A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-22 / 25. szám
Vásárolni jött Gottwaldovba. Még nem tudja mit vesz, lehet, hogy csak egy-kéí új hanglemezt, mert mindketten, sőt mindhárman szeretik a zenét. Természetesen a táncdalokat, mondja, Gottot meg Vondráckovát. — Otrokovicén nincsenek üzletek? — De vannak — válaszolja —, csakhogy itt sokkal több új dolgot kap az ember. Űj hanglemezt például csak itt lehet beszerezni. NAVEÁTIL BÁCSI Navrátil bácsit sör mellett ismertem meg a Moszkva szálló sörözőjében. Jól megtermett, pirosarcú, hét éve nyugdíjas. Egyébként egész életében a cipőgyárban dolgozott. 1250 korona nyugdíjat kap, s ezzel elégedett. Néha azonban egészen váratlanul indulatba jön. Például, ha a pincér egy—két percet késik a sörrel. Ismerősnek találom ezt a viselkedési formát. Csak azt nem tudom, honnan. Azonban csakhamar eszembe jutnak egyik cukorbeteg barátom dühkitörései, ha valamitől felszökik vérének cukortartalma, s helyben vagyok. — Navrátil bácsi nem szabadna sört innia — mondom csendesen. — Miért? — Felszalad a cukor — mondom rejtélyesen. Csodálkozva néz rám: — Hát azt meg honnan tudja, hogy cukorbeteg vagyok? Mi maga orvos? — Nem vagyok orvos, mondom neki, de azt ajánlhatom, hogy szigorúbban tartsa be a diétát, ne igyon sört s főleg ne ilyen sokat. És ne egyen sok tésztafélét, zsíros húst és hasonlót. De hisz az orvos is megmondta, vagy nem? Navrátil bácsi úgy néz rám, hogy már attól tartok, hozzám repül az egyik söröskorsó. Az igazi dühkitörés is ezután következik. — Roppant könnyű ezt mondani — kiáltja —, de hát nős maga egyáltalán, hogy ilyesmit javaa pillanatnyilag rámnehezedő magánytól, hanem a jövőtől. Egyszer csak felnő a két lányom, s kirepül a fészekből véglegesen. Ahhoz nincs jogom, hogy magamhoz láncoljam örökre ... Sok-sok éjszakát átvirrasztottam álmatlanul forgolódva. Barátra, társra vágytam — nem szégyellem bevallani. S a vágy egyre erőteljesebben kezdett, bennem követelőzni. Nyugtalanságomat a lányaim is észrevették. Anyuka, mondták, te mindig itthon ülsz, miért nem jársz szórakozni, hiszen olyan szép és fiatal vagy még. Tanítónő vagyok. Hogy mehettem volna szórakozni, „barátot, társat fogni“, hiszen maga is tudja, milyen kíméletlenül szigorú a város szeme. Az ember legtisztább szándékát is könnyen félremagyarázhatják és bemocskolhatják. Elhallgat. Várakozón nézem a csillogó szemű asszonyt. Mosolyog. Mosolyában a kiegyensúlyozott emberek derűje, nyugalma. Magabiztos és felszabadult. — Végül papírt, tollat fogott és megírta nekünk az első levelét. — Igen. Bár nehezen szántam rá magam, mégis megtettem. De nem bántam meg, sőt! Jeligéül azt írtam, hogy a remény éltet, s nem hiába reménykedtem. — Próbálkozását siker koronázta. — Teljes mértékben — mondja. — A szerkesztőség több levelet juttatott el hozzám, amit az érdeklődők írtak. A legszimpatikusabb hangúra válaszoltam. Néhány levélváltás után a barátnőm azt tanácsolta, hogy hívjam meg a levelező partsolgat, ismeri maga az asszonyokat? Tudja, hogy a feleségem évek óta tudatosan meg akar mérgezni ? — Ugyan...! — adom a naivat. — Mit ugyan, ugyan! Az orvosok hét évvel ezelőtt állapították meg, hogy cukorbajom