A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-26 / 4. szám
48. Fanny néni csak vállat von, most igazán nem ér rá ilyen bolondságra. De Martina sírással küzdve újra a gyerekhez fordul: — Azt akarod, igazán azt akarod? A csöppség buzgón bólogat. — De miért, mondd, miért? A fölösleges kérdés szemlátomást zavarba hozza, leverten néz az anyjára. „De furcsák a felnőttek. Hiszen már megmondtam!“ — olvassa ki a tanácstalan gyermekszemből Martina. — Ha akarod, szólíthatsz Martinának, nem bánom. De csakis te szólíthatsz így, senki más, ez csak a te jogod lesz, azt csak neked szabad, érted? A gyerek persze csak a szavakat érti, mélyebb értelmük nélkül, és szenvedélyes örömmel beleegyezik. Martina maga sem tudja pontosan, mi szabadította fel. Ez az eset, vagy másvalami, egybefogva mindaz; ami az utolsó két esztendőben történt; csak annyit tud, hogy attól a naptól fogva úgy érzi: szétpattant az abroncs, amely a végzetes bűvös körbe zárta. Azon a napon lehullt róla a gyötrelmes teher utolsó maradványa, mintha feloldozták volna halott testvére átka alól, akinek ellopta nevét és helyét a világban. Martinát elfogta a szabadság, a függetlenség érzése. Most a tengerparton sétál, közel a helyhez, ahol kezdetét vette tragikus, nagy tévedése, ahol megtette az első hibás lépést, amely a szenvedés poklába taszította, és úgy érzi, mintha egy más ember életét szemlélné, aki ugyan közel állt hozzá, de alapjában véve mégis idegen. — Anyukám! Martina! A kis Martina szélesen szalad a nagy Martina elé, és három évének egész erejével a karjába veti magát. Kacagás, csókok. Lent megszólal a gong, vacsorához hívja a vendégeket. Martina a sátor árnyékában ül, arccal a tengerhez fordulva és olvas. Kislánya a homokban játszik a gyerekekkel, akikkel kacagtató módon, de mégis könnyen megérteti magát. A dús tengerparti homok csodálatos dolgokat rejteget, homokvárat, babaházat, alagutat, amelyen átroboghat a rugós mozdony vontatta kisvasút. Kristinka vigyáz a gyerekre, nehogy a vízhez szaladjon, ahol a hullámok fürge nyelvvel simogatják és nyalogatják a fövenyt. Áldott, szép La Baule-i napok! Martina már nem mozdul el onnan. Át akart ugyan menni Croisikba, hogy a magas sziklafokról nézve megtalálja a szirtet, amelyen megmenekült, és még egyszer lássa a kórházat, ahol eszméletre tért, de elhalasztotta a kirándulást, aztán folytonosan halogatta, míg végül elhatározta, hogy egyáltalán nem megy el oda. Minek is menne? Hogy feltámassza a múltat? Nyugodjon megérdemelt feledésben. Martina időnként ölébe ereszti a könyvet. Valahányszor felpillant, egyidejűleg látja jelenét és jövőjét is: kislányát, amint sikongat a homokban, és minden figyelmét egy nehéz építészeti kérdésre összpontosítja. A delelő nap csábítja Martinát. Kilép a sátorból, leheveredik a homokra, a nap tüzesen ontja rá sugarait, barnuló bőrén apró verejtákcseppek csillognak. Minden pórusával szívja a hízelgő meleget, az arany ragyogást, hébe-hóba enyhe szellő suhan át rajta édes, hűvös érintéssel, és fentről, az ág vakító azúrjából ezernyi szikra hull a szemébe, fénytünemények tüzes zápora. Mi hiányzik neki? Lehunyja szemét, és a pillája alatt vibráló félhomály magányában elmélyülten befelé fordul, a világból csak a hullámverés távoli visszhangja marad. A ritmikusan torlódó hullámok puhán ömlenek ki a partra szüntelen váltakozásban. Amit most él, az