A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-22 / 25. szám
MÓNIKAÉK Az otrokovicei autóbuszon Mónika volt a legfiatalabb utas, mindössze öt és fél hónapos, de egész úton beszélt: elmondta, hogy csodálatosan szép fényű ez a mai reggel, hogy bámulatosak az országút mentén hátrasuhanó lombok, és hogy az autóbuszutazás ezen a kitűnő országúton + egészen kellemes. Mindezt azon a nyelven mondta, amin a csecsemők szoktak beszélni ilyen korban, tehát kézzel-lábbal kapálózva az ég illetve az autóbusz mennyezete felé apró gügyögésekkel és parányi sikolyokkal, meg a szemében összegyűlt öröm földöntúli ragyogásával ennek ellenére nagyon jól megértettük egymást, csak a mamája, Sláviková asszony nézett rám eleinte gyanakvó szemmel, később ő is megnyugodott, látva; nincs szándékomban elrabolni kislányát. Sőt a fényképezést is engedélyezte. Fényképezte: KONTÁR GYULA megszerettük ezt a várost NAGYON Amikor leszálltunk, Mónika elkomolyodott, és töprengve nézte a cipőgyár adminisztratív épületét, amit a gottwaldoviak megszokásból ma is felhőkarcolónak neveznek, s ami a kislánynak szemlátomást nem tetszett. Nyugati orientáció, még az öreg Bata építette, csikágói mintára, mondom Mónikának, de csak félrehúzza a száját, gúnyosan, úgy nézem. A mamája is ebben a gyárban dolgozik, a talpragasztó részlegen, de most anyaszabadságon van. Mónika ezt természetesnek veszi és elalszik. A mama azonban készségesen válaszolgat kérdéseimre. Otrokovicén laknak, ami csak 12 km-re van Gottwaldovtól és kitűnő a közlekedés. Kétszobás lakásuk van, a férje villanyszerelő az itteni gépgyárban. 4500 koronát keresnek ketten, most ugyan ő nem dolgozik, de jövőre ismét munkába lép — kell a pénz, autóra gyűjtik. cEGYMÁSRJi találtak Az elmúlt évben, lapunk 44. számának Emberi sorsok című rovatában az alábbi levelet közöltük: ,.Rendszeres olvasója vagyok a Hétnek, s így az Emberi sorsok rovatának is. Nem vagyok szentimentális, de bizony könnybe lábadt a szemem, amikor elolvastam a 39. számban a két köszönetét egy boldog emberpártól. Így hosszú gondolkozás után elhatároztam, hogy én is a Héten keresztül próbálok ismeretséget vagy levelező partnert szerezni, hasonló sorsú férfi személyében. Harminchat éves tanítónő vagyok, két éve elváltam. Van két szép kislányom, az egyik hét, a másik tizenkét éves. Nem járok sehová. A munkám és a gyereknevelés leköt, habár ebben segítenek drága jó szüleim is. De jönnek az esték, amikor olyan jó lenne valakihez szólni. Jóbarát a könyv, keresztrejtvény, tévé és a kézimunka, de nem pótolja a megértő barátot, társat. Ügy szeretnék legalább valakivel levelezni akár magyarul, akár szlovákul. Hiszem, hogy segítségemre lesz az Emberi sorsok rovata, amely oly sokaknak segített a tanácsaival. Jelige: A remény éltet...“ Az elmúlt napokban újabb levelet kaptunk kedves olvasónktól. Tartalma örömmel töltötte el szerkesztőségünk minden tagját — később majd idézek belőle —, én pedig repülőgépre ültem és felkerestem az ismeretlen ismerőst, hogy elbeszélgessek vele az életéről, sorsának alakulásáról. Most itt ülünk egymással szemben egy tizenkettedik emeleti lakás szobájában. Ismerkedünk. Bizalmas szóra bizalmasat várunk. Szép, csinos, komoly asszony. A szeme csillog. Boldog. Mint annak idején, amikor először vágott neki az életnek első férje oldalán. — Igen — mondja —, szerelmes és boldog voltam, mint minden fiatal lány, aki vágyai beteljesülését a házasságtól várja. Szépen indult a házasságunk. Jól is folytatódott. Dolgoztunk, terveinket lassanként megvalósítottuk. Aztán megszületett az első, majd a második kislányunk ... Egyszóval tíz évig mintaházasságban éltünk, aztán ... — Aztán? — Nehéz erről beszélni. Elromlott a házasságunk. Nem is tudom kimondani, olyan borzasztó dolog történt — ha kimondanám sem írhatná meg a lapban —, szóval a férjem nagy változáson ment át. Nem bírtam elviselni. A magam és a gyermekeim érdekében sem. Aztán néhány éves huzavona, inkább pokolnak nevezhető együttélés után elváltunk. — Hány éves házasság bomlott fel? — Tizennégy. — És a bíróság? — Olyan súlyos volt a válóok, hogy minden előzetes békéltető tárgyalás nélkül, rögtön kimondta a válást. — lV{i maradt meg a régi „nagy szerelemből“? ‘ — Elkeseredés, szomorúság és rettenet... Sosem hlttefn volna, hogy két fiatal ember kapcsolatából csak ez maradhat. Ez, ennyi, tetézve kiégettséggel és kilátástalansággal. — A válás után gondolt-e az újrakezdésre, illetve annak a lehetőségére? — Nem ... egyáltalán nem ... Megrendült az emberek iránti bizalmam. Azokban a hetekben és hónapokban megérett bennem az elhatározás, hogy soha többé nem megyek férjhez. A munkámnak élek és a két lányomnak, akiket becsülettel felnevelek. — Aztán? — Aztán ?... Rádöbbentem arra, túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy eltemessem magam. Hiába kerestem megnyugvást és örömet a munkában, gyereknevelésben, hiába reménykedtem, hogy abban feloldódom és nyugodt, békés lesz az életiem. Pontosan az ellenkezője történt. Az egyedüllét felkavart, egyre nyugtalanabbá váltam. Szűk lett az iskola, az otthon, az utcaj az egész a város. Senkinek sem kívánom a magány szörnyű érzetét... Ne értsen félre: szeretem a hivatásomat, még jobban a lányaimat. Mégis féltem. Talán nem is