A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-31 / 35. szám

Hú tu unit legény...

„A kétszemélyes fekhely, a hitvesi ágy megtelik gyerekkel. Ha ez nem ad boldogságot,

Szabolcs, mj ad|János

és Zsolt (Benjámin László: Reggeli korének)

születés mindennapi és mégis egyedülálló csodája az életnek. Az a varázslatos pillanat, ami- Á. JB£ kor minden asszony, legyen az királynő vagy koldus egyformán csapzott hajjal, de békés kimerültséggel átérti élete lényegét: anya lett. Sejtelmes, mindentudáshoz hasonló érzés, bűvkör, és erő, minden nő tudatos vagy tudat alatti nagy céljának megvalósulása: életet adott. Aprócska életet, a világról még mit sem tudót, mert a pici először csak gügyög közöttük, hogy aztán elinduljon s a környezetét megismerve egyre beljebb hatoljon az élet rejtelmeibe. Nyiladozni kezd a szellem kapuja s rácsodálkozik boldogan a játékokra, virágokra, madarakra. A kisgyermekek révén kapnak új tartalmat az ünnepek. A legkomorabb felnőtt is gyermekké válik, őszinte örömüktől általuk élhetjük át újra gyermekkorunkat...

Napjainkban a házaspárok a családalapítást bizonyos határok között igyekeznek megtervezni. Hiszen ők tudják a legjobban, hogy mikor érkezzen az első gyerek, mikor a második, a harmadik. Ha ugyan gondolhatnak már a kezdet kezdetén a harmadikra is. Amikor gyermeket várnak természetesen csak egy gyer-A hármas ikrek szülei, Molnár János és felesége. Itt még bizonyára nem sejtették, hogy egyéves házassági évfordulójukat három „fiatalemberrel" ünnepelhetik majd

mekre számítanak... De mi történik akkor, ha a természet csodája folytán a várt egy helyett még csak nem is kettő, de három gyermek érkezik? Kérdés jókor érkezett-e, s jó helyre?

Ilyen gondolatokkal keressük Trsticén (Nádszegen) Molnár Jánosnét, akinek mintegy két hónapja, hogy hármas ikrei születtek: János, Zsolt és Szabolcs. Akkor még csak annyit tudtunk. Sem az édesanya korát, sem a család életfeltételeit, létszámát még nem ismerjük.

Amikor benyitok a szépen rendezett tiszta udvarra, a virágágyások mögött egy hosszúhajú fiatal lányt látok (annak nézem). A lánya vagy a húga lehet Molnárnénak, döntöm el magamban, mert a hármas ikrek édesanyja erős, magas, szénfekete hajú asszonyként él a képzeletemben.

— Molnár Jánosnét keresem, a hármas ikrek édesanyját — térek a tárgyra rögtön a köszönés után.

— Tessék parancsolni, én vagyok az — válaszolja a gesztenyehajú „lány" és látván csodálkozó arcomat mindkét kezét leejtve, gyerekesen, jókedvűen elneveti magát.

— De.hót hány éves lehet maga?

— Huszonkettő.

Tizenkilencnek néztem a rövidebb háziruhában a három kisfiú édesanyját, csak amikor átöltözik és szigorú kontyba tűzi hosszú haját, akkor válik belőle komoly, de még mindig csak törékeny és igen fiatal, égő szemű kedves asszonyka.

Akkor tudom meg azt is, hogy egy esztendeje házasok, s hogy még „csak első“ a három legény.

Hamarosan bevezetnek a „szentélybe", mert olyan érzésem támad, amikor belépek abba a helyiségbe, ahol a három fehér kiságyban, három egyforma „fiatalember“ alszik.

— Súlyuk és nagyságuk pontosan olyan, mint más gyermekeké ebben a korban. Egészségesek, jó alvók —

Ebbe o házba érkeztek a kisfiúk.

A kapuban Molnár Jánosné és öccse

mondják felváltva az anyuka és a nagymama.

