A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-19 / 42. szám
infarktust kaptam, nehéz munkát nem végezhetek. Megkérem, mutasson néhány edényt. — Már csak olyan apróságok vannak itt. köcsögök, néhány korsó és ez a lyukacsos fenekű fazék, a feleségem még most is használja, tésztát szűr benne. A többit elszállították Pozsonyba — akkor hívtak is, menjek oda dolgozni, de én már csak megmaradtam a szülőfalumban. A rozsnyói múzeumba is elvitte edényemet a Labanc tanító úr, aki valamikor Mellétében tanított, s most valami igazgatóféle a múzeumban. Meg lehet nézni őket, ki vannak állító. Ezek után a fazekasmesterség részleteiről faggatom Kozsár Jánost. Az agyag kiásása volt a legnehezebb, legfárasztóbb munka. Négy, hat, esetleg tíz méter mély kutat kellett ásni — a mélység attól függött, milyen talajban kezdték meg-a bányászást — aztán „padnalt“, folyosót nyitottak, s mint a bányában, behatoltak az agyagba. A folyosó nyílását nem nagyon tágították ki, így nem szakadhatott be, de a tárnát már barlangszerűen ki lehetett szélesíteni — itt kezdődött el a tulajdonképpeni bányászás. A felgyülemlett agyagot kannákban hordták el, s odafönn zsákokba rakták. Egy „agyagbányában“ egyszerre többen is dolgoztak, mert fárasztó munka volt, egy ember nem győzte volna. Életveszélyes munka is volt, hiszen feltörhetett a talajvíz, beomolhattak a falak. Otthon az agyagot hűvös és nedves helyre rakták, leggyakrabban mély pincébe, nehogy a tárolás folyamán kiszikkadjon. Ilyen körülmények között az agyag évekig is megmaradt eredeti formájában. Megmunkálás előtt az agyagot gondosan ellenőrizni kellett: nincs-e benne kavics, gaz vagy gyökér, akár a legparányibb formában is. Különben a szennyeződés az égetés folyamán az edény törését eredményezheti. Az agyagot olyan finomra kellett gyúrni, mint a tésztát. A jól előkészített agyag gumi módjára nyúlik, s csak az ilyenből lehet finom, vékony falú edényt készíteni. A kemence építése külön tudomány, sokan nem is tanulták meg, hanem másokkal égettették ki a nyers fazekakat. A kemence alapja tűzálló kőből készült, a falai vályogból. Lehetőleg zárt, szélcsendes helyre építették, nehogy a huzat az izzó edényekre fújja a hamut. Leháncsolt fával tüzeltek benne, s a belső hőmérséklet meghaladta az 1000 C fokot is. A mázos edényeket kétszer égették. Az első égetés, a „zsengéllés“ folyamán a nyers agyag megszilárdult (az edényeket égetés előtt a levegőn megszárították), amikor is alkalmassá vált a mázolásra. A mázat nem lehetett fölvinni a nyers agyagra, mert a máz az égetés során beivódott volna az edény falába, s a jobbik esetben durva maradt volna a felület. A mázat a „glét“-et készen kapták a fazekasok, csak meg kellett őrölni lisztfinomságúra, vízzel elegyíteni, festéket hozzáadni. Amikor a máz fölkerült az edényre, a mintákat mindenki a saját ízlése szerint csinálta —, sor került a második égetésre. A jó mester az izzó agyag színéről meg tudta állapítani, hogy mikor kész az edény. A kétszeri égetés kb. 10—12 órát vett igénybe, s leggyakrabban délután vagy este kezdtek hozzá. A fazekakat hagyták kihűlni, s aztán szép sorjában kiemelték őket a kemencéből. Egy szépen megformált és megmintázott korsóban vagy kulacsban ugyanúgy kitárulkozhat a néplélek, mint a balladában, népdalban, s aki ezt szem