A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-29 / 26. szám

Peru, az Andok legmagasabban fekvő országa, az inkák egykori birodalmának szíve, az egyenlítőtől délre, a Csendes-óceán partvidékétől keletre terül el, s Ecuadorral, Kolumbiával, Brazíliával, Bolíviával és Chilével határos.

Peru történetének kezdete azokba a legendás időkbe nyúlik vissza, amelyeknek részleteire — írásos dokumentumok híján — csak a régészeti kutatások derítettek némi fényt. Amikor 30 vagy 20 ezer évvel ezelőtt feltehetően Ázsiából beköltöztek Amerikába a kontinens őslakói, szétszóródtak az egész földrészen. Eljutottak a mai Peru területére is. Adatok erről nem állnak rendelkezésre. De az andesi civilizáció nyomai az i. e. 3—2. évezredbe nyúlnak vissza.

Ismerjük a Nasca-kultúra múzeumokba gyűjtött emlékeit, főképp a gyönyörű agyagedéhyeket gyümölcsök és állatok realisztikus motívumaival, de már az emberi arc ábrázolásának első nyomaival is. Ezzel

egy időben virágzott a Titicaca-tó környékén a Tiahuanaco-kultúra (fennmaradt a híres Nap-kapu). Északon a 10. század körül alakult ki a Mochica- és a Tantamayo-kultúra; utánuk jelenik meg az északi partvidéken a Chimu-kultúra — az utolsó, mielőtt az inkák meghódították az országot, és az első. amellyel még a spanyolok találkoztak.

Ügy tűnik, hogy a 11. század elején a Cuzco völgyében már nemcsak további civilizáció kezd kialakulni, hanem egy erős, szervezett és civilizált állam, amely lassan, de biztosan meghódítja a mai Ecuador fővárosától, Quitótól Santiago de Chiléig, keletre pedig az Amazonasig húzódó hatalmas területet s az itt élő összes népeket. A hódítók a kecsua nyelvet beszélő indiánok, akik uralkodójukat Sapa Incának nevezik. Nyelvüket rákényszerítik a leigázott népekre, ugyanígy államszervezetüket is. A hatalmas inka birodalom a 15. században és a 16. század első harmadában éli fénykorát. A különböző civilizációk története eltérő és mégis

Az inkák

hasonló. Mint ahogy Róma első királyának s a birodalom utolsó császárának ugyanaz volt a neve, az első ás az utolsó Sapa Incét is Manco Capacnak hívták.

1530-ban Tumbez közelében partra szállt Francisco Pizarro mintegy száz gyalogossal és hatvan lovassal. Pizarrónak sohasem lett volna ilyen nevetségesen csekély számú katonával reménye a sikerre és győzelemre a százezres indián hadsereggel szemben, bár lőfegyverekkel és lovakkal rendelkezett. De amikor ott állt szemben Cajamarcánál Atahualpa uralkodóval és papot küldött hozzá, hogy az új hitet hirdesse az inkáknak s meggyőzze őket az egyedül üdvözítő katolikus vallás igazáról, Atahualpa ebből mit sem értett, feldühödött, elutasította a bibliát s a spanyol katonák ezért elfogták. Később állítólag Pizarro megígérte az inkáknak, hogy ha a palota egyik termét telihordják arannyal, elengedi az uralkodójukat. Az inkák kezdték összehordani a kincseket, Pizarro azonban Atahualpát 1533. augusztus 29-én kivégeztette. így aztán már semmi akadálya sem volt, hogy győzelmesen elinduljon dél felé, s két és fél hónappal később, november 15-én bevonult Cuzcóba. A spanyol hódítók sikereinek egyik titka (mint például tíz évvel korábbi mexicói sikerüké) az volt, hogy ha elesett a vezérük vagy az uralkodójuk, az indiánok nem voltak képesek vezér nélkül tovább harcolni, megadták magukat és meghódoltak.

