A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-22 / 25. szám

25.

A csendőrszázados kardcsapása alatt itt hullt a porba Major István, a sztrájkokban győzelmes mátyusföldi földmunkások országgyűlési képviselője. Ott a templom közelében álldogáló szentháromság szobra közelében terült el a halálos sortűz után a húszéves Zsabka Sándor, a tizenhat éves Gyevát János, ez a kis diószegi legényke, a cukorgyári munkásszülők fia. És itt szúrták szíven Thurzó Istvánt, a kosúti földmunkást.

Sebesültek vére öntözte a tér és az utcák porát. Kugler József, Rappant Gyula, Popluhár József, Pszota Ferenc, Pszota Erzsébet vére, s végül a csendőrök itt verték vasra a Kugler fivéreket, Cagány Mihályt, Pszota Ernőt, Hucskó Cecilt, Bukovsky Istvánt, Zrubecet, Popluhárt és magát Major Istvánt is.

Ezen a téren áll majd az emlékmű: betonlapon horizontálisan elfektetett travertin tömb s egy másik vertikálisan égre nyúló tömb. Rajta Major István bronzba öntött képmása. Csak a fej: a travertin tömb magasságából letekintő, szomorú ember arca.

Álldogálunk a művelődési otthont körbefutó alacsony vaskerítés mellett és beszélgetünk. Elhangzott Stern, Kufner, Fekete báró.Glázer és Diamant neve. Furcsa asszociációkat idéző nevek: mintha úri hintó, vagy cséza robogna kaviccsal behintett, ápolt utakon, karcsú nyárfák sorai között, vagy poros dűlőutakon a kalászos rónaság közepette. Szinte látom az üres határt. Felette roppant üres ég és csend és lángoló néma nap. Pacsirta énekel, s a papsajt árnyékában rejtőző tücsök ciripel. A remegő vékonyka hangoktól még üresebb lesz az ég. Nincs sehol az a hintó, se cséza, se nyárfasor. Kerékzörgés se veri föl a tájat, és porfelhő se száll.. Közel a temető. A kosúti templom tornya hirtelen kilyukasztja az eget. Jönnek. Toronyiránt. Hegyi felől, és énekelnek: „Gond s az éhség börtönőrünk, sorsunk mostoha ..És így énekelnek: „Bérgyilkos horda, az angol urak, készítik jármunkat...“ És így énekelnek: „Testvérek kiállunk, zászlónk vörös, mint a láng ..

Csendőrök állták el az utakat, és szörnyű csapda lett ez a tér. Jönnek. A templomból kitódul a litániázó nép. Nagy kavarodás. Vezényszó harsan...

Nézem a szobrász arcát. Az egykori béresgyerek arcát. Csaknem egy emberöltő választja el a régi eseményektől. ötéves kisgyerek volt, mikor eldördült az a sortűz. Ott csellengett a majorsági udvaron. Ünnepnap. Pünkösd hétfő. Hirtelen lárma, zaj, lövöldözés, nagy sikoltozás verte fel a falu csendjét.

Ennyi maradt meg az emlékezetében arról a napról. A többit a felnőttektől hallotta. Vagy olvasta. És mégis megélte. Évtizedeken át hordta, érlelte magában azt a múltat, mely végül is művészetté lényegült kezében.

Fehér cementből kevert betonból öntötték meg az emlékmű alapját. Nedvesen csillogó felületére rátapad a nap sugárkévéje. S aztán? Aztán ...

Ismét ott vagyok Kosúton.

Teplicky Sándorral a nemzeti bizottság elnökével járjuk'a temetőt.

Fű zsendül már a bokrok alján, sírok között és az utakon is. A fejünk felett végtelen magasságokban szárnyal a tavaszi nap, és irgalmatlan derűs égbolt feszül fölénk. Árnyéktalan, mindenütt felhőtlen kéklő égbolt. A zsendülő füvek alatt, a mozdulatlan földben, mélységesen alvó évszázados csend pihen. Köröttünk is, fölöttünk is álmodó, feszülő csend,

s hirtelen beleénekel egy rejtező pici madár.

A temető legszélére jutottunk már, s megállunk három egyforma sír felett. Három egészen egyforma sírkő előtt. Szürkeségükből fekete márványtáblák fényeskednek elő arany betűkkel. Itt nyugszik Thurzó István, módja az első tábla. Itt nyugszik Zsabka Sándor, mondja a második, itt Gyeváth János, mondja a harmadik. Thurzó István született 1897-ben, Zsabka Sándor 1907-ben, Gyeváth János 1915-ben. Mindhármuk elhalálozási ideje 1931. május

25. Ekkor haltak meg, pünkösd hétfőn. A sírkövek felirata nem árulja el az elhalálozás napját, sem azt, hogy épp pünkösd hétfője voltakkor. A kőfaragó ugyanolyan betűkkel, ugyanazt a szöveget véste oda a három sírkőre, s bearanyozta, mint a halottak nevét.

