A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-01 / 22. szám

oo

fi mtirnmfmmm ®mzm»5M3

KRÚDY GYULA

A szegények öröme

Kukó írnok volt, valódi írnok, akinek őse háromszáz esztendő előtt tán a „sötét szemek és éji dalok városában“, Madridban ütötte fel sátorát, egy kis rejtett téren, nem messze az ócska ruhával és régi fegyverekkel kereskedők piacától. Szent Sebestyén szobra vigyázott a régi házakra, és a szenyórák szemérmes pirulással, de forró sóhajtással mondták tollba Kukó ősének szerelmi ügyeiket. Kukó manapság a Tabánban lakott, túl a hidakon, s természetesen olyan házban helyezte el irodáját, amelyet városrendészeti szempontból már évek óta halálra ítéltek. A tabáni ház hogyan viselkedett a siralomházban? Csak úgy, mint ilyenkor szokás. Félig összeomlott, a fedelét félrecsapta, az eresz homlokába lógott, és a csókák, amelyek a szerb templom környékén tanyáznak, mintha repülésre tanították volna a régi ház ablakszárnyait, a zsalugátereket amelyek sarokba vágott, ódon könyvekhez hasonlítottak. -A vén fákról szoktak búcsú nélkül elrepülni a fiatal gallyak az őszi szél szárnyán. Elmennek keletre, nyugatra. És a vén nyárfa megkapaszkodva áll meg egymagában a köddel, esővel enyelgő sárga mezőn, amely ódon dáma módjára köszönettel fogadja már a falábú udvarlók látogatásait is. Kukó művészete a szerelmes levelezés terein mozgott, holott még nem is volt nagyon öreg ember, aki már megunta, megvetette a nőket, és ezért a szemérmetlen hazudozást használja fegyverzetül; Kukó sárga hajú, piros bajuszú és kék szemű legényke volt. S az egyik füle nagyobb, mint a másik, mert a hosszú tollszárat mindig füle mellett tartotta. Az ajtaján fehér alapon fekete betűk hirdették, hogy itt van az „iroda“. A zegzugos Tabán halálraítélt vén házában, ahol már a grádics fokai is menőfélben voltak új szolgálati helyükre, egy most épülő józsefvárosi házba, az iroda rejtelmesen húzódott meg. Az ajtón ütőkészülék volt, amelyre harangjelzés felelt. Kukó titokzatosan dugta ki sárga fejét az ajtónyíláson:

— Most nem lehet... Később... egy óra múlva.

És gyorsan ajtót csukott, mintha a castiliai hercegné őfenségének írná le tollbamondott üzenetét egy toledói ifjú lovag számára.

A Tabánban nagy divat volt ez idő táj a levelezés. A városrészt amúgy is lebontják, a férfiak mindennap azzal a gondolattal léptek be kedves bormérésükbe, hogy utoljára látják a bolthajtásos falon őseik emlékét, a szerb hajcsárokét; akik rovással fizettek vagy vérrel, amely a késszúrás nyomán a falat befecskendezte. (De megjött a hajó alulról, s pénzt hozott Rácországból, jó dukátokat, a vért és rovást lemosták a falról.) A nők a levelezésben lelték örömüket, szórakozásukat, mióta Kukó irodáját megnyitotta. Mintha templom, sétatér és színház: mind elfért volna a Kukó irodájában. A rác kisasszonyok (még aki tudott volna is írni) vasárnap délután meglátogatták Kukót, és hosszadalmas levelet diktáltak kedveseiknek, vőlegényeiknek. A hosszú szárú toll egykét hatosért megcifrázta a betűket,

mintha nyakláncot fűzött volna az íródeák a betűk nyakába. A piros tinta apró szíveket és virágfejeket, csokolózó galambokat rajzolt a betűk szárai közé. Délutáni litánia után, midőn a Tabán úgy elcsendesedik, mint valamely keleti város, ahol a férfiak s nők lakószobáikba vonulnak vissza szundikálni bőséges ebéd után, csupán a kóbor kutyák marakodnak a Duna-parton egy vízbefúlt hajós csizmája felett, a kis „irodában“ szorgalmasan percegett a toll, és a kisasszonyok halkan összenevetgéltek, midőn Kukó az érzelmesebb mondatokat hangsúlyozva felolvasta.

Hol tanulta Kukó nagyszerű mesterségét? Sehol. Csak úgy örökölte ősapjától, a madriditól. S a rác leányoknak majdnem olyan sötét a szemük, mint az andalúziai szenyóráké.

Egy vasárnap fürge kis fekete lányka toppant be Kukó irodájába. Az íródeák felemelte a fejét az asztalról. Valami kis cseléd állott előtte, kerek képű, nagy szemű, barna arcú, mint az óhitű templomokban a Máriáké. Talán tizenöt esztendős se volt még egészen.

— Mit akarsz? — kérdezte mogorván Kukó, mert még nyaklánca se volt a jövevénynek.

A leány bátran felelt:

— Levelet.

— Van pénzed? A levél pénzbe kerül.

