A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-19 / 42. szám
Ulánbátorban esik az eső. A betonúton keletkezett tócsák vizét messzire fröcskölik a Skoda-autóbuszok, fekete Volga kocsik, orosz GAZ terepjárók és csehszlovák Octáviák kerekei. A kevés számú gyalogjáró — egyesek hagyományos mongol viseletben, mások konfekciós öltönyben — türelmesen várakozik az átkelőhelyeken. Elhaladun a Tudományos Akadémia palotája előtt, sorra elmaradnak magasház-tömbök korszerű üzletekkel, a vidámpark a kis mesterséges tóval meg az óriáskerékkel, a Bogdo-gégen pagoda színes majolikateteje, átmegyünk a Tola folyó hídján és nagy sebességgel haladunk a repülőtér felé. Ügy állnak a nagy fehér Iljusinok, mintha díszszemlére sorakoztak volna fel. Mellettük az apró kétfedelű gépek meg a „lekonyult“ rotorú helikopterek olyanok, mint valami furcsa bogarak. A kifutópályákon egyelőre az életnek még semmi nyoma, viszont a repülőtéri eligazító épület halijában olyan a nyüzsgés, mint a megbolygatott méhkasban. Apró gyerekek csetlenek-botlanak a felnőttek lába között, kismamák sálba bugyolált csecsemőt tartanak a karjukon, ráncos arcú öregek nyugodtan pöfékelnek a pipájukból batyujukon ülve, és színes „deli“-be öltözött asszonyok tereferélnek a szomszédjukkal, mintha a repülőutazás a legtermészetesebb dolog lenne a számukra. Dehát az is. A repülőgép itt megszokott közlekedési eszköz. A legkönnyebben győz le hatalmas távolságokat, ami a gyér úthálózat miatt egyébként lehetetlen lenne, és minthogy közvetlenül a sztyeppén száll le, üzemeltetése nem túl költséges. Amikor a felszállás után elszopogattuk a kötelező cukorkát, amit szerény mosollyal kínált oda a rózsás | arcú légikisasszony, az utasok zöme kényelmesen elhelyezkedett és szunyókálni kezdett. Ezek az emberek nyilván nem először repülnek, meg aztán mi is lenne itt néznivaló. Dél felé tartunk, s alattunk feltűnnek a Góbi-sivatag hullámos homokdűnéi. A hazai utasoktól eltérően kimeredt szemmel nézegetek kifelé s igyekszem megkülönböztetni a táj egy-egy részletét. Sehol semmi, nyoma sincs az életnek. Csak időnként kiszáradt tavacskák fehér foltjai, kiszáradt folyómedrek, körülöttük a homok egyhangú szürkéssárga színét enyhe zöld foltok tarkítják. Ez tehát a Góbi, amelyről már az általános iskolában tanultam. Az ulánbátori múzeumban tudtam meg, hogy itt még él a Przewalski-vadló, a vadteve és a góbi medve, hogy valamikor régen éltek itt hatalmas ősgyíkok, amelyeknek csontvázát megcsodálják a múzeum látogatói, hogy a sivatag helyén valamikor végtelen tó terült el amely ki tudja, milyen okból kiszáradt és Mongólia barátságtalan tájává változott. De álljunk csak meg! Valóban olyan barátságtalan lenne? Eszembe jut Albert Paul Lentin francia utazó 1964-ben kelt beszámolója, amelyben így ír: „A Góbi nem sivatag. A Góbi homokos puszta, de az állattenyésztés és a földművelés sikeresen fejleszthető itt. Óriási terület ez, rengeteg természeti kinccsel. Egy vidék, ahol az ember harcol és győz és ahol — mint a Mongol Népköztársaság más vidékein, s talán még nagyobb mértékben — a szocializmus napról napra egyre nagyobb győzelmeket arat.“ A repülőgép ablakából egyelőre ezt nem lehet látni. A repülőgépből azonban nem lehet megismerkedni az élettel, le kell ereszkedni a földre, az emberek közé. Gépünk ugyanolyan biztonságosan szállt le a sztyeppe megkeményedett talaján, mint akármilyen kifutópályán. Az ég felhőtlen volt, ragyogóan sütött a nap, de aránylag hűvös volt. Mindjárt a repülőtéri épület, inkább kunyhó mellett fehér jurták álltak. Modern repülőgép és nomád pásztorok jurtái — szemléltető illusztrációja két fejlődési szakasznak, amelyek egész Mongóliában éles ellentétként találkoznak lépten-nyomon. A terepjáró bevitt minket az ajmak (kerület) székhelyére, amelynek az egzotikusán hangzó Dalanzadgad a neve. Földszintes és egyemeletes házak állnak a városka központjában, s a főtéren egy teme — kétpúpú teve szobra. Köröskörül pedig, ameddig a szem ellát, a szürkéssárga puszta, ahol az apró kövek közül finom, selymes alacsony fűszálak kandikálnak elő meg fehér virágú apró bogáncsok.
