A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-22 / 25. szám
v ár a is kísért az az aljasság, melyet elkövettem. De hogyan is tehettem...? Kérdésére azonban senkitől sem kapott választ. Sajnos, én szolgáltattam őt ki a németeknek, én tettem tönkre, fiatal életét... Ez az igazság! De hogyan tehetem mindezt jóvá...? Hatalmas villám kúszott végig a sötét égen. Néhány másodpercre bevilágította az egész környéket, majd ismét hosszasan rengett a föld. Még az hiányzik, hogy itt kettényíljon a föld, és lovammal elnyeljen — mormogta dühösen a lovag, s elhatározta, hogy folytatja útját MÁR a VÁROSFALHOZ ÉRT, amikor hirtelen elhatározta, hogy nem a városba, de a Zobor környéki sűrű erdőbe megy, ahol ember talán még sohasem járt. Lova útközben állandóan botladozott, a fáradtságtól már alig állt a lábán, ö azonban könyörtelenül hajszolta. Az eső elállt, a titokzatos aranysisakos lovag kissé megnyugodott. Hosszú gyaloglás után az erdő mélyén egy tisztásra ért. Száraz gallyakat gyűjtött, tüzet rakott. A halálra hajszolt ló a tűz közelében, mint egy sóbálvány, mereven, mozdulatlanul állt. Már késő éjszakára járt. A tűz lángja időnként magasra felkúszva világította be a tisztást; a tűzből kipattogó szikrák pedig mint apró csillagok ragyogtak. A lovag a tűzből parazsat szedett, néhány lépésnyire még egy máglyát rakott. Lovával a két máglya közti szűk területen állt. A ló izgatottan ismét tipródott, de a lovas erősen szorítva a kantárszárat közelebb húzta a lovat és kardjával váratlan villámgyors mozdulattal szíven szúrta. A ló megtántorgott és élettelenül a két lobogó máglyára esett. Egy ideig segélykérő szemmel nézett gazdájára, majd kimúlt. A titokzatos lovag mélyet lélegzett, kissé megnyugodott. A máglya felcsapó lángja belevágott az arcába, de nem érezte a fájdalmat. Mozdulatlanul állt a máglya mellett, és a tűzbe bámult. A vörösen izzó parázs sokáig meg- A várudvar Nyitra vára 1856-ban világította a lovag arcát, mely ismét elsötétült, komor lett. Leült a tűz mellé. Sarujáról leoldotta a szíjakat, lassú mozdulattal a tűzbe dobta, majd az aranysisak is a tűzbe került. Gunyoros mosollyal nézte, figyelte hogy válik hamuvá a saruja, hogyan roppan össze a hőségtől aranyból készült díszsisakja. Felállt, megszaggatta ruháját, elásta a kardját, majd mezítláb, rongyosan, mint egy koldus elindult. A titokzatos lovag toprongyos vándorrá változott, és hosszú éveken át, mint szegény koldus, hazátlan vándor járta a környéket. — Ha majd egyszer meghalok temessetek el a Zoboron — kérte ismerőseit —, ott akarok nyugodni. Az emberek csak bólogattak, megígérték a szegény vándornak, hogy kérését teljesítik. Az hitték, hogy hazátlan kóbor féleszű, megzavarodott. .. És sohasem tudták meg, hogy az, aki hosszú éveken át ott barangolt a Zobor környéki erdőkben, nem volt más, mint maga Szvatopluk herceg, aki miután elárulta saját nagybátyját, Rasztiszlavot, s kiadta a bajoroknak, sehol sem talált megnyugvást. .. Eddig a legenda... A szájhagyomány szerint I. Szvatopluk valóban időnként hosszabb-rövidebb időre eleltűnt a nyitrai várból, a környéken barangolt katonaként, koldusként járt az emberek közé, hogy