A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-14 / 37. szám

MURRAY LEINSTER;

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

időben, amikor virágkorát érte a széthullóban levő római birodalomban a lelki tisztaság és a kegyes élet illúzióját a magányban kereső remeték aszketikus mozgalma. Szent Hilarion felkereste az egyiptomi sivatagban Nagy Szent Antalt, a szerzetesség megalapítóját, s visszatérve szétosztotta atyai örökségét és huszonkét esztendőn át élt Ghaza és Egyiptom között remete gyanánt a pusztában. Számtalan követője akadt, de ezeknek alkalmatlankodása miatt előbb a sivatag belsejébe, majd Szicíliába és Dalmáciába, majd Ciprus szigetére ment. Rengetegen követték példáját, aszkézissel tiltakozva az erkölcsök hanyatlása ellen. Remeteként éltek a sivatagban. Mások rongyokban jártak és hulladékokat ettek. A coenobiták rendszeresen korbácsolták magukat. Az anachoreták a jószággal együtt kijártak a rétre legelni. A legistenfélőbbek vadállatok barlangjába költöztek.

Simon a telanisszoszi kolostorban nevelkedett Aranyszájú Szent János tanításán, mely szerint csak az üdvözül, aki lemond e világ hívságairól. Heteken át bőjtölt és többször kérte, hogy falazzák be élve. A kolostor priorja ajánlotta neki, hogy folytasson remeteéletet. Keresett hát magának egy mélyedést a városon kívül, szép lassan összerakott egy oszlopot s éjjel-nappal ott tartózkodott. Az oszlopot előbb 16, majd 36 könyöknyire magasította. Ekkor már csoportosan jártak az emberek az oszlophoz, akiknek Simon nap mint nap a világi élet örömeiről való lemondásról prédikált. Egyházi ügyekben közéleti tényezőként tisztelték, Perzsiából, Arméniából, Görögországból, Galliából látogatták. A fiatal Theodosziosz császár is kikérte tanácsét — a császár bizalmas levelét egy hosszú rúdra tűzve nyújtották fel Simonnak.

Simon oszlopát tanult püspökökből és teológusokból álló küldöttség kereste fel és megparancsolta neki, hogy másszon le. Simon — először és utoljára — lemászott; ez elég volt az egyházatyáknak, megállapították, hogy engedelmes, elálltak a teológiai vitától, és megengedték, hogy visszatérjen az oszlopra. A második incidensre, Simon hivatalos életrajza szerint akkor került sor, amikor az angyal képében megjelent sátán felszólította Simont, hogy — mint egykoron Illés próféta — szálljon be a tüzes szekérbe, amely majd az égbe viszi. Simon túlságosan is készségesen felállt, amit az ördög ügyesen kihasznált és a szent ülepén kelést fakasztott, amely azután az oszlopon uralkodó egészségtelen klímával együtt 459-ben véget vetett Simon éleiének, miután a remete teljes 42 esztendőt töltött az oszlop egy méter széles tetején, 18 méter magasságban.

Simon oszlopa köré Zénón császár Oszlopos Szent Dániel kérelmére (az oszlopon tartózkodás szokása, közben mozgalommá terebélyesedett; Simon halála után példáját Szíriában és Palesztinában még a XII. században is számos sztilita utánozta) templomot építtetett, amely a korai bizánci építőművészet egyik legbecsesebb alkotása volt. A templom falai ma is állnak.

Szöveg és képek: Jaroslav Bouéek

Szent Szergiosz templomának romjai Reszafában

És mi, tudván, hogy fölibénk akarnak kerekedni, még eddig összezúznánk őket, amíg módunkban áll — a magunk biztonsága érdekében. Ha meg fordított a helyzet, ők zúznának össze minket, nehogy utólérjük őket.

Tommy nem szólt egy szót sem, de nyugtalanul mocorgott.

— Ha viszont elpusztítjuk a fekete hajót, és hazamegyünk — mondta a kapitány —, a Föld kormánya rossz néven veszi, hogy nem tudjuk megmondani, honnét jöttek. De hát mi mást tehetnénk? Még szerencse, ha élve visszajutunk, és hírüket visszük. Ezekből lehetetlen több információt kicsikarni, mint amennyit mi adunk, a címünket pedig csak nem fogjuk megadni nekik! Véletlenül akadtunk össze. Ha ezt a hajót most elpusztítjuk, megeshet, hogy több ezer évig megint nem találkozunk. Kár, mert igazán érdemes volna kereskedni velük. De a békéhez kettő kell, és nem kockáztathatjuk meg, hogy megbízzunk bennük. Nincs más megoldás, mint hogy elpusztítsuk őket, ha tudjuk; ha meg nem, gondoskodjunk róla, hogy a mi pusztulásunk esetén semmi nyomot ne találjanak, ami elvezetné őket a Földre. Ez igazán nincs ínyemre — mondta fáradtan a kapitány —, de egyszerűen nincs más megoldás.

