A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-19 / 42. szám
A gömöri fazekasfalvak egyike, Mellété (Meliata) nem nagy község, id. Oravecz Bélát mindenki ismeri, így könnyen megtalálom a házát. Szemrevaló, nemrégen újjávarázsolt épület, tágas udvarral, kerttel. A családfő a mezőt, járja — szövetkezeti tag —, csak a felesége, a menye és négyéves kisunokája van odahaza. Amikor elmondom jövetelem okát, az arcok felvidulnak. — Jaj lelkem — mondja a feleség —, hát ő már nemigen foglalkozik a fazekassággal, megvan két esztendeje is, hogy utoljára a korong mellett láttam. Igaz, mondott olyasmit, hogy ha nyugdíjba megy, — az jövőré lesz — talán megint komolyan nekifog a munkának. Egyébként az uram az egyetlen a faluban, akinek még megvan a korongja és az égető kemencéje. — Pedig itt valamikor nagyban űzték a fazekasmesterséget. — Bizony. Az egész falu abból élt. Nem volt család, ahol legalább egy ne dolgozott volna ebben a mesterségben. Jó pénzt lehetett keresni a korsókkal, tányérokkal, virágcserepekkel; a földből nemigen tudtunk megélni, mindenütt nedves, agyagos volt, a termés is szerényke. A jó termőföldre meg annyian voltunk, hogy egymásnak galibáztunk a munkában. Agyag, méghozzá jófajta agyag viszont volt bőviben, nem kellett attól Íme, kész a virágcserép... tartani, hogy elfogy. Csak hát fárasztó és piszkos munka volt a fazekasság, nagyon piszkos munka, a környéken nem is hívtak bennünket másképp, csak focskosoknak. — Mi volt az a föcsök? — kérdezem értetlenül. Oraveczné megmagyarázza: — Az agyagot csak jó nedvesen lehet alakítani a korongon, s amikor forog, a finom részecskék szanaszéjjel röpködnek. Minden sáros lesz: az ember keze, arca, ruhája, de még a falak és a mennyezet is. S ezt a lefrecsegett sarat hívjuk mi focsoknak. A „focskosok“ csúfnév arra mutat, hogy a környező falvak népe lenézte a melléteieket, annak ellenére, hogy keresett és jól megfizetett cikk volt a fazekasáru. Pedig ha tudták volna, hogy milyen sok munka kell akár egy kicsi virágcserép elkészítéséhez is! Mert látszólag egyszerű a korongon forgó agyagot alakítani, de milyen csalódás éri azt, aki hirtelen lelkesedésből a korong mellé ül, s nagy dérrel-durral nekilát a munkának. Az agyag ugrál, ficánkol a keze alatt — akár egy ló, amely érzi, hogy hozzá nem értő kezekbe került —, végül a kezéhez tapad, s az egészből nem lesz egyéb, mint egy szomorú sárrom. Beinvitálnak a szobába. A falakon tányérok, a sarokban modern vonalú padlóváza, és rengeteg virágcserép. Oravecz Béla munkái — ennyi maradt belőlük. Az edények legjavát elhordták Rozsnyóra, a múzeumba, de jónéhány tárgy egészen Bratislaváig eljutott. Amíg megérkezik a családfő, szemügyre veszem a ház környékét. A kamrában ott áll a korong, a hatalmas lendkerék tiszteletet parancsol, aki ezt forgatja, keményen megdolgozik a kenyérért. A padlásra is fölmászok, vagy kétszáz, különböző alakú és mintázatú tejesköcsög hever a sarokban. A kemence egy kissé talán megroggyant az évek folyamán, ráférne egy komolyabb javítás, s ez a közeljövőben — mint ahogy azt, az időközben megérkezett Oravecz Béla elmondta — meg is történik. Apró termetű, napbarnított arcú ember a fazekasmester, csodálkozom is, hogy Ő az, aki ezt a kereket forgatja. — Nem is olyan nehéz munka — mondja —, csak jól kell elhelyezni a lendkereket a csapágyakon. Az persze igaz, hogy eleinte belésajdul a láb, de pár nap múlva megszokja az ember, és észre sem veszi, hogy a lábával kalimpál. A jó fazekasnak csak a munkájára szabad figyelnie, s a többi: a kerékhajtás, öntözés csupán beidegzett mozdulatok. De az anyag formázása’,, az már komoly munka. Egy ügyes embernek legalább három évig kell tanulnia, hogy tökéletesen elsajátítsa a mesterséget. Később kiderül, nem véletlenül járt a mezőn — agyagot keresett. Talált is egy keveset, s így megfigyelhetem Oravecz Bélát munka közben. Vizet hoz, meglocsolja az agyagot, majd mint a kenyértésztát, dagasztani kezdi. Amikor megpuhul az agyag, s olyan rugalmas, akár a gu mi, ráhelyezi a korongra és nagv érzéssel alakítani