Életedet áldoztad boldogabb jövőnkért. Hálával adózunk. Ezt mondják az aranyozott betűk.

— Ide temették őket — mondja Teplicky Sándor, a nemzeti bizottság elnöke — a temető legszélére. —

Egy pillanatra elakad a hangja. Arra gondol, hogy ezt a helyet a falu és az egyház kiközösítettjei számára tartották fenn.

— Teljes titokban temették el őket, — folytatja. — Csendőri segédlettel. Ugyanakkor statáriumot hirdettek ki az egész járásban és elrendelték a gyülekezési tilalmat, nehogy politikai tüntetésre kerüljön sor.

Egy ideig szótlanul állunk ott a három sír felett, és a sírkövek aranyozott betűire meredt szemünk.

— Tízéves voltam akkor — mondja Teplicky Sándor. Elnézem az arcát. A tízéves gyermeket keresem benne. Negyven esztendő telt el azóta. Negyven év nevelte kemény, edzett emberré. Ráncokat vésett a homlokára, az arcára, a szeme alá is, megőszítette a halántékát. Nincs sehol az a tízéves gyermek. Elnézek a falu felé. jNincs sehol az a régi falu.

Piros háztetők, frissen festett falak eleven színe fényeskedik a tavaszi napsugárban.

Az ember megöregszik, a falu megfiatalodik, gondolom magamban, amikor elindulunk a visszafelé vezető úton. Még mindig énekel az a rejtező pici madár. Valahol nagyon meszsze, vagy túlságosan közel, és túlságosan gyenge hangon.

Ott állunk már egy köves út kanyarulatában. Jól látni innen a temetőt. A föld alatt pihenő, elnémult falut. És látni az ágaskodó napfényben tündöklő falut is.

Ez volna Kosút, mondom magamban, s elnézem a temető kerítése mellett elfutó árkot és az út köveit. Ezen az úton tért be a faluba Hegyi felől Major István, és a forradalmi

dalokat éneklő földmunkások serege. És itt ebben az árokban lapult meg az utat figyelő két csendőr.

Ballagunk ketten ugyanazon az úton, s beérkezünk a falu kellős közepére. A főtéren a népművelési otthon közelében ott ágaskodik az emlékmű oszlopa, rajta Major István bronzba öntött arca. Évek óta emberfeletti magasságból tekint le ugyanarra a térre, ahol negyven évvel ezelőtt a porba roskadt a csendőrtiszt kardjának ütése alatt.

Igen, jártam ott Kosúton.

Az újságíró buzgalmával többször is bejártam a sokat sújtott szegény falut, mely végre kitört nyomorúságából. Virágzásnak indult. És hatvannyolcban ott találta magát az országot megrendítő válság közepén.

— Súlyos két esztendő volt — mondta Kugler János, az a Kugler János, akit a kosúti sortűz után megbilincselve hurcoltak el a galántai csendőrök.

Az állami gazdaság igazgatói irodájában üdvözöljük egymást. Hosszú évek teltek el azóta, hogy utoljára

láttam. Egész fiatal koromban ismertem meg őt, mint a Szabad földműves felelős szerkesztőjét. Majd Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának földművesosztályán dolgozott. Onnan tért vissza ide Kosútra, az állami gazdaság igazgatói tisztségét vette át.

— Súlyos két esztendő volt — mondta a standard bútorral berendezett szerény irodahelyiségben. Homlokát függőleges mély ránc keresztezte, aztán kisimult az a homlok, a szeme is felcsillant, derűsen, mégis valami acélos keménységgel.

— Igen, súlyos évek voltak — mondta még egyszer és elmosolyodott: — De Kosút azért csak Kosút maradt.

Elbeszélgettünk. Arról a nehéz, agyontiport múltról. Ajkáról elhangzottak a szégyenteljes nevek: Stem, Kuffner, Fekete báró, Glázer és Diamant, az egykori bérlők és földbirtokosok neve. Minden föld, a szegény és kiszipolyozott föld, ami az ő kezükön csak nyomorúságot termett, az állami gazdaság birtoka. Tényleges jólét sarjadt ki belőle, nemcsak Kosút, de az egész környék számára. Az utolsó évtizedben minden talpalatnyi rög tdrmése megkétszereződött. Az állami gazdaság szlovákiai viszonylatban a legjobbak közé tartozik.

