A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-15 / 24. szám

Mongólia felsőoktatási intézeteiben több mint 10 000 diák tanul. A ké­pen: az ulanbatori egyetem pedagó­giai karának hallgatója. Bator lovasszobra, itt vannak a kor­mány és a párt központi hivatalai, Szuhe-Bator és Csojbalszan mauzó­leuma, az Állami Opera és Balett­színház, az Altaj Szálló és más ne­vezetesebb épületek. Ulánbátorban egyetem és több fő­iskola működik. Vannak könyvtá­rak, múzeumok, mozik, színházak. Ulánbátor adja a mongol ipar ter­melésének több mint a felét. Üze­meiben elsősorban bőr- és gyapjú­feldolgozással foglalkoznak. Mongólia volt az első olyan or­szág, amely a kapitalista fejlődési út elkerülésével jutott el a szocialista társadalom építéséig. A mongol nép a Szovjetunió és a szocialista orszá­gok önzetlen testvéri támogatásával hazáját elmaradott agrárországból agrár-ipari országgá változtatta, az élet minden területén jelentős ered­ményeket ért el, s az 1971—75. évi ötödik ötéves terv megvalósításával már Mongólia ipari-agrár országgá változtatásán munkálkodik. CSTK felvételek Gál György Sándor Egy diadalmas élet regénye Idáig személytelen volt a színpa­­padon. Kis csavar a gépezetben. Jel­telen levél egy óriás fa lomberdejé­ben. Most úgy érzi, sokan őt figyelik személy szerint és a taps egy része is az övé. Másnap hívatják az irodába. Fizetése havi huszonöt aranykoro­na. Több mint nagymama kegydíja és több, mint amennyit a mama ke­res — szakadatlan, gyötrelmes mun­kájával. Négy elemi iskolát járt mindössze. Az elkövetkező esztendőkben te­hát meg kellett tanulnia az életet — iskola nélkül. Az első lecke, bánni kell tudni a pénzzel. Huszonöt aranykoronát hazaadott. A mellékest megtartotta magának, és úgy kuporgatott minden garast, mintha az élete függne tőle. Néha mégis megtántorodott, s lazított az önmagára erőltetett fegyelem szigo­rén: illatos szappant vett, mert ret­tenetes érzékeny volt mindenféle szagra, és a gyakorló szobában az izzadó-kínlódó fiatal testek olyan ne­héz illatokat bocsátottak ki maguk­ból — Hanna néha úgy érezte, mint­ha nem is társai közt, hanem holmi oroszlánbarlangban dolgozna. Most hát fintorgatta az orrát a gyakorló­teremben és oroszlánbűzt érzett. Per­sze tisztában volt vele, hogy a ba­lett — mindenekelőtt — verejték; mert ebben az iskolában ezt kellett megtanulnia mindenekelőtt, hogy a tündérszökellések, a virágszirom-haj­­ladozások, a csodálatos pörgések s a lábbujhegyen pipiskedő tündérléptek mögött pokoli munka volt. Izzasztó, gyötrelmes munka. De ez nem éppen a balerinák kivételes sorsa. A pró­baszobákból kihallatszott a zongora­szó és az ének. Akik este Mantuani hercegként vagy Radames szerepé­ben, Hattyús lovagként vagy mint bibliabéli Sámson bűvölték a publi­kumot, azok napközben skáláikkal és gyakorlataikkal törték meg a hosz­­szú, sötét folyosók csendjét: a Lo­­hengrinek, Radamesek, Bánkok és Hunyadi Lászlók a délelőtt józan fé­nyében vagy a sziszegő gázláng sár­ga világításában egészen máskést vi­selkedtek, mint a színpadon — köp­ködtek, káromkodtak, gikszereztek. a korrepetitorral veszekedtek, s egy nap több ízben is esküvel ígérték, hogy abbahagyják pályájukat, laka­tosnak mennek vagy masinisztának, s miután ezt közölték a szerencsétlen zongoristával, utána újra csak ská­láztak, köpködtek, áriáztak és ká­romkodtak tovább; nem volt rá eset. hogy bármelyikük betartotta volna fogadalmát, s felcserélte volna a színpadot egy tisztésebb polgári fog­lalkozás jámbor unalmával. Hanna megtanulta ebben a különös iskolá­ban. hogy az emberek leginkább a színházi díszletekhez hasonlatosak. Színes, vonzó ábrázatukat fordítiák a publikum felé, de a bűvölő, mo­solygós ábrázat mögött limlom van és rendetlenség: a szép színházi vi­lág rongyos-koszos-piszkos visszája. Isten ments, hogy egv rajongó sze­me elé kerüljön mindez. Talán sose tudna többé színpadra nézni. Talán sose hinne többé a teátrum varázs­latának. A komédiások között egyet­len kivétel volt csak: Anthes úr. A hőstenor. Micsoda szépség, elegan­cia. mértéktartás, biztonság! Hogy tud elnézni a kis színházi senkik fe­je felett, és hogy tud rámosolyogni valakire, akit mosolyra érdemesít! Mintha felhők mögül előragyogna a nap. Anthes úr nem tud jól magya­rul. Sőt: egyáltalán nem tud magya­rul. De ez is milyen különös és elő­kelő. Természetes is, hogy nem be­szél azon a nyelven, amin a Rotten­­biller utcai srácok vagy a Nefelejts utca vénasszonyai. Hiszen egy más planétáról való. Bizonyára úgy jött ide, mint igazi Lohengrin: hattyú­vonta csónakon. És itt felejtették. Másképpen nem is lehetne