van s diétát írtak elő. A feleségem viszont hét év óta nem képes megtanulni diétásán főzni. Mindig azt kotyvaszt, ami épp az eszébe jut. Mondom, tudatosan mérgez. A szöveg ismerős, Navrátil bácsi helyén említett barátom is ülhetne. Üjabb korsó sört rendel. — Ezt is az asszony főzi? Mérgesen néz rám, aztán elneveti magát. — Mit akar jóember? Ha otthon nem tarthatom be a diétát, pont erről mondjak le? Arra a pár évre, ami még hátra van? Legyint és elköszön. ALENA ÉS HANA A Nagymozi előtt találkozom velük. A mozi homlokzatán egy sor zászló és hatalmas transzparens hirdeti, hogy Gottwaldovban most folyik a XIII, gyermekfilmfesztivál. Alena Chrobáková és Hana Ruziéková moziban voltak, s most nem tudnak mit kezdeni az idejükkel. — Szeretik a gyermekfilmet? — kérdem. Nevetnek. — Mit csináljunk, ha most minden moziban gyermekfilmet vetítenek? Másodéves tanulók, az úgynevezett manipulációs részlegen dolgoznak. A hatos számú leányotthon lakói. A beszélgetést ott folytatjuk. — Tehát még egy évük van hátra... — Igen. — Azután? — Azután már jó lesz. Sokat fogunk keresni. — Mennyire van kilátás? — A mi részlegünkön nagyon jól keresnek a végzett lányok. Kétezren felül. A legjobbak há-1. A „felhőkarcoló“ 2. Alena 3. Mónika 4. -5. Machú Ludmila és Kudelková Marie munka közben neremet Szilveszterre. Kissé vonakodtam a gondolattól, végül mégis engedtem a csábításnak és meghívtam. Elfogadta a meghívásomat és megírta, hogy melyik vonattal érkezik. Megírta, azt azonban nem, hogy miről ismerhetem fel. Kimentem az állomásra. Mondanom sem kell, mennyire izgultam. Jobb ötlet híján egy Hetet szorongattam a kezemben. Végül a vonat beállt az állomásra. Én a nyakam nyújtogattam, ő meg csak lelépett a kocsiról, körülnézett és egyből odajött hozzám. Bemutatkozott. Vidám és friss volt, pedig több száz kilométeres utazás állt mögötte. Aztán elindultunk egymás mellett. Tíztizenöt perc elteltével úgy éreztük mindketten, hogy nagyon régen ismerjük egymást. Bemutattam az édesanyámnak. Megnyerte a tetszését, ami igen-igen megnyugtatott. Együtt töltöttük a Szilvesztert. Jól éreztük magunkat, és hát összemelegedtünk ... Elmondta, hogy ő is elvált ember, s hogy van egy tizenhat és egy négyéves fia. A feleségét nem szidta, semmi rosszat nem mondott róla — ami még szimpatikusabbá tette —, csupán annyit említett, hogy értelmetlen lett volna tovább keseríteniük egymás életét. Legnagyobb csodálkozásomra — és nem kis örömömre — a lányaim is az első pillanatban megkedvelték. Szóval jól indult. Aztán már gyorsan peregtek az események, szinte filmszerűen. Előbb egyhetes szakszervezeti üdülésen vettünk részt közösen a hegyekben. Aztán újra meglátogatott. Majd ő hívott meg egy romezer koronát is. Kissé hitetlenkedve csóválom a fejem. — Mit csinálnak ott? — A cipők felső részét szabjuk. Most például Barylból. — Mi az a Baryl? — Szintetikus bőr. Elsőnek Csehszlovákiában sikerült kikísérletezni, s a mi gyárunk már több mint egy millió pár cipőt készített ebből az anyagból. Csodálkozom a két tizenhét éves lány tájékozottságán. — S mindezt honnan tudják? — Iskolába is járunk, nem? Igaz, ezt majdnem elfelejtettem. Mindenesetre úgy látom, nem lehet