a boldogság? Martina mosolyog. Kissé mélabús, kesernyés mosollyal. Fiatal teste még mindig nagyon szép, érett fejjel mélyebben, behatóbban érzi és gondolja át az élet sok-sok kérdését... de nincs senkije, akivel megoszthatná érzéseit, gondolatait. Karja néha fáj az ölelés vágyától. Kit ölelne? Nem Tomant, és nem is Karait. Barátság gyöngéd kötelékére vágyik, megnyugvásra, meleg kapcsolatra egy gerinces, erős férfivel, aki, ha magányos életet él, maga is olyan, mint egy be nem zárult kör. Lehetséges-e vajon, hogy az életben másodszor is találkozzam valakivel, aki közelebb áll hozzám és nélkülözhetetlenebb számomra mindenki másnál? Akit testestől-lelkestől elfogadnék, jó tulajdonságaival és hibáival együtt, akinek a legjobbat adnám magamból? Másodszor is? De hiszen én ilyen emberrel voltaképp még nem is találkoztam. Még nem nyílt alkalmam, hogy a legjobbat adjam magamból! Mi vagyok hát? Világtalan, aki visszhang nélkül éli le az életét, vagy megvan bennem a kégő játéka... a maga módján élő, titokzatos világ. A langyos árban úszva úgy érzi, mintha egész lényét önbizalomból faragták volna. Eszébe jut, hogy a vonaton megismerkedett egy francia mérnökkel, a nevét már elfelejtette, szabadságról tért vissza a háború pusztította vidékre. Champagneból irányítja a lerombolt területek újjáépítését. Még most is látja büszkén csillogó szemét, hallja szilárd, önérzetes hangját. — Hidakat, országútakat, házakat, falvakat, városokat építünk, talajt javítunk, szőlőt telepítünk, fákat ültetünk, építünk, madame, építünk. Martina a hátára fekszik, és mialatt a hullámok könnyedén ringatják, azt gondolja: A megújhodás műve! A fiatal mérnök nem is sejtette, mennyire megértettem. A pusztulás állapotából újjászületés. Én is megvalósítottam a megújhodás nagy művét. önmagámban. önmagámban! — ismétli, és már újra szeli a vizet, kihasználja a dagályt, viteti magát, a hullámok puha hátán siklik vissza a parthoz, frissen, vidáman harcol a partmenti hullámveréssel, a tenger, mintha nem akarná elengedni, kétszer is visszacsillagok, egyik a másik után, sűrűsödő gyémántpor, a távoli világítótornyok erőt gyűjtenek, és egyre hosszabb, egyre élesebb nyilakat röpítenek a víztükörre. Az idő múlik, a sors változik. Beköszönt az éjszaka, fénycsodáinak játékával betölti a határtalan teret, Martina az éjszakai ég és az éjszakai tenger álomszerű szépsége közepette érzi, hogy újra visszakerült a kezdet kezdetéhez, és éppen itt, ezen a helyen, ahol a bűn megfogamzott, s most, úgy látszik, feloldozást nyert. Mégis jó előérzet hozta ide! Huszonhat éves. Ebben a korban még nem érhet véget az élet. Ez igazságtalanság volna, meg nem érdemelt igazságtalanság... most, mikor lénye gyökereiben új, mohó nedv kering! Ekkor, élete legcsöndesebb órájában, mikor szíve először próbálgatja gyógyult szárnyainak erejét és repülő kedvét, valami csillagféle leválik az égboltról, lejjebb ereszkedik, egyre erősebben ragyog, míg fénye behatol lelke mély kútjába, és üzenetével elővarázsolja benne az újjászületett, és immár elpusztíthatatlan remény sugarát. pesség, hogy messziről is felismerjem a rokonlelket, a hasonló sorsot? Martina úgy érzi: még nem szólalt meg igazán, és egész valójával. Még mindig csukott virág, amely szomjasan várja a kinyílás percét! Ijedség dobban a szívébe. Elég! Talpra szökik, mintha önmaga elől menekülne, ledobja