előtt tartva veszi őket kézbe, bizonyosan fölfedezi bennük a teremtő erőt és alkotó vágyat, mely a mindennapok létszükségletéből igazi népművészetté tette a fazekasságot. LACZA TIHAMÉR Foglalkozása: AGRÁRMÉRNÖK Megsárgult leveleit méltóságteljesen hullatja a Horné Semerovce (felsőstemerédi) Május 1. Efsz irodaházának udvarán a vén körtefa. Még a bejárati ajtóhoz vezető járdát is belepik a színes levelek. Oly szomorúnak látszik a környezet, pedig vidám, szívet derítő ügyben igyekszem az irodába: Szeretnék a szövetkezet agronómusával beszélgetni, aki nő, feleség, édesanya, s a foglalkozása — agrármérnök. A folyosón az agronómus feliratú ajtón kopogtatok, majd belépek. Bronzbarna hajú, fiatal nő ül az íróasztalnál. Modern vonalú keretbe foglalt szemüveg mögül csillogó barna szem pillantása, kedves tekintete röppen felém. Túlságosan is.fiatalos benyomást kelt Szabó Istvánná okleveles agrármérnök, a szövetkezet agronómusa. Alig akarok hinni a szememnek, hogy ő az, akit keresek. Arra gondolok, hogy nagynagy határozottságra, ugyanakkor némi harciasságra is szüksége van annak a nőnek, aki férfiakat vezet. A beszélgetést ennek megfelelően így kezdem: \ — Miért választotta nő létére ezt a „férfias“ 'szakterületet? Mosolyog. Megszokott magabiztosságával, vagy talán a szakmabeliek enyhe fölényével. — Nem válaszolhatok hangzatos, nagy szavakkal erre a kérdésre. Faluhelyen, Gyűgyön nőttem fel, ma is ott lakom. Valahogy olyan természetes volt számomra a mezőgazdasági munka, hogy nem, is gondoltam rá: esetleg mást lehetne kezdeni. Nem adnám semmiért ma sem az érzést, amikor látom, hogy körülöttem minden kizőldül, nő, gyarapszik, termést ad... Ugyanakkor tudom, hogy részem van, munkám fekszik benne nekem is!... Csak később, amikor munkába léptem láttam- csak, hogy milyen kevés a vezető beosztású nő a mezőgazdaságban. Néha még mindig furcsa érzés fog el, amikor látom, hogy a járás mezőgazdászainak összejövetelein, tanácskozásain egyedül képviselem a női nemet. Még mindig egyedül... Cigarettára gyújt. A füstöt lassan, élvezettel szívja le, majd óvatosan leteszi a cigarettát a hamutartó szélére. Ott ég, hamvad tovább, mert a beszélgetés hevében el is feledkezik róla. — Főiskolai évfolyamtársaim közül talán ketten-hárman dolgozunk a termelésben. A többiek laboratóriumokban helyezkedtek el... Viszont én nem azért választottam a mezőgazdaságot, hogy mindig csak hivatalban, íróasztal mellett üljek. Most is csak a szerencsének köszönheti, hogy itt talált... Így vall saját pályaválasztásáról, de érdekes a véleménye a fiatalok munkájáról is általában. Érdekes, felfigyeltető vélemény. — Bosszant, ha a fiatalok a szakiskola, az egyetem vagy a főiskola elvégzése után Valamiféle higgadt nyugalomba zökkennek, megelégednek a kezdeti eredményekkel. Szóval, ha nem látják meg az új lehetőségeket, ha nem küzdenek szenvedélyesen az újért, és egyszerűen lemondanak az álmokról, a nagyszerű célokról... A beszélgetés során azután kitűnik, hogy ő személyes gondjának tekinti a közösség gondjait. Szövetkezetük az idén, január 1-én egyesült a hokovcei (egegi) és a slatinai (szalatnyai) szövetkezetekkel. Így 2070 hektár területen gazdálkodnak. Ebből 1740 hektár a szántó. A többi rét, ennek egy része kavicsos altalajú. De a másik részén is csak gyenge