megismerje gondjaikat, bajaikat. Hiteles feljegyzések szerint Szvatopluk a nyitrai várban hunyt el. Halálával kapcsolatban az alábbi rege maradt fenn. A hatalmas nyitrai várpalota egyik kényelemmel berendezett termében Szvatopluk morva herceg nagybetegen, halálos ágyán feküdt. Csendes délután volt. A várablakon betévedt kószáló fénysugár körültáncolta az ágyon fekvő ' beteget, mintha búcsúzni jött volna. rül. Próbáld meg! Te tapasztaltabb vagy. Szvatopluk, majd Predszláv is sokáig hajlítgatták a vesszőnyalábot, de eltörni ők sem tudták. Az öreg Szvatopluk visszakérte a vesszőnyalábot, maga mellé tette, s így szólt fiaihoz: — Minden nehézséget, minden bajt és ellenséget legyőzhettek, ha egységesek maradtok. Mert egységben az erő: De erőtök szétforgácsolódik, ha külön-külön úton jártok, ha viszálykodtok egymással. Ezt soha ne feledjétek. A három fivér apja halálos ágyánál megígérte, hogy minden téren egységesek maradnak, megfogadják apjuk tanácsát. Szvatopluk megnyugodott. A lenyugvó nap vörös sugarai táncoltak a várpalota ablakán, amikor az öreg fejedelem kilehelte lelkét. Gyászba borult az egész morva birodalom, mindenki siratta a fejedelmet. Szvatopluk gondolkozott. Tudta, hogy elérkezett a búcsúzás órája, sejtette, hogy már nem éri meg a reggelt. Leghűségesebb szolgája ápolta. Éjjel-nappal mellette volt, leste minden kívánságát, mókákkal igyekezett enyhíteni a fájdalmain. Az egykori hős lovag, a morva birodalom fejedelme tehetetlenül feküdt; de fájdalmait nem árulta el, jajszó nélkül tűrte azt az égő, szúró fájást, mely mellkasát majdnem ketté szakította — Elérkezett a búcsúzás órája — szólt halkan és szaggatottan hűséges szolgájához. Menj, és hívd ide három fiamat: Mojmírt, Szvatoplukot és Predszlavot. Búcsúzni akarok tőlük. Néhány percen belül mindhárom daliás vitéz apjuk halálos ágyánál volt. — Fiaim. — kezdte az agg fejedelem —, itt az idő, el kell búcsúznunk. öreg, beteg ember vagyok, érzem, hogy már nem élem meg a reggelt. Itt kell hagynom benneteket. .. Az örök búcsú fájdalmas, de elkerülhetetlen. De ez az élet rendje, ezen változtatni nem lehet. Mielőtt azonban örökre elbúcsúznánk, még egy tanácsot adok nektek. Jól jegyezzétek meg szavaimat, véssétek emlékezetetekbe, sohase feledjétek ... A beteg nagy nehezen erőlködve felült az ágyában. Intett a szolgájának, aki egy vesszőnyalábot nyújtott át neki. Reszkető kézzel lassan szétbontotta és mindegyik fiának oda adott egy-egy vesszőt. — No, fiaim, törjétek csak szét a vesszőt! — mondta nekik — meglátjátok, hogy egy-egy vessző széttörése milyen könnyű, akár egy kisgyermek is meg tudja tenni. A három daliás vitéz csodálkozva nézte, hallgatta apját. — Nocsak, rajta, törjétek szét a vesszőt — buzdította fiait Szvatopluk. A fiúk könnyűszerrel törték szét a vesszőket. Szvatopluk ezután a kezében maradt vesszőket reszkető kézzel nyalábbá kötözte. Elsőnek Mojmírhoz szólt: — No, fiam, tudom, erős vitéz vagy, nem ijedsz meg az ellenségtől. De most mutasd meg, mit tudsz. Törd ketté ezt a vesszőnyalábot! Mojmír sokáig próbálkozott, de hiába. A vesszőnyalábot, bármiképpen is erőlködött, nem tudta kettétörni. — Szvatopluk, talán neked sike