A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-08 / 23. szám
őrzi, a Sikándria. Hogy egykor az egész falu római katolikus hiten volt, annak semmilyen írásos emléke nem maradt. Nyilván már akkor se szerették a böjtölést, s főleg azt nem, hogy a bort a pap itta helyettük. Valószínű, hogy — bár erre sincs semmi komoly bizonyíték — ezek a tények "Sokat nyomtak a latban, amikor az egész falu hitet cserélt, s lett egy emberként Kálvin János követője. Bizonyára az sem volt másodlagos kérdés, hogy a Szentírást mindenki számára érthetően, vagyis magyarul olvasta és magyarázta a magyar pap, azaz a tiszteletes úr. Azt is el tudom képzelni, hogy ez volt az első és legfőbb oka a vallás megváltoztatásának; de a hely, ahol ez ügyben a kálvlnizmus mellett döntöttek, az — esküdni mernék rá — a pincesor volt. Ha lehunyom a szemem, magam előtt látom komor őseimet, szorosan egymás mellett, ahogy fontos arccal körülülik a kecskelábú asztalt; előttük az asztalon az Űr teste kenyér képében, kancsóban az Úr vére helyett vörös bor, a Szentlelket pótlandón pedig a füstölt sonka s az ökölnyi vöröshagymák. A Szentháromság e tapintható és ízlelhető fenséges jeleivel szemben a száraz ostya a szentelt víz, s az utolsó kenet pillekönnyű ellenérvként jöhetett csak szóba. Ha szóba került egyáltalán. Valahogy így lett kálvinistává a falu. Hitben — a hit kézzelfogható valóságát tisztelve — így nyitottak egy picinnyel több rést maguknak a világ felé, hogy valamit megláthassanak belőle, s hogy valamit magukból is megmutathassanak. S ma ott tartunk, hogy a vallás misztériuma lassan eltűnik, helyet adván egy új, más távlatokat nyitó világképnek, de — valami csoda folytán — ebbe az új, alakuló, formálódó rendszerbe a Szentháromság előbb említett otthoni jelképei olyan jól beleférnek, mint hüvelyébe a kard. Mindezt pedig azért tartottam fontosnak előrebocsátani, hogy hihetővé váljék az is, ami most következik. A házhelyosztással — amelyről már szó volt — csaknem egy időben alakult meg az egységes termelőszövetkezet is. Ahogy annakidején a falu Kálvin hitére tért, összeszántva a katolicizmus dogmáinak kemény mezsgyéit, úgy döntöttek egy akarattal — előbb a pincesoron, s csak később az alakuló közgyűlésen — a közös gazdálkodás mellett. S hogy e döntés helyes volt, arra az előbb említett 260 új lakóház a legékesebb bizonyíték. De ha ez nem elég, akkor ott van még ráadásnak vagy hetven személygépkocsi, 380 tévékészülék, 350 mosógép, 250 hűtőszekrény .,. 1. A tó 2. Az új óvoda 3. Kétyi István, a hnb elnöke 4. Retkes Lajos 5. Egy a régi pincék közül 6. A szövetkezet kertészete E tények alapján bátran merem állítani, hogy a pincesor szülőfalum életében kivételes és megbecsült helyet vívott ki magának. Csak azt sajnálom — s nem hallgathatom el —, hogy a régi sárból épült, nádfödeles házikók helyére divatos vikendházakat emelnek, hizlalván a falvainkba betörő, amúgy is vészesen terjedő kispolgári ízléstelenség mohó bacilusait. * * • Nehéz elmozdulni ihnen a tó partjáról; erről a helyről valahogy jobban belátható a falu, pedig itt „alatta“ vagyok, s felnézek rá. Gondolom, ez azért van így, mert a tópart a legalkalmasabb az elmélkedésre. Tegnap délelőtt találkoztam a szövetkezet elnökével, Retkes Lajossal, aki az elnökség mellett az SZNT képviselője Is. A szövetkezet gazdasági eredményeiről nemigen váltottunk szót, hiszen arról már egy könyvre való riport, cikk íródott. A falu jövőjéről beszélgettünk. Hogy a mai helyéről merre mozdulhat, milyenek a jövő kilátásai. Ezidáig állandóan emelkedett nálunk a keresetek szintje — mondta az elnök —, de a végtelenségig ez sem fokozható. Van egy határ, amely fölé nem lehet menni. Elérkeztünk az anyagi telítettséghez, ami nem is volna baj, ha vele együtt gondolkodásban is jó irányba változna a falu. Sajnos ez nincs így. Ha van gond, akkor ez az egyik legnagyobb: olyan irányba terelni az emberek gondolkodását, hogy az anyagi javak által emelkedjék a műveltség szintje, s létrejöjjön a kulturáltság magasabb foka. Igen ám, mondtam erre, de hogyan valósuljon meg mindez, amikor a kétezer hektáron egyetlen főiskolát végzett szakember sincs, s a mezőgazdasági főiskolára járó fiatalok száma is viszonylag alacsony. Vagyis nincs — jobb esetben — hiányos az utánpótlás. S tetszik, nem tetszik, a szövetkezetben a nemzedékváltás kérdése előbb-utóbb terítékre kerül. De ez még csak a dolgok egyik fele. A szövetkezeti gazdálkodást az ökonómiai kényszer a nagyobb egységek kialakítása felé viszi, vagyis a szövetkezetek egyesítése a küszöb előtt áll. (Amikor egy traktor közel félmillió koronába kerül, s egy korszerű tehénistálló felépítésének a költségei a tízmillió fölé emelkednek, akkor az ilyen terheket már aligha tudják viselni a kétezer hektáron gazdálkodó szövetkezetek.) S ebben a folyamatban azok a falvak, szövetkezetek játsszák majd a fő szerepet, amelyekben olyan felsőbb szinten képzett szakemberek vannak, akik képesek lesznek a nagyobb egyséeek irányítására. Itt már nem lesz eléa a sokéves tapasztalatra hagyatkozni. — Ma még a meglevő szakgárdával meg tudjuk oldani a feladatainkat — mondta az elnök. — Ami a jövőt, a nemzedékváltást, s a szövetkezeti gazdálkodás fejlődését illeti, igazad van, s nekünk ezt tudomásul kell vennünk. Vagyis vállalnunk kell a jövő érdekében a fiatal szakkáderek neveltetésével járó átmeneti terheket. Csak az a baj, hogy egv agrármérnök nem olyan, mint a kabát, nem lehet a fogasról leakasztani. Ebben maradtunk. * • * Mozdulnék már tovább, de nemigen lehet. Az egymást követő hullámok új gondolatokat hoznak. Ott az iskola, amelyről még nem szóltam. Tizenkét tanító, 180 diák. Az épület ugyanaz, amelyben a háborús idők „jóvoltából“ kereken egy hónapig lehettem első elemista. De már a nagyapám is ezek között a falak között tanulta a betűvetést, hiszen az iskola 1870-ben épült. Természetesen sárból. S még ma is áll. Pedig már ideje volna építeni helyette egy újat. Csakhogy ebben az ügyben a döntés a falu határain kívül esik, a döntésre jogosult illetékesek nem nagyon sietnek megoldani ezt az egyáltalán nem jelentéktelen kérdést. Ezúton szeretném felhívni a figyelmüket, hogy ebben a százéves iskolában a tanítás lassan életveszélyessé válik. Az iskola és a hnb vezetői nem nagyon bizakodnak a kívülről jövő segítségben. Tovább nem várhatunk — mondja Kétyi István hnb-elnök — ha másként nem lehet, jövőre a Z akció keretében hozzálátunk az építkezéshez. Tegnapelőtt ott álltam az iskolaudvaron. Minden a régi volt, csak a nagy diófa tűnt el az udvar közepéről. Kivágták — mondta Markó Emil igazgatóhelyettes. Ez a diófa nekem nagyon hiányzott. * * * Mi maradt még? Igen, a kulturális élet, a művelődési otthon. A kultúrház felépítése oldalakra terjedő beszámolót igényelne. Amikor Retkes Lajossal arról beszélgettünk, hogy az anyagi telítettséget műveltséggé, kultúrává kell oldani, akkor szándékosan nem említettem a meglevő kulturális tevékenységet. Mégpedig azért, mert az előbb említett probléma s a valóság tényei között ellentmondás mutatkozik. Hogy miért? Azért, mert van itt kulturális mozgás, s nem is akármilyen. Csak az a baj, hogy ebbe a falu lakóinak csupán elenyésző hányada kapcsolódik be aktívan, a nagyobbik fele csak szemlélője, élvezője e mozgásnak. A CSEMADOK helyi szervezete 1906- ban alakította meg a Lant irodalmi színpadot, amely eddig több mint harminc irodalmi összeállítást mutatott be. Háromszor vettek részt a Jókai-napokon, s egyszer szerepeltek az. irodalmi színpadok fesztiválján, Balassagyarmaton. Jelenleg az irodalmi színpadnak két rendezője — a Szoby-házaspár — és tizenhét tagja van, ebből három technikus. Tudtommal a Forráson kívül egyetlen irodalmi színpad sem dolgozik ilyen rendszerességgel. Falusi viszonylatban a Lant mindenképpen egyedülálló jelenség, példa, hogy ezt is lehet, s így is lehet. Csak a körülményeket kell megteremteni hozzá. • * » Hazafelé indulva még egy pillantást, vetek a tóra, amely fölé az alkony párái szállnak. Jártam az új óvodában is, amelynek kertje lenyúlik ide a víz széléhez. Az egyik fiatal óvónéni így fogadott: „Ugye, nem ismersz meg?“ „Nem nagyon“, — mondtam. „Nagy András bácsi unokája vagyok.“ Nagy András bácsi... Három egymást követő nyári szünetben tőle tanultam a kazalrakás fortélyait. Vézna suttyó legényke voltam, a konty alatt hamar elfogyott az erőm. Mikor András bácsi észrevette, hogy csak a villát emelgetem a növekvő szalmakupac alatt, csendesen odaszólt: „Látom, megszomjaztál, menj csak le, igyál egyet“ — s odaállt a helyemre. A kazalrakás mellett tőle kaptam az első leckét emberségből. . . Mögöttem marad a tó, ballagok felfelé a Cserepes-közön, majd végig a Rozmaring utcán, s a temető mellett kiérek az Űjtelepre. Itt kezdődik az Űjhegy, ahol jó szőlő terem, s lefut a Peressel határos Nedámig. A Nedám — tenyérnyi földdarab.*Az egyetlen szláv eredetű dűlőnév falum határában, s — ahogy említettem — a Peressel határos. Vajon ki, kitől perelhette el ezt a földet, s ki volt az, aki olyan hangosan kiáltotta a nemadom !-ot, hogy egészen máig elhallatszik?! GÁL SÁNDOR