A Dél-Amerikának majdnem a felére kiterjedt s a civilizáció magas fokára emelkedett inka birodalom központját Francisco Pizarro 1531 és 1533 között meghódította, s ettől kezdve 1821-ig perui spanyol alkirályság néven többek között a jelenlegi Bolívia területét is magában foglaló spanyol gyarmat volt, ahol a spanyol hódítók a gazdag bányakincseket az indiánok kényszermunkájával aknázták ki. Már az 1535— 1537-es években, majd 1742-ben és

1780-ban hatalmas indián felkelések törtek ki a spanyol uralom ellen, de a felkelők hosszas harcok után mindannyiszor vereséget szenvedtek.

Peru 1821-ben kiáltotta ki függetlenségét, s azt Simón Bolivar vezetésével három éven át tartó függetlenségi harcban — mint Peru és Felső-Peru Szövetségi Állam — el is ismertette, 1852-ben Felső-Peru kivált a szövetségből és Bolívia néven önálló állam lett. Később Peru területe ismételten változott. Az 1879— 1883. évi perui—chilei háború után a salétrommezőkkel, továbbá Arica és Tacna területével csökkent, 1929- ben Tacna visszacsatolásával kiegészült, végül 1942-ben egy, az Andoktól keletre fekvő, s Peru és Ecuador között évszázados határviszályt okozó sávval bővült.

Az ország területét az Andok vonulatai két élesen elkülönülő részre osztják. Az Andok lábától nyugatra a sivatagos Costa (parti övezet) húzódik, keletre a hegyvidéki terület és a hozzá csatlakozó dombos, majd az Amazonas völgye felé lejtő alföldi jellegű vidék.

A Costa csupán az állam területének tizedét foglalja magában, mégis az ország politikai és gazdasági életének súlypontja. A Costa délen csak 50 km széles, északon már jelentékenyebben kiszélesedik. Legnagyobb részben kopár, élettelen vidék, de a sivatagi tájakat keresztbe metsző hegyláncok mögött váratlanul buján zöldellő oázisok bukkannak elő, ahol dúsan terem a gyapot, cukornád, banán és szőlő. A parti síkságot 52 folyó szeli át, de csak tíznek a medrében van állandóan víz. Az inkák valamikor nagyszerű öntözési rendszert hoztak létre, ami aztán a spanyol uralom alatt tönkrement, és csak legújabban éledt föl megint. Ma már mintegy 700 000 hektárnyi földet öntöznek, de az ország területének így is mindössze csak 1,6 százaléka szántó.

A sivatagi jelleg a Humboldtáramlás következménye. A hideg vízáram fölött többnyire partközeli szelek futnak végig, nincs idejük elegendő párát felvenni. A partra érve csekély páratartalmukat is elvesztik, ahelyett hogy esőt hoznának. Azért a Humboldt-áramlás hasznot is hajt az országnak. Hideg vizében tömegesen élnek a legkülönbözőbb halfajok, főleg szardellák. Ezért Peru halászata első helyen áll a világon. A parttól 200—400 km-nyire terjedő halászmezőkön évente 10—12 millió tonna halat fognak ki.

Még más gazdasági jelentősége is van a széles, hideg vizű áramlásnak. A milliónyi hal kormoránok, pelikánok, sirályfajok százezreit csábítja Peru partjaira és a közeli szigetekre. Ennek köszönhető az ország felvirágzása. A koloniális időkben az arany és ezüst lendítette fel a limai alkirályságot, a múlt század közepén viszont egy kevésbé nemes anyag, a guanó hozta meg a bőség napjait. A madártrágya óriási tömegben, néhol 40 m vastag rétegben halmozódott fel a parton és a szigeteken. S mivel a madártrágya 33-szor hatékonyabb a közönséges istállótrágyánál, a guanó kiaknázása olyan gazdasági forráshoz juttatta Perut, mint valamikor az inkák elrabolt arany- és ezüstkincsei voltak. Amikor azonban a műtrágya gyártása megkezdődött, a