A Llanvabonon két csoportra osztották a technikusokat, és mindkettő eszeveszett munkában volt. Az egyik a győzelemre, a másik a vereségre készítette fel a hajót. A győzelemre készülő csoportnak kevesebb tennivalója akadt. A hajó egyetlen fegyvere, amihez némi reményt fűzhetett, a nagy sugárágyú volt. Most óvatosan változtattak a fölfüggesztésén, ezentúl nem volt rögzített helyzetben, mikor is előrenézett, és mozgástere mindössze 5°-ot tett ki. Radarirányitású elektronikus célzóberendezéssel kötötték össze, amely lehetővé tette, hogy az adott célt a hajó mozgásától függetlenül, teljes pontossággal követni tudja. S ami ennél is több: egy eddig még meg nem énekelt lángész a gépteremben olyan energiatároló rendszert épített, amelynek révén a hajó pillanatnyilag termelt teljes energiakészletét akkumulálni lehetett, hogy szükség esetén a sugárágyú a hajó normál energiakészletének többszörösét bocsáthassa ki. Ily módon a sugárágyú elméleti hatósugara megsokszorozódott, és pusztító ereje is fokozódott. De ennél többet nemigen tehettek.

A vereségre készülő csoportnak tágabb volt a munkatere. A hajó valamennyi csillagtérképét, minden árulkodó navigációs segédeszközt, Tommy Dortnak a hathavi utazás során készített valamennyi felvételét s minden olyan jelentést, amely a Föld helyzetére nézve kiindulópontul szolgálhatott, összegyűjtöttek, hogy bármely pillanatban meg lehessen semmisíteni. Ez mind lepecsételt iratszekrényekbe került, s ha ezek bármelyikét olyasvalaki próbálta volna kinyitni, aki nem volt pontosan tisztában a bonyolult eljárással, valamennyi iratszekrény tartalma azon nyomban magas hőfokon hamuvá égett, s a hamu rekonstruálhatatlanul szétszóródott volna. Persze arra az esetre, ha a Llanvabon mégis győzne, biztonság kedvéért leíratlanul kidolgozták az iratszekrények újrafölnyitásának módszerét is.

Ügy látszott azonban, hogy hitszegő támadástól nem kell tartani. Az idegen kapitány nyíltan beszélt. Modora olyasvalakire vallott, aki fanyarul beismeri, hogy a hazudozásnak semmi értelme. A Llanvabon kapitánya nehezen bár, de a maga részéről is elismerte az őszinteség előnyeit. Mindketten állították — hihetőleg őszintén —, hogy barátságot áhítanának a másik fajjal. De egyikük sem bízhatott meg annyira a másikban, hogy ne kövessen el minden elkövethetőt annak kifürkészésére, amit mindkettőjüknek a legkétségbecsettebben kellett titkolniuk: hogy hol van hazai bolygójuk. És egyikük sem merte elhinni, hogy a másik nem képes őt nyomon követni és a bolygó helyét földeríteni. Mindketten kötelességüknek érezték, hogy véghez vigyék ezt a — másik számára — tűrhetetlen feladatot, tehát egyikük sem kockáztathatta meg, hogy a másikban megbízzon, s ezzel lehetővé tegye saját fajának esetleges kiirtását. Kénytelenek voltak hát vállalni a harcot, hisz mást nem tehettek.

Azzal, hogy előbb a másikról minél több információt összegyűjtenek csak emelték a harc tétjét. De volt egy határ, amit az információcsere nem haladhatott meg. Egyikük sem adhatott a másiknak semmiféle felvilágosítást a fegyvereire, bolygója lakosságára és erőforrásaira nézve. Még csak azt sem árulhatta el, hazai bázisa milyen

messze van a Rák-ködtől. Folyt köztük az információcsere, de mindketten tudták, hogy azt halálos küzdelem követi, s mindkettő igyekezett saját civilizációját olyan súllyal képviselni, hogy a másiknak eszébe se jusson a hódítás gondolata

— mindkettő igyekezett tehát minél fenyegetőbb színben feltűnni, és ezzel még elkerülhetetlenebbé tette az összecsapást.