minőségű, savanyú széna terem. Gond ez. Viszont végtelenül büszke az egegi határban telepített 25 hektáros szőlőre, amely néhány év múlva jelentős bevételt biztosít majd: Megelégedettséggel szól a 14 hektáros , barackosról: ennek termését már az idén megkóstolhatták, élvezhették. Büszke arra, hogy az idén kenyérgabonából 103 vagonnal többet termeltek a tervezettnél. Terveket sző, nagyszerű terveket, a jövőre vonatkozólag, mert hasznosnak, előnyösnek tartja, hogy a környékbeli szövetkezetekkel egyesülve, összefogva, együttműködve magasabb szinten, jobb munkabeosztással dolgozhatnak. A kertészetet szeretné magtermesztésre szakosítani. A nyár folyamán uborkával próbálkoztak, és a laboratóriumi vizsgálatok , szerint megfelelő vetőmagot sikerült termeszteniük. — Nem jelent hátrányt a munkahelyén az, hogy nő? — Mindig úgy éreztem, hogy a dolgozók inkább a vezetőt látták bennem, mint a nőt. És ez így van most is. Így helyes. Ha másképpen volna, tudnám... Volt alkalmuk megismerkedni. Látták és látják, hogyan dolgozom, mindig megmondjuk egymás szemébe, nyíltan az igazat... Hosszúra nyúlik a beszélgetés. Sorra tolakodnak elő a témák. Közben gyakran emlegeti ötéves kislányát, aki reggelenként még alszik, amikor ő munkába megy, a nagymama viseli gondját. Már óvodás a kicsi. Férjét is megemlíti, aki ugyancsak agrármérnök. Igen, mert hiszen Szabó Istvánné végeredményben mégiscsak nő, feleség, anya, mégha a kérdőívekbe nagyon természetesen is szokta beleírni, hogy foglalkozása: agrármérnök. Benyák Mária „ PIACI DERŰ Láttam már Palermo és Catánia piacait, láttam a nagyváradi és a budapesti piacokat és itthon is megnéztem egynéhányat. Bátran állíthatom, hogy ha méreteiben nem is, a levied (lévai) piac minden egyébbel felveheti a versenyt az említettekkel. Igaz, ezen a piacon nem árulnak halat, csigát, sem osztrigát, nem kaphatunk fügét, datolyát és más déli gyümölcsöt, ezzel szemben itt is van néhány olyan „specialitás“ amit hiába keresnénk például Palermóban. Hogy mást ne mondjak, olyan körtét vásároltam én itt, hogy ha rágondolok a nyál most is összefut a számban. Emlékszem mosolygó szilvákra és nevető almákra, amelyekből nem vettem ugyan, de amelyekhez hasonlókat legfeljebb gyümölcskiállításokon láthat az ember. Paprikacsodák, uborkamonstrumok, kalarábé-, sárgarépa-, és dinnyehatalmasságok csábítgatták a piac látogatóit. De volt itt gomba és szőlő, ribizli és főznivaló kukorica igen nagy bőségben, gyönyörű színekben pompázó őszi virágok, eleven és frissen lenyakazott tyúkok, házinyulak és kacsák. Volt itt minden mi „szems szájnak ingere.“ Végre a híres lévai lúdfertályt is megkóstolhattam és elmondhatom, hogy „méltó régi nagy híréhez“. De vehettem volna megkopasztott, de még nyers kacsát és pulykát, no meg egészben pirosra sütött ludat is. Vehettem volna gyönyörű libamájat, akkorát mint egy férfitenyér, ha lett volna, aki megsüsse a számomra ... „Jó bornak nem kell cégér“ tartja a közmondás. A lévai piacon látható százfajta árunak sem, toldhatnám meg. Az árusok mégis kedvesen hívogatnak, szerényen, de mosolygó öntudattal mutogatják áruikat, amelyeknek hívogatás nélkül is nehéz ellenállni. Derűs árusok és derűs vásárlók. Ilyen a lévai keddi és pénteki piac. E sorok írója egy csöppet sem bánta meg, hogy véletlenül odatévedt. —zsélyi—
