A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-26 / 43. szám
A DUNA MENTI A méltóságteljesen, kékeszöld színben hömpölygő Duna felett, a lombdús Kis-Kárpátok egyik hirtelen feltűnő platóján épült ősrégi vár minden látogató figyelmét megragadja. A hegy, melynek tetején a vér épült, alig száz méter magas, tehát inkább dombként tarthatnánk számon, ha nem emelkedett volna egész történelmünk fölé. Három közép-európai nép — a magyar, a szlovák és az osztrák — történetének, évszázados harcainak, küzdelmeinek tanúja az Ősi vár. A Dévényi-kapu, vagy ahogyan a krónikások nevezték: Porta hungarica tőszomszédságában emelt vár környékén már a kőkorszakban is települések voltak. Egyes történészek szerint azonban az is lehetséges, hogy már régibb, a paleolit korszakban is őskori vadászok tanyáztak a gazdasági és hadászati szempontból fontos területen. A meglevő feljegyzések szerint azonban a vár csak a kilencedik században keletkezett, és valószínűleg a morva nagyfejedelemség egyik fontos határerőditménye volt. Ezt a feltevést bizonyítják azok a szláv temetkezési helyek is, melyekre néhány évvel ezelőtt a várpalota tőszomszédságában bukkantak, és amelyekben ezüstből készült értékes ékszereket és dísztárgyakat találtak. A pozsonyi vár a magyarok birtokába '892 körül jutott. 907-ben a magyar csapatok itt a bajorokat háromnapos ütközetben megverték. Erről a .Salzburgi Krónika is beszámol. A kezdetleges, primitív első várat a 12. század második felében lebontották és a helyén kőből építettek új várat, amelyhez azután a tatárjárás idejében kőtornyot is emeltek. III. Endre, az utolsó Arpád-házl király 1291 decemberében városjogot és nagy privilégiumokat adományozott a városnak. Tulajdonképpen ettől az időtől kezdve beszélhetünk városról, ekkor indult nagy fejlődésnek a vár körül kialakult település. Az 1311-ből származó okiratok szerint abban az időben fallal vették körül a várost, és így az a sok tá-ŐSI VÁR madással szemben sikerrel állta a harcot. Az ősi vár a tizenhatodik századig nagyon fontos határ menti erődítmény volt. Magyarországot a nyugatról jövő ellenséges támadások ellen védte. 1520 után azonban, amikor Magyarország a Habsburg-birodalom részévé vált, a helyzet lényegesen megváltozott. Az országot nyugatról már nem fenyegette háborús veszély, ellenséges támadás. A vár azonban ennek ellenére sem veszítette el hadászati jelentőségét, továbbra is fontos erőd maradt Ekkor azonban nem a magyar határt védte az ellenség támadásaival szemben, hanem Ausztriát a törökökkel szemben, ugyanakkor a Habsburgok ellen felkelő erdélyi fejedelmek támadásaival szemben nyújtott az uralkodók számára védelmet. A vár egyszerű építkezési stílusa nem felelt meg a Habsburg királyi háznak, ezért több ízben Is átépítették. 1501-ben Ferdinánd császár utasítására az olasz Pietro Ferrabosco udvari építész tervei alapján a várpalotát a helytartó és a császár lakhelyévé alakították át. Az újjáépítés után a . vér délnyugati, legerősebb tornyában helyezték el a magyar koronázási ékszereket. Ezt a tornyot azóta nevezik koronatoronynak. 1620- ban Bethlen Gábor erdélyi fejedelem foglalta el a várost és a várat két évig birtokában tartotta, ekkor a túlerőben levő Bongoi császári tábornok ismét visszafoglalta. A har, cok során a vár megrongálódott, ? nyugati szárnyát teljesen újjá keljs lett építeni. Ennél az átépítésnél ' kapta a mai jellegzetes formáját. A rendi felkelések leverése után a ,• vár elvesztette egykori hadászati je■1 lentőségét. Mária Terézia halála után II. Jóit zsef császár, a kalapos király Albert helytartót Hollandiába küldte, és az | elhagyott várban 1783-ban katolikus j papneveldét helyeztek el. 1802-ben a várat kaszárnyává alakították át. ■ 1811. május 30-án hatalmas tűzvész tört ki a várban, mely mind a várat, mind pedig annak környékét teljéit sen elpusztította. A vár egészen a ; második világháború végéig romokban hevert, 1953-ban hosszú előkészítő munkák után kezdték meg új'■ jáépítési munkálatait. Több mint másfél évtizedes munka után a vár újjáépült. A palota déli részében és az északra néző : szárnyában 1969-ben a Szlovák Nemzeti Tanács reprezentációs helyisé, geit helyezték el, a lovagteremben és a vár nyugati szárnyában pedig ' kiállítási termeket létesítettek. Az ősi vár történetét szintén sok szép és érdekes rege, legenda övezi. Az alábbiakban egy, a török időkből fennmaradt regét mondjuk el. Az esti szürkület hófúvással szállt a földre, kékes, alig átlátszó homálylyal árasztotta el az apró váraljai házakat és a domboldalt szőlőkerteket. Száraz és éles porhó esett, mint a kása. Az utcák üresek és sötétek voltak, csak a Vödric-kapu mentén gyülekeztek gyalogos vitézek. Hallgatva ácsorogtak, mert az egyre erősödő szél beléjük fojtotta a