rossz iskola az, ahol nem csupán szakmai dolgokra oktatják a tanulókat, hanem arra is, hogy áttekintésük legyen a hatalmas üzem egész termeléséről. Sőt; — A KGST-ben egyedül mi gyártunk eddig szintetikus bőrből cipőt. Hát igen, még ézt is tudják. De vajon azt tudják-e, mi lesz az idei cipődivat? — Meddig emelkednek még a cipőtalpak és sarkak? — érdeklődöm. — Már nem sokáig — mondja nevetve Hana —, különben is legnagyobb sikerük már most is ezeknek a szandáloknak van. Mutatja a lábán a kecses szandált, amelynek felső részét az ő részlegükön készítik. — Azt hiszem, most a nyáron ez lesz a legdivatosabb. Kérdésemre Alena röviden elmondja, hogyan telik el egy-egy napjuk. — Reggel háromnegyed ötkor ébresztő. Utána titokban még egy negyedórát alszunk, ha csak be nem jön a nevelőnő és ki nem kerget a paplan alól. Nyolcán lakunk egy szobában. Fél hatkor reggelizünk. Mi ketten csak teát vagy kávét, nehogy elhízzunk. Hatra megyünk munkába. A mester szétosztja a tervet. Féltizenegykor negyedóra szünet. Délután kettőkor végzünk. — Kimenő? — Aki jól tanul, rendesen viselkedik, mindennap kaphat kilencig kimenőt. — Hogy állunk a fiúkkal? — Huh, ne is említse! Itt rettentően beképzelt fiúk vannak. — Mit gondol, miért? — Nagyon sok a lány, kevés a fiú. Minden fiú kész kiskirálynak képzeli magát. Ezt Alena mondja, de nevet hozzá, ők, tehát Alena és Hana. nem sokat bánkódnak a fiúk önteltsége miatt. Alena karvinái, Hana brnói. Szombatonként mindketten hazautaznak. S otthon már egészen más a fiúk és leányok aránya. — Végzés után itt maradnak? — Természetesen. Legalábbis három évig. Erre szerződés kötelez bennünket, azután... majd meglátjuk! — Ha minden úgy alakul, ahogy képzeljük, ha férjhezmenésünk után (mert ugye egyszer csak arra is sor kerül), belátható időn belül lakáshoz jutunk, akkor itt maradunk — mondja Hana. — Megszerettük ezt a várost — teszi hozzá a barátnője. ZS. NAGY LAJOS CSEMADOK-bálra. Akkor mutatta be az édesanyját is. Hogy milyen benyomást tett rám? A tulajdon édesanyám sem lehet jobb, kedvesebb, szeretetre méltóbb, mint ő... Aztán Sándornapkor ismét ő utazott el hozzám, de nem üres kézzel jött: hozta a két gyűrűt., és április huszonegyedikén házasságot kötöttünk. — Terveik? — A nyári szünetben hozzá költözöm a két lányommal. Már az is elintéződött, hogy szeptember elsejétől ott taníthatok. — Tehát újrakezdeni sosem késő? — Visszanyertem az önbizalmamat. Újra tudok hinni és bízni az emberekben, újra tudok örülni még a kicsiségeknek is, és úgy vélem, hogy ez a mai rohanó korban nagy dolog . .. * * * Eddig a krónika. Befejezésül pedig néhány soros idézet olvasónk második leveléből: „Dolgos hétköznapjaink mozaikjaiból csendes, boldog családi kört igyekszünk kialakítani. Bízom abban, hogy továbbra is segítőkész élettársnak és nevelőapának bizonyul, mint eddig. Még egyszer, most már kettesben köszönjük, hogy segítségükkel megtaláltuk egymást. A Hét lapjain keresztül leszűkültek és áthidalhatóvá váltak a távolságok. Tisztelettel: a Hét két boldog olvasója...“ A mi dolgunk pedig most már csak annyi, hogy szerkesztőségünk nevében igazi boldogságot kívánjunk a két egymásra talált embernek. LOVICSEK BÉLA