Érdekes, hogy teljesen idegen agyak mennyire eggyé tudnak válni. Tommy Dort, a kódoló- és dekódológép fölött verejtékezve, a kezdeti, elég dagályos üzenetváltások óta egymást követő üzeneteket személy szerint valahogy nagyon közelállónak érezte. Az idegeneket csak a videolemezen látta, és akkor is az ő látásspektrumától legalább egy oktávval eltérő fényben. Azok is nagyon fura, áttranszponált világításban láthatták őt, hiszen az emberi szemnek kedvező fényt ők nagyon is ibolyántúlinak tekinthették. De az agyuk hasonlóan működött. Döbbenetes, hogy milyen hasonlóan. Tommy Dort rokonszenvet, sőt valami barátságfélét érzett a fekete űrhajó kopoltyúval lélegző, csupasz és fanyarul irónikus utasai iránt.

E szellemi rokonság tette, hogy — ha reménytelenül is — a megoldásra váró kérdés különféle Nem hitte, hogy az idegenekben ösztönös vágy élne az emberek megsemmisítésére. Sőt, az idegenektől származó üzenetek elemzése valami aspektusairól valami táblázatfélét állított fel. megbecsülésfélére vallott, olyasfélére, amelyet a Földön az ellenséges katonák éreznek egymás iránt fegyverszünet esetén. Az emberekben sem volt semmi ellenséges érzés az idegenek iránt, s feltehetőleg azok is így voltak velük. De szigorúan logikai okokból vagy ölniük kellett, vagy vállalniuk a megöletést.

Tommy táblázata nem volt mindennapos. Listát készített az emberek megvalósítandó céljairól, s ezeket fontosságuk szerint sorrendbeszedte. Az első, hogy hírt vigyenek a Földre az idegen civilizáció létezéséről. A második, hogy meghatározzák annak helyét a galaktikában. A harmadik, hogy annyi információt vigyenek haza róla, amennyit csak lehet. Most mind a harmadik megvalósításán dolgoztak, a második valószínűleg megvalósíthatatlan. Az első eredménye — és a többié is — végső soron az elkerülhetetlen küzdelem kimenetelétől függött.

Az idegenek céljai pontosan ugyanezek, a földieknek tehát meg kellett akadályozniuk: először, hogy az idegenek hírül vigyék a Föld civilizációjának létezését; másodszor, hogy meghatározhassák a Föld helyét; harmadszor, hogy bármi olyan értesülésre tegyenek szert, amely megkönnyítené az emberiség ellen intézett támadást, vagy arra fölbátorítaná őket. S most ők is a harmadik cél megvalósításán fáradoznak, a másodikéra áhítoznak, az elsőével pedig várniuk kell a csata kimeneteléig.

Semmi lehetőség nem kínálkozott a komor kényszer, a fekete hajó elpusztításának elkerülésére. Nyilván az Idegenek sem látnak semmi más kiutat, mint a Llanvabon megsemmisítését. De Tommy Dort, miközben szomorúan tanulmányozta a táblázatot, rádöbbent, hogy még a megsemmisítő győzelem se lenne tökéletes megoldás. Az igazi, ha a Llanvabon hazavlhetné a fekete hajót, s odahaza a Földön tüzetesen áttanulmányozhatnák. Csak így lehetne teljes egészében megvalósítani a harmadik célt. Tomfny azonban irtózott az effajta megsemmisítő győzelem gondolatától — még ha egyáltalán megvalósítható volna is. Még a gondolatától is irtózott, hogy olyasvalakiket gyilkoljanak, akik — ha nem is emberek

— értik az emberi tréfát. És attól a gondolattól is, hogy a Föld egy idegen civilizáció elpusztítására csak azért fölszereljen egy űrcsatahajóflottát, mert annak az idegen civilizációnak a puszta léte veszedelmes. E véletlen találkozás két nép közt, mely egymás barátja lehetne, most olyan helyzetet teremtett, hogy abból semmi más nem következhet, csak teljes pusztulás.

Hiszen ha mindkét fajt figyelmeztetni lehetne, ha mindkettő tudná, hogy a másik nem kíván háborúságot, ha fenn tudnák tartani a kapcsolatot egymással, de egymás bolygójának hollétét mind az ideig nem Ismernék, míg meg nem teremtik a kölcsönös bizalom alapját...

Lehetetlen. De hallatlanul csábító. Valóságos álom. Képtelenség. De olyan megejtő képtelenség, hogy Tommy szomorúan betáplálta a kódológépbe kopoltyúval lélegző barátja, Bak számára, aki pillanatnyilag néhány százezer mérföldnyire leiedzett a csillagköd derengő fényességében.

17