szót. Olykor sóhajtoztak, hóval dörzsölték a kezüket, mert a csontig ható hidegben rettentően fáztak. Kimerültén, átfagyva, a Dunán túli harctérről érkeztek. A törökök támadását ugyan visszaverték, a várost megmentették, de a nagy seregből csak alig néhány százan maradtak életben. A Vödric és a Hal-tér tele volt szekerekkel, mellettük a csípős hidegben kifogott lovak tipródtak. A szekereken szalmával letakart, félig megfagyott sebesültek nyöszörögtek, segítségre várva. A szél egyre erősödött, minden oldalról csapdosott. Táncolt, forgott, s néha olyan erővel kapaszkodott a kimerült katonákba, hogy alig álltak meg a lábukon. — Sorakozó! — hangzott fel végre a parancsszó. — Irány a vár, ott szállásolnak el minket! A hóval befújt úton libasorban elindultak. A földhöz hajoltak, de a szél így is elébük került, arcukba vágta a havat, amely úgy égetett, hogy be kellett hunyni a szemüket. Végre felértek a vár udvarára. A főbejárat előtt hintók feketéllettek. A vastag pokróccal letakart lovak a hóviharban nyugodtan álltak. A sötét házikók közül kiemelkedő várban fények gyúltak az ablakokban, a tágra nyitott főkapun át széles fénycsóva áradt ki. — A meleg étel talpra állít. Pirkadatig erőt gyűjtünk, aztán megyünk haza ... Délre otthon leszünk — szólt az egyik katona társához. — Velem tartasz? — Nyakig érő hóban is! Elegem van a katonaéletből... Láthatod, az urasági lovaknak jobb dolguk van, mint nekünk. Én védjem az urak vagyonát a törökkel szemben...? Pálffy Pál, a pozsonyi várkapitány ideges, rosszkedvű volt. Boszszantotta a vereséggel felérő győzelem. A várost ugyan megmentették, de a fegyverek nagy része a hóban odaveszett, sok száz kitűnő harcosa esett el, paripája ott pusztult. — A sebesülteket vegyék azonnal I gondozásba, a katonákat lássák el meleg élelemmel — utasította a várkapitány szárnysegédjét, s rövid gondolkodás után megkérdezte: — Hány katonánk jött vissza? — Alig hatszáz. — Hány ló és szekér? — Azt most számlálják össze. I — Reggelre pontos jelentést kérek. I Holnap délelőtt újjászervezzük a helyőrséget. Újabb török támadással kell számolnunk. — Ebben az időben? Nem hiszem! — jegyezte meg a szárnysegéd. I Mária, a várkapitány aranyhajú, ibolyakék szemű lánya kora délutántól a kandalló mellett ült. Sokáig a pattogó tüzet bámulta, majd oda- I ment az ablakhoz, s a szél és a hó játékában gyönyörködött. Közben teljesen besötétedett. A hófelhők áthatolhatatlan sűrűséggé tömörültek, a távoli halvány fények kialudtak, : mintha az éj behunyná szemét és Imély álomba merülne. Az aranyhajú lány most^a mély sötétséget bámulta. Tűnődött... Eddig három, dúsgazdag, vitéz nemes kérőt utasított vissza. Azért, mert szívébe mást zárt, mást szeretett. — Soha, soha nem leszek a másé! : Inkább meghalok, de róla nem mondok le — sóhajtott, miközben nagy könnycseppek gurultak végig kipi-Irult orcáján. A komor, hideg téli estén az a csillagos nyári este elevenedett meg : lelkében, amikor szerelmével megismerkedett, először csókolta meg. Álmodozásában észre sem vette, hogy édesapja áll mögötte, figyeli. — Már megint sírsz ...? Mária nem válaszolt. Zokogás rázta egész testét. — Ha a jó szóra nem hallgatsz, lányom vagy: engedelmeskedned kell! Holnap megtartjuk az eljegyzést. Vedd tudomásul: amíg élek, nem leszel az ellenségem, Nakics Husszein felesége! A várkapitány magára hagyta lányát. Mária ismét odaült a kandalló mellé, sokáig sírdogált. Mér éjfélre járt, amikor lefeküdt. De nem jött álom a szemére. — Sok időm már nincs. Tennem kell valamit! — gondolta. Egyszeriben nagyszerű ötlete támadt. Felöltözött, csöndben kinyitotta a szoba ajtaját, leselkedett. Senki sem volt a folyosón. Megállt, körülnézett. Nesztelenül végigosont a félhomályos folyosón. Pillanatok alatt kinyitotta a titkos ajtót, amely a vár egyik titkos pincéjébe vezetett. — Elbújok... Itt senki sem talál I" meg. Addig nem megyek föl, míg a kérő a várban van — határozta el. — És ha kell, megtalálom a Duna alatt átvezető titkos alagutat is, azon keresztül szökök a Duna túlsó oldalára, a török táborba... • * * ■ Mária eltűnését csak reggel vették észre. Mindent átkutattak, de hiába. A várkapitány dühöngött. — Kedves barátom — szólt szomorúan a kérőhöz —, elnézésedet kérem ... Mária eltűnt, sehol se találjuk. Lehet, hogy maga az ördög vitte a pokolba ... Esküszöm,- boszszút állok! — De ne az ördögön; inkább Nakics Husszeinnél keresd a lányodat — jegyezte meg cinikusan a kérő, majd búcsúszó nélkül távozott. Pálffy dühében elkékült. Magához kérette legbizalmasabb tisztjeit. — Uraim, nagy kéréssel fordulok önökhöz. Mária lányom nyomtalanul eltűnt. De a várat nem hagyhatta el, , itt kell valahol lennie! Kérem, keressék meg! Alig egy órán belül előkerült Mária. A nyirkos pincében átfázvá lakadtak rá.