Beszélt. Besaélt és hangjából öntudatlanul is örömteljes érzés áradt, de ott volt benne "a beszélgetésünk elején tapasztalt határozottság és keménység is. Meghallgattam őt, s közben szinte szóról szóra eszembe jutott öt vagy hat évvel ezelőtt fogalmazott önéletrajzának egy részlete:

„Boldog vagyok, hogy harminc év

eltelte után visszatérhettem ide ebbe a járásba, ahol részt vehetek a pártéletben. Itt élek és itt dolgozom, ahol gyermekkoromban a legtöbbet szenvedtem. Ahonnan elindultam a szabadság felé vezető út megkeresésére. Meg vagyok győződve arról, hogy a marxizmus-leninizmus és a Szovjetunió ismerete nélkül, melynek segítségével lehetővé vált a kapitalizmus megdöntése és a szocialista rendszer megalapítása, nem lett volna lehetséges a szabadulás útját megtalálni. Ez a felismerés és ez a valóság, hogy a szocializmus elérhető minden nép és nemzet számára a világon, ad erőt a további önkéntes pártmunkához.“

Tűnődésemből adatokkal érvelő hangja térített vissza beszélgetésünk eredeti tárgyához, én mégis azt gondoltam magamban, semmilyen adat nem mondhat többet erről a tájról és erről az alacsony termetű, szinte törékeny emberről, aki mégis a dolgok és körülmények fölé nőtt.

— Igen, Kosút megmaradt Kosútnak, és Kugler János hű maradt önmagához, a tájhoz is, ahonnan elindult a szabadság felé vezető út keresésére.

— Itt kezdted az életet"'— mondtam hosszabb hallgatás után —, ebben a faluban.

— Igen. Földmunkás voltam ezen a birtokon, ahol most igazgató vagyok — hangzott a válasz. Csendesen és szerényen mondta ezt, mint a megfáradt ember, aki hosszú bolyongás után végre hazaérkezett. Hangja mélyén ott rejlett valami megfontolhatatlan öröm és szomorúság érzése is, mert közben elmúlt csaknem egy teljes élet. Küzdelmes ifjúsága volt, mégis mintha nosztalgikus vágy ébredt volna benne:

— Harmincegyben huszonegy éves voltam.

Huszonegy éves volt a kosúti sortűz napján — gondoltam elrettenve —, aznap súlyosan sebesült bátyját menekítette a legközelebbi ház felé, hogy elrejtse a csendőrök dühe elől.

— Milyen ifjúság volt az, és micsoda nap! — sóhajtottam magamban, s abban a pillanatban úgy éreztem, mintha Száraz Jóska is ott ülne közöttünk. Száraz Jóska, a spanyolországi interbrigádok bátorkeszi hőse. Harmincegy májusában, azon a pünkösdi napon ugyancsak itt járt Kosúton, s az ő tanúságtétele ötlött föl emlékezetemben:

— A kertek alól mentem be a szövetkezet udvarába. Vértócsákat láttam, és vérrel voltak befröcskölve a falak. A hátsó szobában az ágyban Zsabka Sanyi feküdt, egy elvtárs mosogatta a sebeit. Megkértek, öntsem ki a véres vizet. Zsabka Sanyi azt mondta nekem: — De elszaladtatok, elvtárs ... Nem feleltem semmit. Elöl az udvaron egy fiatal munkás feküdt. Halott volt. Felemeltem az ingét, egy kerek lyukat láttam a mellén, a szíve felett. Ez volt Gyeváth János. Mellette idősebb munkás holtteste feküdt. Az ottaniak azt mondták, hogy Thurzó János. Két és fél centiméteres bajonettszúrást láttam a szíve alatt.

Hány ilyen sebet és hány sápadt, vértelen arcú halottat látott később. Az, ami Kosúton történt, egy epizódja volt a világban feszülő ellentétek összecsapásának. Németországban, Olaszországban, Spanyolországban, Európa-szerte sortüzek ropogtak.

Ismét Kugler János hangja térített magamhoz tűnődésemből.

— És a falu — mondta —, ez a falu negyvennyolc óta teljesen újjáépült. De hisz azt magad is láthatod, így hát nem beszélek róla. A szövetkezet még jobb hektárhozamokat ér el, mint az állami gazdaság.

(Folytatjuk)