A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-01 / 22. szám
22. Nem hencegő, szebbjövőző magyarságra oktatott, hanem hűségre, emberségre és szeretetre. Ha Érsekújvárra és diákkoromra gondolok, az ő arcát látom. Ha ő jut eszembe, Érsekújvárt látom, emlékezetemben annyira összeforrt, összefonódott ezzel a várossal, ahol csaknem harminc éven át töltötte be hivatását, és egész nemzedékek nőttek fel a keze alatt. Komoly, nagy műveltségű pedagógus volt, akit a kormány is méltányolni akart, persze: azért, hogy megnyerje és lekötelezze. Pestre hívták. Egyetemi katedrát és Signum laudist kínáltak neki. ö mindkettőt szerényen visszautasította. Valóban csak szerénységből? A belső ellenállás és erkölcsi megnyilvánulása volt ez a magatartás. Apage satanas! Nem kell a hivatalosok megvesztegető és züllesztő elismerése. Az ő magyaróráinak igazi tantárgya a humánum és az emberi szabadság volt. Élesen, mindent látható és értő szóval villantotta fel az irodalomtól elválaszthatatlan társadalmi és történelmi összefüggéseket. így minden órája izgalmas, felejthetetlen élményként rögződött meg emlékezetemben. Nem politizált — nevelt. Az életre, emberségre, bölcsességre. Mélységesen elítélte a háborús őrületet és a katasztrófába sodró sovinizmust, s ő volt az egyetlen, aki tudott a Kék madárról. A mi Kék madarunkról! Nem a boldogság madara, nem az elérhetetlen örömök teljességének szimbóluma volt. Eleinte hármannégyen, majd heten és még egynéhányan neveztük így magunkat. Délutánonként összeverődtünk az alma mater egy-egy üresen maradt tantermében és olvasgattunk. Halkan, de lelkesen, Ady-verseket és Villon-balladákat, néhány Majakovszkij-verset, aztán a Kommunista Kiáltványt, néhány részletet a franciaországi osztályharcok történetéből és Sztálin brosúráját a dialektikus és történelmi materializmusról. Csathó János, a komjáti orvos fia hozta a brosúrákat, s máig sem tudom, hogyan, mi úton kerültek a birtokába. Nem a boldogságtól, nem is a hivatalosan meghirdetett szebb jövőről álmodoztunk, épp ellenkezőleg, tudtuk, sejtettük a katasztrófát, és valamelyest felvérteztük magunkat. Félreértés ne essék: nem voltunk még kommunisták, csak diákok. Egy délután Bedi bácsi épp a Kommunista Kiáltvány olvasása közben nyitotta ránk a tanterem ajtaját. Már nem lehetett eltitkolni a dolgot, se elrejteni. És nem is jutott eszünkbe, hisz ő volt, a mi Bedi bácsink. Elkínzott, mindent értő szemmel nézett a szemembe, fejemre tette a kezét, s csak egyetlen egy szót mondott: — Fiam ... Másnap felelés volt, a görög tragédiáról és Antigonéról faggatott bennünket Bedi bácsi. Mi tagadás, nem készültem úgy, ahogy kellett volna. Komolyan rám nézett, és szelíden ezt mo'ndta: — Azért az Antigonét is olvassátok el egyszer. Elolvastuk. Lampel Jóska, egy cukorgyári kistisztviselő fia olvasta fel. Lányos képű, kék szemű szép gyerek volt, s könny szökött a szemébe, amikor a Labdakidák barlangjába készülő, halálra szánt Antigoné szavait olvasta. Talán önmagát siratta Antigoné szavaival. Előre megérezte, megsejtette saját tragédiáját. Elhurcolták, s valamelyik haláltábor gázkamrájában tűnt el. És Csathó Jancsi? Azt mondják, egy partizáncsoporthoz csatlakozott, s az Alacsony- Tátrg sziklái közt porladnak csontjai. Német golyó ölte meg. Tizennyolc éves volt akkor. Bedi bácsi sorsa is csúnyára fordulhatott volna. Egy nap az történt, hogy elhurcolták az idős Glatter nénit. Hetvenöt éves magatehetetlen asszonyka volt már. Az ő udvarában, egy kis téglaépületben, éppen csak egy szobácska és előszoba volt az egész, ott lakott Bedi bácsi. Az aszszony sorsa mérhetetlenül felháborította idős tanárunkat. Másnap reszketve, sápadtan, vértelen ajakkal mondta el a szégyenletes brutalitással végrehajtott elhurcolást. Az egész