kezdi. Fontos, hogy egyenletesen tapogassa, mert különben az égetés folyamán feszültség keletkezhet az agyagban, s az. edény elpattanhat. A kisunoka nagy élvezettel, figyeli a műveletet, a gyermek lelkét elragadják az ilyen csodálatosnak tűnő dolgok. Bezzeg a férfivá érett fiatalok korántsem kíváncsiak ennyire. El-elnézik ugyan, hogy is dolgozik a mester, de eszükbe sem jut, hogy ők is megtanulják. Ma már nincs fantázia a fazekasmesterségben: a kerámia-gyárral úgysem tudnának konkurrálni. Pedig az emberek maguk bevallják, hogy csak akkor lehetett szép és jó dolgokat kapni, amikor még fazekasok dolgoztak a faluban. A mostani edények „szalagon készülnek“ és mind egyformák. Egy fazekas még két egyforma virágcserepet sem készített soha. Mert ahány edény, annyi egyedi darab, ha talán szemmel nem is állapítható meg mindjárt. — És kelendő volt az áru? — kérdezem. — Ha így visszaemlékezem — mondja Oravecz Béla —, bizony egy esetet sem tudnék mondani, amikor eladatlan áruval jöttünk volna haza. Pedig mindig jól megraktuk a szekeret, különösen ha nagyobb útra indultunk. Száz meg száz kilométert tettünk meg lovasszekéren, mert akkoriban még nemigen volt teherautó, sőt Mellétébe még országút sem vezetett (ezt a mostanit álig tizenkét éve építhették). Néha olyan sár volt, hogy beragadtak a kerekek. Most Oraveczné veszi át a szót: — Talán el sem hiszi, de én tizenkilenc éves koromig nem, láttam vonatot. Amikor aztán férjhez mentem, pótolhattam az elmulasztottakat. Mert a cserepek eladása főleg aszszonymunka volt. Néha hetekig elvoltunk, emlékszem, gyakran jártunk Kézsmárkra, Iglóra, Kassára, mindig oda mentünk, ahol éppen vásár volt. A szekér alatt aludtunk, jól bírtuk a megerőltetést, fiatalok voltunk. Nemcsak pénzért árultunk; ha valakinek nem volt pénze, de volt gabonája, szövete vagy más holmija, egyszerűen cseréltünk, s a szerzett árut felraktuk a fazekak helyére. A gyerekeim nem is akarják elhinni, mi mindenen keresztülmentünk. Néha már nekem is álomnak tűnik, az egész, pedig akkoriban ilyen volt az életünk. Oraveczné férjére pillant, aki éppen egy virágcseréppel bíbelődik, s aztán sokatmondóan elmosolyodik. Megsimogatja kíváncsiskodó kisunokája fejebúbját, s a mozdulatából látom: meg van elégedve az életével... A másik fazekasmester, akit meglátogattam, ma már nem dolgozik a szakmában. De így is figyelemre méltó volt, amit elmondott, mert ha tűzifa is lett a korongból, és járda a kemencéből, azért a mesterség szeretetét mindvégig megőrizte magában, s a kérdezőnek ugyanolyan lelkesedéssel válaszol, mint amilyennel annak idején az agyaggal dolgozott. Kozsár János nem az apjától tanulta a fazekasságot, őt is a szükség vitte rá, hogy ezzel foglalkozzon. — Pozsgai Andrásnál tanultam a mesterséget — mondja —, itt lakott a szomszédban. Becsületes, derék ember volt, szegény, már régen meghalt. Akkoriban egy fiatalember sorsa nem volt könnyű, a jövője meg egyenesen bizonytalan. Földünk kevés volt, a gömörhorkai gyárban nem kaptam munkát, kénytelen voltam kitanulni a fazekasságot. De nemcsak én, sokan mások is. Fiatal voltam, erős. tele munkakedvvel, a munká-Kozsár János: Olyan szép korsókat csináltam, hogy a csudájára jártak... (Kép az ötvenes évekből) mat hamar megszerettem, s persze mindjárt nagy edényeket akartam csinálni. Hát nem is sikerülhetett mind. Az első fazekaimat Pozsgai András árulta, később aztán magam vállalkoztam rá. Mert az is tudomány, árulni. Olyan szép kis korsókat csináltam, hogy csudájára jártak. Egyszer amikor a pelsőci piacon árultam az edényeimet, odajön hozzám egy asszony és azt mondja: „Jóember, cserélje már ki nekem ezt a korsót. Itt vettem a szomszédban, de a magáé sokkal jobban tetszik.“ „Azt nem lehet — mondom. — Mit kezdjek én a más portékájával?“ így aztán az asszonyka kénytelen volt még egy korsót venni, mert annyira tetszett neki az enyém. — A háború után még vagy öt évig űztem a mesterséget, aztán beléptem a szövetkezetbe és azóta nem dolgozok agyaggal. Most nyugdíjas vagyok, időm volna rá, de néhány esztendeje szív-