívem fáj, sem szívem fáj, sem fejem fáj,

csak vagyok én, csak vagyok én szerelemben.

Édesanyám, vétesse ki szóló szívem,

szóló szívem, szóló szívem, víg örömem.

Vétesse ki, tétesse be új ládába,

úgy vigye be, úgy vigye be az új bótba.

Hogyha kérdik édesanyám, mit árul kend?

Szabó Kata szóló szívét, víg örömét.

Magamban vele mondom a szöveget. Ismerem. Tőle tanultam vagy két éve, amikor riportútjaim során egyszer elvetődtem ide. Persze azóta jócskán elfátyolosodott Mári néni hangja, de nemcsak a hangja, a szeme is, a háta meggörnyedt egy kicsit, s a keze bot végére feszül.

— Mári néni, tetszik-e rám emlékezni? — A kérdés meglepi. Gondolkodik.

— Nem maga volt itt a szomszédék lányával ’

Látja, hogy nemet intek a fejemmel. Nem emlékszik rám, de a magnetofon láttán beszélni kezd:

— Tudja aranyoskám, nekem benne volt a hangom a rádióban is. A szomszédék Jóska fia jött haza a katonaságtól, valahonnan Csehországból, ő mondta, hogy őrség előtt bekapcsolta a rádióját; csak hallgatja, hallgatja, és azt gondolja magában, hát ez meg a Mári néni a szomszédból, ő beszél meg dalol... — és elsírja magát.

Érzem, hogy most mondani kellene valamit; tudja-e hogy a kollégámnak megvan a Mári néni tíz-egynéhány évvel ezelőtt feljátszott hangja/ A Fehér László meg a Fodor Kata balladát dalolta akkor. .. Az öregasszony abbahagyja a szipogást, de csak addig, míg a mondta a tudatáig nem hatol, utána a szeme olyan lesz, mint két forrás.

Érzem, leginkább az öregsége bántja. Látom a mozdulatain, a keze járásán, hogy tele van még energiával, élniakarással, de szégyenli.

— Nem sokra jó, már az öreg — mondja. — Pedig én felléptem a Kodály-napokon is... — gondolkodik, hogy hol.

— Galántán — segítem ki zavarából.

— Ott ott, aranyoskám. Van egy kedves ismerősöm, Ág Tibor ő vitt el oda engem. És tudja, amikor lejöttem a „balkonról“ (a dobogót nevezte így), mindenki ölelt meg csókolt, a testemen mindenütt kezek voltak... — és mutatja, hol simogatták.

— Magának is énekelek — határozza el hirtelen. — Azért jött, nem?

— Hát azért is — felelem. Látom rajta, hogy erősen gondolkozik. — A „bagoly asszonyt“ nem tetszik tudni? — kérdezem nagy „hozzáértéssel“.

— Az lédeci — feleli kurtán, mintha Lédec valahol a világ végén lenne. Aztán hamiskásan elmosolyodik: — Tudok én szlovák villő dalokat is. — És rázendít, most már vidámabban, mint az előbb. Egy kicsit meglep, milyen tökéletesen beszéli a nyelvet,

— Szlovák béresektől tanultam. Együtt dolgoztunk a földesúrnál. De sokat is dolgoztam én életemben! Kint a mezőn nyáron, télen meg otthon. Fontunk is meg szőttünk. — Kihoz egynéhány ingujjast. — Ez a vászon abból a kenderből van, amit magam áztattam, tiloltam, fontam, szőttem... ezzel a két kezemmel! De a lányaimat úgy adtam férjhez, hogy nem volt hiányuk semmiben, se ingekben, se vánkosokban, se dunyhákban. Persze a fiaimról is gondoskodtam, azoknak gatyát varrtam jó erős vászonból... És tudja, mi lett a gatyákból? Zsák. Ügy bizony. Amikor a fiam a búzát vitte bennük, mondták is a többiek, hogy ebben benne van Mári néni kezemunkája is... Elkomorodik, láthatóan nehezére esik erről beszélni.

A hirtelen támadt csendbe az óra kongatott bele, szinte tudatosan figyelmeztetni akarva: lassan el kellene búcsúznom. Az emberek nem szeretnek búcsúzkodni (ebben, azt hiszem, Mári nénivel egymásra találtunk), s talán az innen eredő zavarom miatt vétettem el szavaimat, amikor azt mondtam Mári néninek, hogy húsz év múlva, a századik születésnapján eljövök majd hozzá riportra. Nem húsz, tizenhét év múlva leszek százéves, javított ki Mári néni nevetve, pedig ebben a pillanatban talán mind a ketten arra gondoltunk, hogy vajon megéri-e a jövő esztendőt?

Dusík Éva