A leány a kendője csücskéből egy • máriást oldozott ki. Kiikó jól ismerte a régi ezüstpénzeket, hisz a kisasszonyok apjuk ládájából részére már sokat kicsentek az eldugott,' elrejtett, aggódva őrzött érctallérokból, amelyek a háborút várják, hogy a falba vakoltassanak, vagy mélyen a pincébe elásassanak.

— Hol szolgálsz?

— A papnál. A pap most lefeküdt, a papné szomszédol, felkaptam a porontyot, s idejöttem, hogy maga levelet írjon a nagyobbik bátyámnak.

Gyereksírás hangzott fel az ajtó előtt. Durcás, mérges, elkeseredett gyereksírás, ahogy a sertések között a falusi gyerek kiabál.

— Itt nem szabad sírni. Hozd be a kölyköt — rendelkezett Kukó.

A kis cseléd kinyúlt fél kezével az ajtó elé, és berántotta a gyereket. A kezét megcsapkodta, s a gyerek nyomban elhallgatott. A cselédke szoknyájába kapaszkodott, és élénken figyelte a hosszú tollszárat, amely lekerült Kukó úr füle mellől, s szorgalmatoskodni kezdett a papiroson.

— Hát mit írjak a nagyobbik bátyádnak?

— Írja azt, hogy én ezt a gyereket megölöm.

Kukó a kalamárisba mártotta a tollat.

— Hát még?

— Hát... Csak írjon annyit, hogy a pap gyerekét megölöm, ha nem engednek engem haza. Már zöld a határ. Libát akarok őrizni, nem pedig a pap gyerekével bajlódni. Még éjszaka sem hágy pihenni. Mindig fáj a hasa, és tejet kell melegíteni. Ezt a gyereket én megölöm, meg biz én — mondta a kis cseléd és ölébe kapta a gyereket (fekete fiúcska volt) átkarolta, magához szorította, és szenvedélyesen megcsókolta:

— Megöllek!

A hosszú szárú gyorsan szántotta a papirost. Az efféle levelezést nem nagyon kedvelte Kukó úr. Hol lehet itt művészetet kifejteni? Még csak

azt a derék passzust sem lehét belevenni, hogy „éjjel-nappal drága szép szemedre gondolok“. Ez pedig aligha hibázhat egy levélből.

— Készen van — mondta Kukó.

A kis cseléd a gyerekkel enyelgett. A fiú az orrát fogta a leánynak. A leány a szájával a gyerek kezéhez kapdosott, mintha be akarná kapni.

— Azt is beleírta, hogy szeretem, szeretem, szeretem? — kérdezte hirtelen a lány.

— Kit szeretsz?

— Hét őtet, Miklóst. A nagyobbik bátyámat.

— Majd beleírom.

A lány kiszabadította az orrát a gyerek kezéből.

— Szeretem, bár sokszor megvert. Szeretem, mert szedret hozott a tanyáról. Szeretem, mert kendőt hozott a vásárról.

A hosszú szárú mindezt gyorsan a papirosra vetette, természetesen abban a formában, amelyet Kukó úr célravezetőnek talált.

— Itt a levél, elmehetsz — mondta az íródeák.

(Két rác kisasszonyt várt délutánra, akik már több vasárnapon hoszszadalmas, alaposan megfontolt leveleket írattak vele egy házasembernek.)

A leány felkapta a gyereket, s leszaladt vele a lépcsőn. Kukó úr új tollat tett a régi helyébe, kihúzta a dugót a veres tintás üvegből, meg újra visszatolta. A levélpapirost megsimogatta. Egyszóval mindenféle előkészületet megtett, hogy megrendelőit pontosan kiszolgálhassa.

— Ivánovics Lenke! — mondta

0

hangosan- és érzelmesen, mint mikor a hegedűs a húrokat próbálgatja, s gyönyörű I betűt rajzolt képzeletben a hófehér papirosra.

Az ajtó felnyílott, s megint a kis cseléd állott előtte, a gyerekkel a karján.

— Nem jó lesz ez — mondta a levelet visszanyújtva. — Dehogy is ölöm én meg Marcit. Haza sem kívánkozom, jó asszony a papné. Csak azt írja, hogy tisztelek mindenkit, apámat, anyámat, bírót, harangozót, meg a Bodri kutyánkat. Tisztelem Hics Pált, Hics Pálnét. Tisztelem Hics Miklóst.

— Hics Miklóst? — kérdezte Kukó.

A kisleány lesütötte a szemét.

— Azt — mondta, és gyorsan megölelte a gyereket, hogy az felkiáltott. — Hics Miklóst, a szomszédunk fiát.

Kuké nem szólt már semmit. A fejét féloldalra fordította, és szép szomorú szerelmes levelet írt Hics Miklósnak. A betűket jó magasra húzta, s a levél aljára gyorsan egy kis piros szívet rajzolt.

— Máskor mindjárt mondd meg, hogy mit akarsz — szólt szigorúan a leányra.

Az ajtó előtt két kipirosított arcú rác kisasszony nyakában csörögtek az aranytallérok.

11