Egyre azon töröm a fejem, vajon hogy tudják, melyik kicsoda. Aztán hosszasabb figyelés után rájövök, hogy meg lehet ismerni, akár úgy is, hogy jellemüknél fogva különböztetjük meg őket. Zsolt az, aki a legharagosabban tekint szét a világban, és olykor bennünket is dühösen megszemlél (ő volt az úttörő, elsőként látta meg a napvilágot), János, a második viszont úgy veszi az életet, ahogy van. Finoman, de elnéz a fejünk felett. Szabolcs a harmadik a hétalvó egyáltalán nem törődik semmivel. Amíg ott tartózkodunk, ki sem nyitja a szemét.

— Mire gondolt Irénke, amikor egy helyett három gyermeke született?

— Nem is tudom ... Felváltva nevettem és sírtam. A kórházban már sejtettem, hogy ikrek lesznek, dr. Stolz Pavel a Salai (sellyei) kórház orvosa előre megmondta, és amíg meg nem születtek, dr. Stolz el sem mozdult mellőlem. Azt azonban nem hittem volna, hogy hármas ikrek lesznek.

— Mit szólt az édesapjuk, amikor meghallotta a hírt?

— Nem akarta elhinni, munkából jött haza — ugyanis János, a férjem Bratislavában dolgozik, mint kőműves — és a faluban rögtön elújsagolták neki a hírt. Azt felelte, hogy „ne vicceljenek velem“.

— Látni, hogy kőműves a férje, mert szép a lakásuk.

— Ez nem a miénk. De tavasszal megkezdjük házunk építését. Még van egy öcsém és ha megnő, ez a ház neki marad.

— Hol van még az, amikor ti elköltöztök, és jobb is nektek itt — szól közbe a nagymama, aki sokat segít az unokák körül.

— Nem félnek nekifogni, hiszen a házépítés nem kis dolog?

— Nem, mert nemcsak a férjem, de édesapám is kőműves. A hnb-től megkaptuk a házhelyengedélyt és

megígérték a segítséget is. Férjem 3000 koronát keres havonta. Nincs és nem is lesz anyagi problémánk.

— Vagyis bátran állíthatjuk, hogy jó helyre érkezett a három kisfiú?

— Igen. örülök nekik, büszke vagyok rájuk, csak talán egy kislány is jó lett volna. Jaj, ha háború lenne, a fiúkat katonának viszik, és kisírhatnám a szemem.

— Ugyan már, háború. Lesz itt még kislány is. -Csak azt ne gondolja, hogy ők megmaradnak az első gyereknél... vagy hogy is mondjam a fiúknál — szól közbe Csánó nagymama. Majd így folytatja: — És hát ebben a mai világban nem kell megijedni a gyerektől, valamikor micsoda csapásnak vették az ikreket. De ma igen-igen nagy a gondoskodás. Csak a gyereksegély 900 korona körül van havonta. És fel sem tudom sorolni, mi mindent kaptak a névadón is az unokáim. A hnb-től ezt a három kiságyat, három paplant, ikerkocsit, a nőszövetségtől mosógépet, a Galántai Gyermekvédelmi Bizottságtól háromezer, az SZSZK szociális ügyek minisztériumától pedig kilencezer koronát, és sorolhatnám még.

Irénke asszony szülés előtt a Dunajská Streda-i (dunaszerdahelyi) Tesla nemzeti vállalat ellenőreként működött és a jelen pillanatban még nem tudja, mikor tér vissza munkába.

— Vállalna még egy kislányt?

— A férjem szeretne, de nekem most egyelőre elég ez a három fiú ... Bár sohasem lehet tudni... — és nevet szívből, kedvesen mint mindig, ha a gyerekekről esik szó.

Aztán mégegyszer megnézzük az ikreket. A három kisember, három íratlan lapja az életnek, békésen alszik. Mit is kívánjunk nekik? Talán azt, hogy az édesanyjuknak sohasem kelljen sírnia miattuk. Soha ne ismerjék meg a háború borzalmait, a többi aztán már igazán csak „gyerekjáték“ lesz a számukra.

T. KASZA IDA

Anyuka, nagymama és a három kislegény