osztály előtt. Bármilyen furcsán hangzik is, ma már azt mondhatom, az egész világ előtt. Védelmére kelt a kiszolgáltatott, meggyalázott embereknek. Erkölcsileg semmisítette meg a fajelmélet megszállottjait. Pedig nem politizált, egyszerűen csak ember volt, és szavai is félreérthetetlenül emberi megnyilatkozásként hangzottak: — Az az asszony olyan volt hozzám, mintha édesanyám lett volna. Ilyesmit csak gyilkosok tesznek! Az élet filmszalagjának egy epizódja rögződött meg emlékezetemben s ezt nem az írói képzelet teremtette, nem szakavatott rendező állította be. Egyszerűen csak megesett, itt ebben a poros, nagyon sújtott mátyusföldi metropolisban. Bedi bácsit másnap letartóztatták és gettóba kényszerítették. Azt a dr. Bedi Rezsőt, aki soproni német ősök ivadéka volt, s magyar kultúrán nevelkedve magyarrá nemesedett... És még valamiért kedves, nagyon kedves számomra az ő emléke, ö volt az egyetlen, aki tudott titokban elkövetett verseimről, s aki hitt bennem. Egyszer iskolaév végén, mikor bizonytalanságban voltam afelől, visszatérhetek-e még az alma mater falai közé, el akartam búcsúzni a várostól. Nos, nekem Bedi bácsi jelentette a várost. Nagyon kedvesen fogadott. Elpanaszoltam neki, hogy meghalt az édesapám, és nem tudom, jövőre viszontlátom-e az iskolát. — Gyere, csak, vissza gyere. Majd lesz valahogy —, mondta akkor, majd elkomolyodott: — De bármint lesz is, fiam, adok egy tanácsot, légy olyan, mint Berzsenyi... Berzsenyi mély erkölcsiségére gondolt, és arra, hogy ez a költőnk éveken át fiókjában marasztalta, amit megírt, hogy megállja az idő próbáját. Bár fogadtam volna meg a tanácsát .., Az író-olvasó találkozón kérdések özöne zúdult rám. Verssorokba és ellentmondásokba kapaszkodó komoly kérdések, s én titokban örvendeztem, hogy régen elfelejtett és rossz verseim is mindmáig időszerű kérdéseket provokálnak. Közben némi kételyem is támadt, hogy ez a meleg érdeklődés talán nem is ösztönös, igazi, érdeklődés, de nagyrészt Kermét László, magyar szakos tanár érdemf. Aztán dedikálnom kellett: ötven, hatvan, hetven ,.. száz aláírás. Még ez sem esett meg velem. Hát nem. Ilyen csodát a legkiválóbb magyar szakos tanár sem tehet. Az irodalomért lelkesedni ugyan időbe telik, de könyvet vásárolni, az már anyagi áldozat. Tehát az érdeklődés, ha fel is keltették, mélyebb és komolyabb, mint gondolhattam volna. Talán őszintén érezték, hogy az övék vagyok. Egy közülük; kissé megvénült, megkopott, öreg diák. Nagyon messziről, húszegynéhány év távlatából, bombák és golyók záporán, egy világomláson át értem el hozzájuk ... Visszafelé a vonatban megint odaült hozzám az a pimasz, aki voltam. Szemtelenül szemembe fújta a füstöt, aztán rám öltötte a nyelvét: — Bééé, öregúr, hát azt hiszed, most már valóban vagy valaki? Kopott, beteg, krónikus nyavalyákkal küszködő senki vagy. Egy nap megüt a guta, s a kutya se vakkant utánad. Engem is elnyűttél, elkoptattál. Mondd, mit tettél az álmaimmal? — Egy életen át mást se tettem csak az álmaidat próbáltam megmenteni ... — Céltudatlanul és oktalanul tekeregtél a világban, elpazaroltad magadat, és engem is elpazaroltál. — Nem céltalan és oktalan tekergés volt. Munka volt. Kazánt fűtöttem. Zsákot cipeltem. Betonoztam. Városról városra vándoroltam a kenyér és a szépség után. Akkor is a te álmaidat és a te életedet menekítettem. .