közöt­tünk. Mikor megáll a művészbejáró kapujában, s jobbra-balra tekinget, a bérelt kétfogatú gumirádlist várva, látszik is rajta, hogy elveszett em­ber itt. Egy mesekirályfi, aki közön­séges emberek közé keveredett. Ant­hes úr negyvenéves. Talán több is. De Anthes úrnak nincs kora. Mert Hanna szerelmes kissé Anthes úrba, és egy szerelmes kislány nem foglal­kozik évszámokkal. Hanna tehát türelmesen várja a bejárónál vagy a folyosón, fenn a padlás alatti próbaszínpadon, hogy Anthes úr szálas alakja feltűnjék végre. Hanna szívesen mondaná így: Anthes úr karcsú alakja. De hát Ant­hes úr már nem karcsú. A tenoristák kissé elhíznak mind, úgy látszik a magas C olyan drágakő, amit csak a legfinomabb párnára szabad ráfek­tetni, s úgy látszik, ez a párna — bármily prózain is hangozzék — zsír­ból van. Zsírból bizony. De hát ez nem változtat a szerel­men. Milyen imádandó és szánalmas, miiven csodálatos és gyermekded Anthes úr, mikor a Parsifalt magya­rul énekli, egyetlen szót sem tud he­lyesen kiejteni. Egy kötőszót, egy névelőt sem. Sose mondja „az“, mert ez a rövid szócska az ő ajkán ígv szól: „ász“! Viszont az „és“-bői ..essz“ kerekedik. De hát imádni va­ló ígv is. Persze távolról. A kulisszák mögül. Anélkül, hogy valaha is meg­érintené a kezét. Aztán a szerelem közelebb lép. Kirándulás a Ligetbe. Hanna szi­gorú normái szerint. Nem szabad inni egv pohár sört, ásványvizet vagv a csodálatos gazét sem. Ezt oalack­­ban árusítják, melyet üveggömb zár le. A golyót a hüvelykujj egv moz­dulatával benyomjuk csak. és a ró­zsaszín enyhén habzó folvadék máris előtör, mint holmi gyengécske gejzír. Hanna nem tűri az ilyesféle költeke­zést. Pedig ezúttal gavallérral van Három lány. három fiú. A balettből mindhárman. A lányok még nem tudják pontosan, hogyan kell fogad­ni az udvarlást, viszont a fiúk is csak botladoznak a Don Juan-i mes­terség ösvényein. Valahol a sárkánv­­vonat vagv a Tanagra-színház körül járnak, mikor Hanna gavalléria meg­szólal: — Te Hanna, mondanék én vala­mit V. . — Hát csak mondd. — De kiröhögsz! — Egy kisasszonynak nem mond­ják. hogy röhög. Mondd, hogy kika­cagsz ... — Hát jó. Mondanám, de kika­cagsz. — Nyögd már ki! — Szóval csak azt akarom mon­dani, hogy nagyon szép a nyakad meg a vállad. — Hisz nem is látod! — Benn a színházban látom ét>p eleget. Ez motoszkál Hanna agyában, míg megy hazafelé a Nefelejts utcába. Szép nyaka, válla volna valóban? Ostobaság. Ezt Jancsi hallotta vala­hol más férfitől, másnak adresszálva és most kipróbálja rajta is: vajon tüzet fog-e? A gondolatok meglassítják a lép­teket, mert olykor-olykor Hannának meg kell állnia, hogy tisztázzon ma­gában egyet s mást: vajon jól esik e a bók? Illetve, hogyan esne, ha Anthes úr mondaná? Ez olyan sú­lyos, sziklanehéz probléma, hogy most már hosszasan pihennie kell. Jó más­fél órával később érkezik haza, mint az ebédidő. Mama dolgozik. Mamának nincs vasárnapja. De nagymama már kint várja az udvaron: — Hol voltál? — Sétáltam. — Kivel? Valami csoda folytán mindenki kint áll a gangon — a nagyjelenetet fi­gyelik: nagymamának vizsgáznia kell határozottságból és erélyből. — Még egyszer kérdem, hol vol­tál? Hanna megmakacsolta magát, hall­gat. Nagymama arcon legyinti a gyere­ket. Bár az ütés pillanatában már tudja: hibázott. Ez nagy lány már nem gyerek. Pénzt keres. Nem is ke­veset. És most farkasszemet néz ve­le — nem haragosan, nem bosszúsan, mé gcsak nem is csodálkozva. Ez a gyereklány most eltép magában va­lamit, amit soha többé nem lehet összefoldozni. Ez a pofon is az isko­lához tartozik, a tantárgyakhoz, me­lyeket tanár és pedagógiai rendszer nélkül kell megtanulnia. Hanna el­határozza, hogy soha többé nem en­ged magához olyan közel valakit, hogy az jogot formálhasson rá, hogy megszidja, megszégyenítse, megüsse. — Nem ebédelsz? — kérdi a nagy­mama. Minden hangsúly, hangszín, indu­lat nélkül felel: — Nem! Ez a „nem" oly személytelenül hangzik, mintha nem is Hanna mon­daná. Talán a salétromos, elszeny­­nyeződött falak vagy a szánalmas ócska bútorok. A konyhaasztal, ame­lyen viaszosvászon terítő van, rajta csorba kancsó, egy kissé májfoltos tányér, megszegett kenyér és kés, villa, kanál. Ahány darab, annyi csa­ládból. Vagyis: annyiféle gyártmány. A késnek fanyele van, a villa mű­ezüst (meg is görbült jócskán az idők során), kanál régi dicsőségük őre. Az egyetlen darab, ami megmaradt a nagymama legendás stafírungjából. És még egyszer felhangzik a kér­dés: — Nem ebédelsz? — Nem. Ezzel a vasárnap délutánnal egy fejezet lezárult az életéből. Köt, 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom