A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-10-19 / 42. szám

A NÉPEK KÖLTŐJE Az egész világot bejárta a szomo­rú hír: Pablo Neruda forradalmár kommunista, Nobel-díjas chilei köl­tő Santiágóban 69 éves korában el­hunyt. Chile történelmének válságos idő­szakában, vigasztalan körülmények között hunyt el Dél-Amerika legna­gyobb költője. Életrajza is sok PABLO NERUDA: ZSARNOKOK Az Excelsior és az El Dia című mexikói lapban jelent meg Pablo Neruda itt közölt verse, amelyet a Nobel-dijas költő — akit a katonai junta később házi őrizetben tartott — szeptember 12-én a fasiszta puccs másnapján irt: Nixon, Frei és Pinochet o mai napig, 1973 keserű szeptember haváig Bordoberryvel, Garrastazuval és Banzerral, történelműnk vérszomjas hiénáival, tépik viszontagságról árulkodik. Igazi ne­ve Ricardo Neftali Reysy Basoal­­to. 1004-ben született. Apja vasutas volt, édesanyja tanítónő, de röviddel a szülés után meghalt. A kisfiú 7 esztendős korától rendszeresen írt és 14 éves, amikor fölveszi Jan Neru­­dának, a múlt század cseh költőjé­nek nevét, csupán azért, nehogy édesapja felfigyeljen az akkortájt megjelenő verseire. A chilei egye­tem elvégzése után folyóiratszer­kesztő lett, majd diplomata. A spa­nyol polgárháború idején vált meg­­győződéses kommunistává, s 1945- ben a Chilei Kommunista Pártnak is tagja lett. Hosszú évekig élt emigrá­cióban Csehszlovákiában, amelyet második hazájának nevezett. 1953- ban Lenin-békedíjat kapott, 1971-ben pedig irodalmi Nobel-díjat, melyet a Svéd Akadémia szerint azzal érde­melt ki, mert „költészete elemi erő­vel fejezi ki egy világrész sorsát és álmait.“ A Svéd Akadémia tudósai nem jártak messze az igazságtól. A nagy költő ötvenedik születésnapján az El Siglio, a chilei munkásosztály lapja így köszöntötte azt a férfit, akit a földrészen csak Latin-Ameri­­ka lelkiismereteként emlegettek: „Él­jen Pablo Neruda, a népek költője!“ Most így kellene búcsúztatni: „El­hunyt Pablo Neruda, a népek köl­tője!" Egy földrészről szólott? Mint nem­zetének is hű fia, mint a nemzetek tágabb, humánus közösségének is el­kötelezett szocialista természetesen az annyi vérrel és annyi lánggal kivívott lobogót, birtokaikon dőzsölnek a pokolra való fosztogatók, az ezerszer megvásárolt zsarnokok, a kufárok, kiket New York forkasai uszítanak. Dollárra éhes gépek, sohasem szabadulhatott önnön szülő­földje emlékképeitől, sohasem sza­badulhatott és nem is akart szaba­dulni az anyanyelv édes vonzásából. De kommunistaként szívében élt a föld minden szenvedő embere, azok­kal tartott, akik az emberiség jobb életéért csatasorba állottak, harcos­társa volt mindenkinek, aki a fasiz­mus ellen küzdött. Nem tudta, és nem is akarta megosztani magát: énekeinek egy része „csak“ a nem­zetnek szól, máskor pedig a nagyobb közösséghez kiált. Ezt a kettőt — mint igazi internacionalista — és mint igazi hazafi elválaszthatatlan­nak hitte. „Nekem mindent el kell beszélnem...“ — vallotta. Politikus volt? Diplomata volt? Pablo Neruda mindenekelőtt költő volt. És mert költőnek született tel­jes életet kellett élnie: Az élet nélkül nem tudok élni, se ember nélkül lenni ember, és futok, ha hallok, látok, dalolva, velem a csillagoknak nincs semmi dolga, s a magány nem hoz gyümölcsöt, se virágot. Adjatok az én életemhez mindent, mi élet, adjátok meg nekem mindenki szenvedését, hogy én átalakítsam reménnyé. (Somlyó György fordítása) mártír népünk áldozatában lihegők, az amerikai kenyér és levegő prostituált kiárusítói, népnyúzó hóhérok, kerítő kaclkák kondája, a kínzás egyetlen törvényének ismerői, a nép korbácsolására éhezők. Meruk József fordítása Így ír az Elemi ódák nyitó költe­ményében. Pablo Neruda életművé­ben csodálatos egységgé olvadt a költészet művészete és az élet költé­szete. Nem tudta és nem is óhajtotta elválasztani egymástól e két elemet. Mindent meg akart élni, meg akar­ta harcolni a lét minden harcát, vé­gig akarta élni az élet minden bol­dogságát. Teljességre tört, mint min­den igazán nagy költő. Amikor a chilei nép előtt megcsil­lant a végső győzelem reménye, Pab­lo Neruda hazament és Allende el­nök egyik legodaadóbb híve lett. Ha­záját, népét, a Népi Egység Kormá­nyát, Allende elnök kormányát kép­viselte párizsi nagykövetként, ami­kor egy évvel ezelőtt betegsége miatt felmentését kérte, és hazaköltözött Chilébe. Talán azért, mert érezte, hogy szeretett népének nemrég kiví­vott szabadságát éppoly halálos kór fenyegeti, mint az ő testét? Talán azért, mert megmaradt kevés élet­erejével még segíteni akart elvbará­tainak a fenyegető fasizmus elleni küzdelemben? Talán csak azért, mert nem akarta, hogy szülőföldjétől tá­vol érje a halál? Akármint volt is, nehéz ellenállni annak a gondolat­nak, hogy a történelemben élő köl­tő, a nép fia, „Chile csalogánya" és e dél-amerikai ország sorsa között ne keressünk összefüggést. A gyászba borult, az ellenforradal­mi junta megtorlásaitól gyötört or­szág most nagy költő fiát is gyászol­ja. És mi velük gyászolunk. LOVICSEK BÉLA SZÉP, TISZTA REGGEL Klóra szerint a szombati nap zárja a hetet, s a va­sárnapot semlegesnek tartja. Számára a vasárnap kicsi kora óta könnyű gondtalanságot jelent, olyan nap, amely nem kötelezi semmire, s amelyen szabad, mint a madár. Az ő tudatában a vasárnapnak külö­nös íze és hangulata van, ami megfoghatatlan és utánozhatatlan. így rajta kívül a világon senki más­nak nem jelentheti ugyanazt, mint neki. Ma ugyan szombat van és este, ez a szombat most mégis több, mint máskor szokott lenni. Ugyanis ma huszonnyolc éves. Egy kicsit örül, egy kicsit szomorú. Örül, hogy önálló és független, szomorú, hogy ma­gányos. Mielőtt vonatra ült, hogy beutazzon a városba, sokáig állt a tükör előtt, öregszik, állapította meg tárgyilagosan, minden jel arra mutat, hogy vénlány marad. Bár tiltakozott, lázadozott és menekült a gon­dolat elől, a hangulata megkeseredett. Keserű ize vele maradt egész úton. Lélektelen szemmel nézte a vonatablak előtt elszaladó távírópóznákat, a ki­­feszitett drótok alászálló és felemelkedő ivét. Valamikor régen, kislány korában tudott igy nézni, ilyen mozdulatlanul, ilyen sokáig. Hanyatt vetette magát a réten, s a vonuló felhőkkel szállt messze, messze. Akkor tele volt ábrándos álmodozásokkal, most meg keserűséggel. Szerette a szép, tiszta regge­leket: a derült eget, a virágzó muskátlikat, a fecske­csicsergést, a frissen fejt tej illatát, édesanyja sza­vát ... Most itt ül a bárban és az első pohár konyakot Ízlelgeti. A pohár nagy és öblös, a ráhulló fényben szivárványozik. A két tenyere közt tartja, mintha ma­dár volna, mintha attól tartana, hogy kapja magát és elszáll a kezéből. Egyre több a vendég. A zsongás erősödik. Pohár csendül itt is, ott is. A bejárati ajtóban nagy a sürgés­forgás, jönnek, egyre jönnek, nyilván sokan a bár feletti szálloda vendégei közül is. Nagy mutatásra van kilátás. A dobogón a zenekar hangol. A pincér a második konyakot teszi Klára elé. Valaki játszik a fényekkel. Talán a föpincér. A zenekar is játszani kezd. Lassú a szám, a hangerő is tűrhető, a zongo­rista szólója mértéktartó, mondhatni: művészi. Klára iszik. Keserű mosoly szegi a szája sarkát, pedig örülnie kéne, hiszen ünnepel, születésnapot ül, igaz, hogy egymagában, de ki tudja, hátha igy jobb, mint valakinek a társaságában?... Igy nem feszé­lyezett, nem kell azon törnie a fejét, mit, hogyan mondjon, bár ö sosem álszenteskedik, mindig és min­denkinek nyíltan kimondja, amit gondol, ha tetszik az illetőnek, ha nem. Szőke haja fiúsra nyírt. Maga sem tudja, miért szereti a rövid hajat. Talán mert az fiatalos? Fiatalít? Huszonnyolc évének vág vele gúnyos fintort. Tudato­san vagy tudat alatt? Iszik. Melege van. Óvatosan, lassabban az italozással, fékezi magát figyelmeztetőn. Kávét kell innia. Rendel. A parketten néhány párocska már táncol. Fiatalok. Egészen fia­talok. Nem fáj a szive, táncolni sem akar, nem azért jött, hogy fogjon magának valakit, csupán azért uta­zott ide, hogy csendesen megünnepelje a születés­napját. Bár aki ránéz, azt gondolhatja, hogy ez a magányos tyúk palira vadászik. Nem zavarja. Higy­­gyen, ki mit akar. S ha netán úgy volna, kinek mi köze hozzá? Ón­álló, független nő. Különben is joga van ahhoz, hogy társat keressen. De ö nem akar, esze ágában sincs. Az a meggyőződése, hogy társat nem lehet keresni, jön az magától is, ha jönni akar. Váratlanul, talán éppen akkor, mikor a legkevésbé számit rá. Éjfél felé jár az idő. Klára a negyedik konyaknál és a harmadik kávénál tart. Sok: érzi, hogy sebeseb­ben áramlik a vére két keskeny part között a fürge patak. Mir.den asztal foglal:, csak az övénél áll üresen a párnázott szék. Kit kellene beleképzelni? Pistát?... Fél évig jártak együtt. Agrármérnök volt, magas, hir­­telenszöke, gyors beszédű, csupaideg fiatalember. Ráadásul erőszakos, szinte fékezhetetlen. Az a fél év csupa feleselésböl és veszekedésből állt. Három­napos tátrai kirándulásról jöttek haza. Szervusz! Szervusz! Azóta sem látták egymást. Vagy Ferit, a jóképű traktoristát képzelje maga elé? Valóban szép fiú volt, olvasott, eléggé művelt. Az a fiú felgyújtotta, már-már a magáévá tette, mi­kor véletlenül megtudta, hogy Feri fogadásból kez­dett ki vele, s hogy ilyenformán dicsekedett a bará­tainak: „Nyúlik a tancsi néni, mint a rétestészta, és harap, mint egy megvadult kanca!"... Akkor kérte az áthelyezését, de elutasították a kérelmét. Maradt. Szégyellte magát a faluban. A suttogások azonban idővel megszűntek, de az ő becsületén ejtett karcolás még mindig ég, mint macska karmo­­lása után az ember bőre. Vékony, középtermetű, jól öltözött, idősödő férfi áll meg a bejárati ajtóban. Tétován körülnéz, üres asztali keres a szeme. Italos. Látszik, hogy már jócs-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom