A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-08 / 23. szám
. < . , a»». „NINCS MARADÁSOM E HELYT, TÁVOZNI SE BÍROK E HELYRŐL" JANUS PANNONIUS belőlem is csupán két évszám közötti gondolatjel marad. Mert a sárházak fala kemény, mint a falrakómesterek tenyere volt, amely a villanyelet szorította. De nézelődjünk csak tovább e kis kitérő után. Elég ha a tekintetemet elengedem a Kiskút felett, s mindjárt a Laposok s a Lehenek asztalsík tájára látok. Valamikor ezernyi ágban, érben a Duna vize lepte el ezt a síkságot Mocstól le egészen Muzsláig. Néhány dűlőnév — Mocsolyák, Sárajáró, Nagyérhát, Lapos — a bizonyíték rá. Vagyis őseink annakidején közvetlenül a Duna partján telepedtek le. A falu az esztergomi érsekség tulajdona volt; Csák Máté — hadban állván az érsekkel — egyszer felégette az egész falut. Hogy azóta a sárfalakra rakott nádtetők hányszor égtek le, senki se tudja. Az utolsó „nagy tűz“ a harmincas évek végén volt. Leégett a fél falu. Azóta nincs nádas ház Búcson. * * * Még mindig itt vagyok a tó partján, csak egy kicsit odébb sétáltam a töltésen. A régi malom felé. Illetve oda, ahol egykor a malom állt. Az ötvenes évek elején tüntették el a föld színéről, amikor állami halastóvá léptették elő a községi tavat. A malom körül óriási rezgőnyárfák álltak, öten se tudtuk átfogni a törzsüket. A malmot a tó vize hajtotta, s az utolsó gazdái (vagy bérlői?) Kuruczék voltak. A malom pusztulása után elköltöztek tőlünk, de hogy hoTavaly nyáron apámmal szénát forgatni mentünk le a Lehen-árokhoz. Hát ahogy ballagunk a melegben, apám egyszer csak megáll. — Hallgasd csak, tücsök cirpel... Álltam mögötte, lábam elé engedett vasvillával és hallgattam a tücsköt. Egyetlen tücsök cirpelt csak, árván, magányosan. Kissé értetlenül álltam a ránk zuhogó napfényben, mert nem tudtam, miért lett hirtelen olyan fontos az az egy szem tücsök, hogy megálljunk s hallgassuk a cirpelését ilyen dologidőben. Ekkor apám újra megszólalt: — Lassan kipusztulnak a tücskök is.., De az oka felől hallgatott. Hagyta, hadd töprengjek felette magam, s találjam ki, ha tudom. Volt rá egy fél délutánom, amíg a hajnalban kaszált szénát forgattuk az árokparton. Persze, megfejtettem a tücsök pusztulásának az akát, de azóta állandóan visszatér emlékezetembe az a nyári délután, s hozza magával szülőföldem arcát, amely hasonlít mindenhez, amit eddig láttam, s mégis mindentől különbözik. S egy kérdést: hogy mi minden változott meg ebben a faluban, ha egy parasztember, mint az apám is, megáll dologidőben, ha tücsköt hall cirpelni?! * * * A legtávolabbi kép, amely bennem él: a csend tiszta lángjai, a kigyulladt homlokú kazlak a faluvégén a reggeli dudaszó, a csordákat terelő ostorok durrogása, a frissen fejt tej illata, ahogy anyám a fejőből egy kicsi kék bögrébe kitölti. Az első kép a reggel. A reggel, s az utána következő reggelek, a felébredések, a nyújtózó növekedés, amely leginkább a kerítés léceire felkúszó babbokor mindent legyőzni akaró erejéhez hasonlatos... Állok a májusi fényözönben a tóparton, nézem a töltéshez simuló hullámokat, s próbálom egymás mellé illeszteni a felvillanó emlékképeTÜCSÖK CIRPEL... két. Ha megfordulok, az öregtemető szakadozó dombjába akad a szemem. Itt kezdődik szülőfalum történelme. Ezen a dombon, a mai öregtemetőben mór a tizenkettedik század végén kolostor állt, de hogy melyik rend szerzetesei lakták, nem tudom. A domb alatt, kissé jobbra egy forrás vize tör fel a földből, a Kiskúté. A dombról ide járhattak vízért a barátok, de gyanítom, hogy búcsújáró hely lehetett, s a falu neve is innen származik: búcsú — Búcs. Ez elég hihetőnek tűnik, de semmi írásos bizonyíték nincs róla. Hogyan is lehetne? Arról azonban van, hogy a falunak már 1208-ban volt temploma. Sövényből font falát sárral tapasztották be. A sár azóta is, egészen a hatvanas évekig, megmaradt fő építkezési anyagként a falumban. A sárfalrakás amolyan nem hivatalos mesterség volt. A sárfalakat a legfinomabb sárgaagyagból rakták, amely a Főd ásásból származott. Az agyagot a felépítendő ház köré terítették, vizet engedtek rá, sárrá dagasztották, majd bőven meghintették rozs- vagy búzaszalmával. A szalmát lovakkal „gyúratták“ a sárba. Az így elkészített építkezési anyag egy éjszakát pihent. Másnap kora reggel felvágták, meglocsolták, s a mesterek rövidágú villáikkal falat raktak belőle. Három „rakodásból“ — úgy egy-másfél hónap alatt — készültek el a ház falai. A népi építkezésnek ez az ősi módja lassan a feledés homályába vész. Az utolsó két igazi falrakó mestert jól ismertem; az egyik történetesen apai nagyapám volt, a másik pedig Szegi bácsi vagy egyszerűen, ahogy a faluban hívták, az öregszegi. Meghalt már Szegi bácsi is, nagyapám is, de a sárhózak, amelyeket együtt építettek, állnak s állni fognak még akkor is — ha erővel szét nem verik őket —, amikor va, nem tudom. Eltűnt a malom, el a molnárja, s a hatalmas rezgőnyárfáknak is csak az emléke maradt. Ha itt, az új zsilipnél nekitámasztom a hátamat az alsó korlátnak, végiglátok a tavon, amellyel párhuzamosan épült az öregsor, s felfut egészen a Főszegig. Nyilván ez a falu legrégebben lakott része. Vele párhuzamosan épült, bizonyára jóval később, a Klsutca, amely nevével ellentétben ma már a falu leghosszabb utcája, ha hozzá veszem a Templomsort is. A régi faluhoz tartozik még a Sikándria, a Csillagvár, a Temetősor meg a Kövecses. Az előbb említett falurészekben laktak a módosabb gazdák, az utóbbi utcákban pedig a zsellérsorú szegények, akik nyaranta részaratókként dolgoztak a gazdáknál vagy a prímási birtokon. A falu legfrissebb része az Üjtelep. Ha jól emlékszem, 1950-ben volt ezen a részen a házhelyosztás. Azóta 260 új házat építettek fel, Falum történelmében itt kezdődik a legjelentősebb fejezet. * * * Továbbra is itt maradok még az új zsilip vaskorlátjánál. Nézem a hullámok mozgását, s a távolban úszkáló, gólyahír-sárga kislibákat. Tőlem balra a pincesor kezdődik, falum társadalmi életének egyik nagyon fontos tartozéka. Aki egyszer járt erre, az tudja, hogy odafelé milyen könnyű a sétafikálás, s azt is, hogy a visszaút — még nyáridőben is — néha hajnalig se akar elfogyni. A török világot — amely tudvalévő, hogy tiltja a disznóhús és a bor fogyasztását — egyetlen utca neve