— Tekervényes út volt. Értelmetlen ... — Épp ez az értelmetlenség az értelme. Bűnhődtem — olyasmiért, amit mások követtek el. Elviselhetetlen és rettenetes tudat. Ezt te is ismered. Emlékszel arra a pocsék cigarettaügyre? De hát az csak egy cigarettaügy volt. Engem egy háborúért és országrontásért tettek felelőssé. Keresd meg az értelmet az értelmetlenségben. A pimasz a szemembe nevetett: — Tudod mit? Egyszer életemnek egy csúnya fokán, mint Ady, majdnemhogy pap lettem. Nem sikerült, mert nekiszaladtam a Dunának, de azért feloldozhatlak. Ismerem a formulát. Háromszor arcomba fújta a cigaretta füstjét, s leplezetlen kajánsággal a szemembe nevetett: Ego e absolvo... A kalauz megrángatta a vállamat. Azt hitte, elaludtam, s türelmetlenné vált, hogy sehogy sem akarom elhagyni ezt a számomra oly kényelmes vasúti kocsit és sarokülést. Magam se tudom, eladudtam-e, vagy félig éber, félig szunnyadó állapotban álmodtam újra egykori találkozásomat a saját ifjúságommal. Egy bizonyos, nem visszafelé robogott a vonat, nem is robogott, csak állt, állt, és nem is megy tovább mert csak Érsekújvárig jött. Megköszönöm a kalauz szívességét, hogy felébresztett, s lekászálódom az álldogáló vonatról. A két vágány közét vadonatúj sima betontest tölti ki, mely egészen a kocsi lépcsőjéig ér. A két szomszédos vágány közében ugyanolyan magas betontest, a sínek pedig igen mélyen fekszenek. Itt nehéz lesz átmenni, gondolom magamban, mégis indulni akarok a kijárat felé, de sehol se látom a kijáratot jelző régi táblát. A lebombázott pályaudvar helyett öszszehirtelenkedett földszintes állomásépületet se látom. Furcsán, megzavarodva álldogálok a mozdulatlan kocsisor mellett. Végre jön egy vasutasember s gyámoltalanul megkérdezem: — Ne haragudjék, jó helyen szálltam le? Valóban Érsekújvár ez? Elmosolyodik, kicsit fölényesen, de jóindulatúan: — Hát mikor járt itt utoljára? — Mikor? Mikor? — motyogtam magamban, aztán kissé szégyenkezve a fölényesen mosolygó vasutasra meredek: — Három éve. — Hát persze! Azóta befejeztük és forgalomba helyeztük az új pályaudvart. Bal felé tekintek, és látom, mégiscsak megvan az az összehirtelenkedett földszintes állomásépület. Nem is állomás az, inkább valami csúnya raktárra emlékeztet, de mégis megvan. Kicsit odább ott az égnek szökő víztorony is. Hát persze, hogy Érsekújvár ez. Újvár! Mégis tanácstalanul nézem a magas termetű, barátságos képű vasutasembert, aki jóindulatúan mosolyogva figyeli zavarodottságomat. — De hát merre lehet itt kijutni? — kérdezem végül. Rámutat egy zöldre festett vaskorlátra és a lefelé futó lépcsőre. —"Hát itt. Az aluljárón. — Köszönöm szépen — mondom a vasutasnak, és lefelé indulok az aluljáró lépcsőjén, le arra a hosszú, hoszszú, csiszolt kőtáblákkal kirakott folyosóra. Még most, a déli órákban is vakító neonfény árasztja el, innen a levezető lépcsőtől egészen a fölfelé kapaszkodó lépcsőig. Végigmegyek ezen a sose látott aluljárón, s a lépcsővel együtt fölkapaszkodom a pályaudvar csarnokába. És itt is minden fehér és tükörsima. A csarnok falai, a hatalmas utcai ablakok, a pénztári ablakok, a büfé és az étterem ajtajának üvegtáblái is. És mindenütt kiöltözött, siető emberek. Megállnák köztük és bámészkodnék. Szeretném megcsodálni a sok újdonságot, de nem merek megállni, mert titkon szégyenkezem a bámészkodó gyerekes hajlam miatt. Kisietek a pályaudvar előterébe, és újra elfog az a bámészkodó gyerekes hajlamom, mert velem szemközt mindenütt hét- és tízemeletes tömör háztömbök, és karcsú toronyházak. És minden csupa beton, csupa üveg, minden csupa fény. Megfordulok, s visszatekintek a pályaudvar felé. Ott látom a maga teljes méreteiben, vakító fehérségében. Akkor azt - mondom magamban, sehol az országban nincs ehhez hasonló, nincs sehol ehhez hasonló. Hirtetlen, minden átmenet nélkül megdidergek, mintha fagyos szél fütyült volna el a fejem fölött. Mintha nem is meglett férfi lennék, csak hatodikos gimnazista, és valami felsír bennem: nem igaz, mindez nem igaz, nem lehet igaz. Felkísért egy szomorú éjszaka emléke. Holdvilágos, tiszta és fagyos éjszaka. Valahonnan egy német őr kiált felém: Halt! Wer da? És még egyszer, és megint: Halt! Wer da? (Folytatjuk) 12