szandálját és a vízhez szalad, lóba alig süpped a hullámmosta homokba, a hűvös víz szétfröccsen körülötte és növekvő nyomással mérgesen sistereg a térde között, a tenger védekezik, igyekszik elhárítani a támadást, s Martina egyszerre, megadja magát, ráfekszik a vízre, erős ölelésében kifeszíti testét és hosszú tempókkal úszik a magasan kimeredő, ugrásra csábító sziklaszirthez. Felkapaszkodik a tetejére, két-három méternyire a zöldesfehéren pezsgő hullámverés fölé, felegyenesedik, szép, formás teste karcsún nyúlik a kéken ragyogó térbe, ruganyosán ellöki magát és kissé tört vonalban röpül a sós vízbe. Néhány másodpercig nyitott szemmel tapogatózik a smaradgszínű, tiszta mélyben, majd erélyes lábmozdulattal, felnyújtott karral újra napfényre jut, hosszú lélegzetvétel, és erőteljes tempókkal máris szeli a vizet, messze kiúszik a nyílt tengerre, az emberek és a strandsótrak apró pontokká zsugorodnak, a part fehér habbal szegett sárga szalagnak látszik, körülötte nincs semmi, csak a tenger, kisebb-nagyobb hullámok fürge, leberántja a mélybe, de Martina nem hagyja magát, ügyesen átveszi a hullámok ritmusát, az egyetlen alkalmas pillanatban lesiklik rajtuk a sekély vízbe, s a homokban nekifeszülve kivédi az ellennyomást, Kilép a partra, ragyog az örömtől, az apadó víz simogatón lehull róla, a, kellemesen átmelegedett homok a tőrére tapad és átömlik az ujjai között. Még sose érezte magát ilyen boldognak és elégedettnek. A verőfényes nap szépségében a csacsifogatról már messziről cseng feléje Martinka kacagása, és Mgrtina kitárt karral siet hozzá, csordultig tele boldog szeretettel a gyermeke és az élet iránt. • Martina mélyen elgondolkozva ül szobájának erkélyén. A nap estébe hajlik, a tenger sötétedik, könnyű, hízelgő mozgással kiömlik a partra és újra visszacsúszik a sima homokon. Balra Pornichet és jobbra Croisik mellett felcsillan a világítótorony fénye. Csak az égbolt foszforeszkál még a sötétben, mint egy távoli, lágy fénnyel átvilágított transzparens. Nem sokáig. Az éjszaka bűvös lámpája kigyúl a júliusi naptól illatos föld fölött. A Kaszinóból felhallatszik a zene, elmosódott hangjai összefolynak a tenger egyhangú muzsikájával. Martina mély lélegzetet vesz. Szívét, lelkét eltölti a szürkéslila félhomály varázsa. Az égen kibújnak a Martinában fellobban és lánggal ég a gondolat: Ha most szeretne valaki, magamért szeretne, semmi másért. Engem, valóban engem, mert a név már nem számít. Martinát szeretné. Az igazi Martinát. Azt, aki újjászületett a gyermekemben, és azt is, aki itt feltámadt halottaiból. Ez a gondolat úgy zeng benne és körülötte, mint az orgonazúgás, indulást jelez új cél felé. Martina nem érzékeli a külvilágot, csak befelé hallgat figyelmesen, körülötte az idő anyagtalanul hull az ég sötétkék mélyére. A távolban elnémult a zene. A megújhodás műve? Igen. igen! Halk léptek a homokon. Martina belső parancsnak engedelmeskedve feláll és áthajol az erkély korlátján. A föld és a tenger határán bizonytalan árnyék mozog... mint egy jól ismert alak homályba vezető körvonalai. Martina felemeli kezét és önkéntelenül int neki. S lám, az árnyék, a karcsú, magas árnyék odalent válaszolt! Azzal eltűnt az óceánban. Martina szívébe boldogító biztonság költözik. Tudja hová tűnt. Oda, ahonnan még egyszer, utoljára felbukkant, hogy hírül adja: bűnét megváltotta a szenvedés. Vége
